KERESKEDŐK ÉS IPAROSOK KAPCSOLATA
KERESKEDŐK ÉS IPAROSOK KAPCSOLATA
Erről a viszonyról, sokszor ellentmondásos kapcsolatról már szó esett az előző, iparosokat tárgyaló fejezetben. Itt csak néhány jellemző vonást emelünk ki. A 19. század első felétől a kereskedelem és az árutermelő falusi-mezővárosi ipar kapcsolata alapvetően két irányban fejlődött. A piacközpontoktól távolabbra eső helyeken megerősödött a kereskedők által koordinált és kézben tartott kézműipar, a fonó, szövő és bőrfeldolgozó mesterség. Az árucikkek eladásának szervezésében az egyre inkább izmosodó zsidó kereskedőrétegnek igen jelentős szerepe volt. Másfelől viszont a vásáros helyeken a készterméket előállító iparűzés fejlődésének lehetünk tanúi, ahol az iparosok saját késztermékeiket közvetlenül a paraszti lakosságnak vagy pedig a távolsági kereskedelemben részt vevő kereskedőknek adták el. Ahol sok volt a speciális kézműipari termék, ott csak a felvásárló kereskedőkön keresztül lehetett azok nagy részét értékesíteni. A vásárokon felbukkanó kereskedők nem vállaltak nagy kockázatot, mert ha tetszett a mesterek által kínált termék, megvásárolták, ha pedig nem nyerte el tetszésüket, nem. Ugyanakkor maguk az iparosok sem 381vállaltak túl nagy rizikót, hiszen a piacokon nemcsak a kereskedők, hanem a parasztok is vásárlóik közé tartoztak (Dóka K. 1989: 185–186).
A 19. század első felében az ország szinte valamennyi területén a falusi kézműipari árutermelés jelentős részét a zsidó kereskedők irányították. Miután – néhány kivételtől eltekintve – a szabad királyi városokban nem telepedhettek le, elsősorban a falvakban és a mezővárosokban éltek. Folyamatosan járták a környék kisebb falvait is, és keresték az iparosok szabad kapacitását (Dóka K. 1989: 183). A 19. század közepén például Bács-Bodrog megyében, azokon a településeken, ahol a mesterek száma a 10 főt meghaladta, a takácsipart egyértelműen a kereskedők tartották fenn. Újvidéken például csaknem minden iparosra jutott egy kereskedő. Az egy kereskedőre jutó iparosok aránya – az előbb említett okok következtében – a falvakban, mezővárosokban magasabb, mint a nagyobb településeken. Sopron megyében például egy kereskedőre átlagosan három kézműves jutott, de ez az arány a textil- és bőripar területén feltűnően alacsony. Az előbbi esetében 8, az utóbbinál pedig 13 iparosra jutott 1 kereskedő. Ennek oka feltehetőleg az volt, hogy az itteni kereskedők nagyobb körzetet láttak el, távolabbi piacokat is a kezükben tartottak. Azok a felvásárló kereskedők, akik az iparosfalvakból elszállították a textíliát, bőrárut, szőrmét, ugyanakkor a mestereket a szükséges nyersanyaggal is ellátták (Dóka K. 1989: 179–183).
Nemcsak a kereskedők törekedtek piacaik fokozatos bővítésére, hanem sokszor az iparosok maguk is keresték velük a kapcsolatot. Amikor a 19. század közepétől folyamatosan csökkent a vásárok, piacok jelentősége, amikor az áru eljuttatása mindenhová könnyebbé vált, a kereskedők üzleteinek megnő a jelentősége, hiszen a lakosság már ott is könnyen beszerezheti a szükséges javakat. Így már az iparosoknak is érdeke, hogy a kereskedőket beszervezzék üzleti hálózatukba, s rájuk bízzák az értékesítés jelentős részét. Ez a folyamat játszódott le például a kékfestők esetében is (Domonkos O. 1964: 134–139).
A céhes ipar felbomlásával egyidejűleg Pesten és Budán az 1850-es évektől megváltozott a kereskedők szerepe. Állandó vita tárgyát képezte, hogy bizonyos iparosok cikkeit a mesterek vagy a kereskedők árulják-e. A kereskedők célja az volt, hogy eltöröltessék az iparosok kizárólagos jogát saját termékeik eladására, s ezáltal monopóliumot szerezzenek maguknak. A liszt-, a porcelán- és edény-, valamint a szesz- és szappankereskedelem terén értek el egyértelmű sikereket a kereskedők (Dóka K. 1979a: 167–168).
A kereskedők gyakran egyes árucikkek készítésére is igyekeztek privilégiumokat szerezni, elsősorban a fa- és textilfeldolgozó iparokban. Nem ment ritkaságszámba az sem, hogy céhes mesterekkel vagy legényekkel társultak. Termelésbe való bekapcsolódásuk egyes iparágak fellendülését vonta maga után. Az iparos-kereskedő társulások létrejötte egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt hozott létre a mesterek és kereskedők között, s mindez növelte a kereskedők társadalmi presztízsét (Dóka K. 1.979a: 169–171).
A fontos kereskedelmi központ, Putnok példája az iparos és kereskedő polgárság sajátos együttélésének bizonyítéka volt. A 20. század elején a helyi kereskedői és iparos polgárság ha nem is volt teljes mértékben egymásra utalva, de nem is tudtak egymástól egészen függetlenedni. Az iparosok többsége a nyersanyagot ugyan a 382nagykereskedőktől szerezte be, de az értékesítésről igyekezett maga gondoskodni. A kereskedők ugyanakkor áruik egy részét nem feltétlenül a helyi iparosoktól vásárolták. Mindennek eredményeképpen békésen élt egymás mellett a divatáru- és ruhakereskedő, meg a szabó; mindketten árultak konfekciótermékeket. A különbséget leginkább az jelentette, hogy a kereskedő termékeihez naponta, az üzletben hozzá lehetett jutni, míg az iparos árujával többnyire a vásárokon jelent meg. Az egyetlen valódi konfliktust a kereskedők és iparosok között a bőr beszerzése jelentette, hiszen a csizmadia és cipész, valamint a kereskedő kénytelen volt ugyanattól a parasztgazdától beszerezni a szükséges nyersanyagot (Répási I. 1989: 72–73).
Erdélyben a 19. század közepén a falusi háziiparos általában jobban ki volt szolgáltatva a kereskedőnek, mint akár a szegényebb városi iparos, akit bizonyos mértékig védett a céh- és a polgárjog. Így volt ez annak ellenére, hogy „kalpagolva ment a gyűlölt kereskedőhöz”, hogy pénzt szerezzen nyersanyagra (Miskolczy A. 1982: 407).
