PIACI, VÁSÁRI KERESKEDELEM
374PIACI, VÁSÁRI KERESKEDELEM
A javak cseréjének másik formája, amikor az áru egy ideiglenes vagy állandó helyen, a piacon vagy vásáron cserél gazdát. Ide mindkét félnek, tehát az eladónak és a vevőnek egyaránt el kell mennie, hogy az áru eljuthasson a felhasználóhoz. Ezzel a kérdéskörrel e kézikönyv egy másik kötete részletesen foglalkozik (Dankó I. 1991), ezért e helyen csak a vásárok, piacok két jellegzetes kereskedőtípusával, a kofákkal és a kupecekkel foglalkozunk röviden.
A kofa tipikus női foglalkozás volt. Kiss Lajos megállapítása szerint a kofák elsősorban városban élő, 40 éven túli asszonyok közül kerültek ki, s ez a munka általában tisztes megélhetést biztosított; vagyoni, társadalmi felemelkedésre azonban nem volt alkalmas. A kofák különböző termékekre szakosodtak. A kenderkofák – lóval, kocsival rendelkező emberek feleségei – a csizmadiáknak, susztereknek árulták a kenderfonalat; a vásznaskofák a maguk szőtte parasztvásznakat, szakajtókat, törülközőket árulták, de nemcsak azt. Egyik fő bázisuknak Mezőkövesd számított. A kövesdiek járták a Bükk, a Hernád és a Sajó vidékét, megjelentek a környék nagy vásároshelyein és felvásárolták a különböző vásznakat. A kereskedelmet részben gyalogos batyuzással, részben vonaton, ládás vasúti szállítással végezték. A mezőkövesdi vászonkofák életmódját nem elsősorban a saját igényeik kielégítése, hanem – helyi munkalehetőség hiányában – az ilyenfajta jövedelemszerzési lehetőség alakította ki. Az eladott vászon árán azután főleg élelmiszert vásároltak. A megmaradt készpénznek egyik befektetési lehetősége volt a rendkívül drága cifra viselet (Dobrossy I.–Fügedi M. 1982: 399; Fügedi M. 1986: 198). Voltak ezenkívül mészkofák, sóárus asszonyok, edénykofák, tejfeles- és túróskofák, paprikakofák, gyümölcskofák stb. Ismeretes volt Hódmezővásárhelyen az úgynevezett „seggen ülő kofa”, aki saját háztartásának feleslegessé váló eszközeit árulta a piacon (Kiss L. 1981: II. 350–385). Heves megyéből ismerjük például a gyöngyösi cseresznyével, barackkal és zöldséggel egészen Galíciáig elkalandozó kofákat is (Borovszky S. é. n.: 203).
Elsősorban állatkereskedelemmel, lábasjószág adásvételével foglalkozott a kupec. A cigány lókupecekről már megemlékeztünk, de nemcsak cigányok foglalkoztak ezzel a tevékenységgel. Sándorfalván például a két világháború közötti időszakban magyar lókupecek járták rendszeresen a szegedi, dorozsmai, kisteleki, hódmezővásárhelyi vásárokat. Ők a szegényparasztság soraiból kerültek ki leginkább, s életszínvonalukban, anyagi létük biztonságában a középparasztokkal kerültek egy szintre (id. Juhász A. 1987: 239–240). Ismerjük a zsidó lókupecek kiterjedt hálózatát is: ők vállaltak oroszlánrészt például az 1848–1849-es szabadságharc idején a hadsereg lóval történő ellátásában (Eötvös K. 1982: 159–166).
A 19. század végén, 20. század elején a kelet-szlovákiai Kassaújfalu igazi „kupecfalunak” számított. A téli hónapokban a község szlovák lakosai kupeckodással és hentességgel foglalkoztak. Ők látták el Kassa városát sertéshússal, szalonnával, kolbásszal és zsírral. Egyes becslések szerint a községben több mint 200 család foglalkozott kupeckodással és húsfeldolgozással a századforduló tájékán. De még az első világháborút követő időszakban is megtartotta korábbi kupeckodó foglalkozását a másfélezer főnyi lakosság egyharmada (Markus, Michal 1977: 369–370). A kupeckodás bizonyos mértékig a paraszti létből való kiemelkedés lehetőségét is biztosította; 375a kassaújfalusi kupecek fiatalabb nemzedéke korszerűen gondolkodó, világot járt, tapasztalt üzletemberré vált. Olvasták az újságokat, követték a politikai eseményeket és üzleti számításokat végeztek, követték a pesti, bécsi, prágai húsárakat (Markus, Michal 1977: 374–375). Bárándon a közvélemény bizonytalan egzisztenciájú, huncut, ravasz, minden hájjal megkent embereknek tartotta őket, és sokkal inkább egyéni ügyességüket, mintsem foglalkozásukat becsülték (Szabó László 1985: 254).
