BOLTI KERESKEDELEM
BOLTI KERESKEDELEM
A kereskedelemnek legfejlettebb változata az, amikor a kereskedők letelepedve üzletet nyitnak, s már csak a vevőnek kell egy meghatározott helyre az áruért elmennie. A 19. század végén, 20. század elején a falvakban, kisvárosokban általában vegyesboltok, úgynevezett szatócsüzletek működtek. Az első boltok a 18–19. század fordulóján általában földesúri vagy községi bérleményekként üzemeltek, s csak fokozatósan kerültek át a bérlők tulajdonába. A 19. század elején gyakori lehetett a házaknál való engedély nélküli boltnyitás is (Bárth J. 1984: 289). A kereskedelem szakosodásáról a falvak, kisvárosok szintjén a 20. század közepéig alig beszélhetünk. A legtöbb ilyen üzlet zsidó kereskedőcsaládok tulajdonában volt, s a közfelfogás szerint ezek a boltosok alkották a kereskedők legszegényebb rétegét, ugyanakkor vevőkörük is nekik volt a legszegényebb. Putnokon például egy 1901-ből származó cégjegyzék 20 üzlettípust különböztetett meg, melyek között legtöbb volt a vegyeskereskedés. Ezek a legkisebb üzlethelyiségekben árultak, s a legkisebb mennyiségben mérték ki az árut, mindenkor a vevő igénye szerint. Itt az emberek kis tételben szerezték be a mindennapi igényeikhez szükséges javakat (Répási I. 1989: 66–67). Hajdúhadházon 1916-ban 28 szatócsüzlet működött (Szűcs E. 1972: 208). A Székesfehérvár Palotavárosban működő 25 fűszeres és szatócs (1930) nemcsak a városrész lakóinak szükségleteit elégítette ki; vásároltak náluk a hetipiacra a környékről érkező falusiak is. A bolthelyiségek általában a lakóépületek szerves részét alkották, sokszor valamelyik lakóhelyiségből alakították ki őket, s az utcára nyíltak (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 98). Békésen a 20. század elején lassan megindult a boltok szakosodása, és új árufajták jelentek meg. 1925-ben ifj. Csernyánszky István boltja vegyeskereskedés volt, ahol a hagyományos cikkek mellett megjelent például a kávé is. Az üzlet a következő árulistát ajánlotta vevőinek: „Naponta friss pörkölésű kávé, liszt árusítás (újból bevezetve!), festékek, meszelők, ecsetek, kencék, lakkok, sajtok, halak, déligyümölcsök” (Dankó I. 1983: 561).
Szombathelyen a 18. század végén a város piacát körülvevő kőből, vályogból, fából épült kis házakban voltak a kis alapterületű boltok (Kiss M. 1976: 126). Természetesen nagyobb városokban ezek mellett az üzletek mellett megjelennek a rőfös, divatáru, s egyéb ruházati cikket árusító üzletek is. Csornán és Szilsárkányban a textilfélék árusítói boltot nyitottak, ahová „vasárnap délután leánykák ’s menyecskék számosan mennek”. A Kapuvárott lakó 3 kereskedő közül 1828-ban két textilárus volt, akik rövidárukkal, kendővel, szalaggal kereskedtek. Az első világháborút követően két keresztény rőfös is élt Kapuvárott, akik a helybeli zsidóknál tanulták szakmájukat, 376és hasonló eredményességgel kereskedtek. Budapesti beszerzéseik mellett Bécsbe jártak osztrák és cseh gyárak lerakataitól vásárolni (Horváth Terézia 1970: 506–508). Bonyhádon a két világháború között a száznál több üzletből 20 ilyen bolt volt (Répási I. 1989: 68–69; Szilágyi Mihály 1975: 101).
Az 1920-as években kezdték meg működésüket a Hangya szövetkezet üzletei, amelyek a szervezett, szövetkezeti kereskedelem hatékonyan működő példái voltak. Békésen egy szövetkezeti üzlet így kínálta árucikkeit: „a legfinomabb nullás és egységes kenyérliszt a legolcsóbb napi árak mellett. Raktáron tartunk mindennemű kerti és gazdasági eszközöket, zománcozott edényeket és háztartási cikkeket. Ajánljuk a kitűnő palackozott borokat, rumot, teát, liquereket és finom ’Hangya’ barackpálinkát. Állandóan tartunk elsőrendű száraz hasáb tűzifát és faszenet” (Dankó I. 1983: 561). A kis szatócsüzletek jelentőségét azonban ezek sem tudták igazán háttérbe szorítani. A magánkereskedők formálták az üzlethálózat kiépítését, területi elhelyezkedését. Az üzletek általában a főtér körül helyezkedtek el, így volt ez például Kiskőrösön is (Fél E. 1941a: 4; Meskó S. 1989: 409).
A boltok és a kocsmák a kisebb településeken sokszor egy épületben működtek, s gyakran hozzájuk tartozott a mészárszék is. A kocsmák eleinte a boltokhoz hasonló bérlemények voltak. Ismeretesek az úgynevezett kántorkocsmák, amelyek Szent Mihálytól Szent Györgyig árulhatták a bort, valamint a Petőfi Sándor költeményéből is ismert kurtakocsmák, amelyek valójában törvénytelen borkimérések voltak, a bögrecsárdák elődei (Dankó I. 1985: 388–389). Kecelen például a kocsmárosok a boltosokkal ellentétben elsősorban a magyar katolikus vagy református jobbágynemzedékek tagjainak sorából kerültek ki. A kocsmárosokat is a kereskedők közé sorolhatjuk, annak ellenére, hogy leginkább parasztembereknek számítottak, egy részük a földjén is dolgozott vagy dolgoztatott, s csak átmenetileg űzte ezt a mesterséget. Társadalmi rangjukat sokkal inkább a föld, mint a kocsmárosság határozta meg (Bárth J. 1984: 289–295; Szabó László 1985: 253).
A polgári életforma térhódításának eredményeként a 20. század elején a mezővárosokban megjelentek a kávémérések, étkezdék. Békésen mindenhol: csapszékekben, kocsmákban, étkezdékben és kávéházakban a jó minőségű bor kulcskérdésnek számított. Elsősorban gyöngyösi és ceglédi borokat árusítottak (Dankó I. 1983: 561).
A településeken kívül, országutak mentén várták vendégeiket a csárdák, fogadók, ahová a gyalogszerrel utazó vándorok betérhettek, ahol – ha máshol nem kaptak szállást – megpihenhettek. Az 1930-as években például a mezőföldi pusztáknak híressége volt a „Libadöglő csárda”, ahol vasárnap délutánonként a környékbeli cselédek, iparosok gyülekeztek (Gunda B. 1983: 13; Kós K. 1972: 14).
