ZSIDÓK
ZSIDÓK
Az úgynevezett görög kereskedők szerepét fokozatosan az ugyancsak elkülönült kereskedői réteget alkotó zsidók vették át. A már a középkorban Magyarországon megtelepedett zsidóság a török hódoltság miatt fokozatosan kiszorult a Dunántúl és a királyi Magyarország területére, ahol elsősorban a falusi kereskedelemben vett részt és a mezőgazdasági termények – gabona, bor, állat, gyapjú, nyersbőr, dohány – felvásárlója lett. Szerepe azonban csak a 18. század második felétől vált igazán meghatározóvá. A hagyományos gazdálkodási ágakból kiszorított, területileg is letelepedési korlátok közé kényszerített zsidóság elsősorban a kereskedelem és pénzforgalom terén kapcsolódhatott be a magyarországi gazdasági életbe (Csorna Zs. 1992: 89; Szekfű Gy. 1934: 152–155). Első képviselői leginkább földesúri kocsmabérletekkel, boltok árendálásával, házalással kezdték tevékenységüket, majd fokozatosan terjesztették ki érdekszférájukat a malombérlet, vásárpénz, út- és vámbérlet, terménykereskedelem, borkivitel területére is (Komoróczy Gy. 1942: 67–69). Kecelen például a község 1768-ban szerződést kötött egy zsidó boltossal. A megállapodás szerint a település házat biztosított, istállót épített számára, neki pedig boltot kellett építenie, ahol mindenféle portékát árusíthatott. A község cserében garantálta, hogy egyidejűleg mások nem kereskedhetnek Kecelen (Bárth J. 1984: 285–295). Bonyhádon a 19. század első felében a helyi földesurak védőszárnyai alatt szatócsként, vándorárusként vagy regálébérlő „házizsidó”-ként keresték meg maguk és népes családjuk kenyerét (Szilágyi Mihály 1975: 70).
366A 19. század második felének Magyarországa, az Osztrák–Magyar Monarchia kedvező feltételeket biztosított a zsidóság számára. A kereskedelem révén ténylegesen meglévő űrt voltak képesek betölteni, egyszerre értékesítették a mezőgazdasági terményeket, bonyolították az árucsere-forgalmat Magyarország és a Monarchia államai között, ellátták iparcikkekkel a falusi lakosságot, hitelben árultak, hitelt adtak, sőt külkapcsolataik révén még nemzetközi pénzügyleteket is bonyolítottak egy olyan országban, ahol a bankrendszer elemei sem léteztek még. Mindezek következtében a kelet-európai zsidóság nagyarányú bevándorlása kezdődött meg Magyarországra, ahol – elsősorban – királyi és főúri birtokokon látták szívesen őket (Karády V. 1988: 29–30; Mendelsohn, E. 1983: 87–92). Ezzel a folyamattal együtt járt a zsidóság erőteljes asszimilációja, akkulturációja: magyarul beszéltek, magyar neveket vettek föl, s általában igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, hogy az ország egyenrangú polgáraivá váljanak.
Helyzetük megszilárdulását, a kereskedelemben betöltött szerepük további fokozódását 1867-től, a zsidó emancipáció kinyilvánításától tapasztalhatjuk. Egy részük a falvakból beköltözik a városokba, belső társadalmi rétegzettségük is differenciálódik. Megtaláljuk közöttük a házaló, batyuzó, kocsmatartással foglalkozó, igénytelen, szerény életmódot folytató kereskedőket csakúgy, mint a tőkés nagykereskedelem úttörőit, akik mentalitásuk, szorgalmuk, összetartásuk, ügyességük eredményeként a lassan kialakuló polgári társadalom meghatározó tagjaivá váltak.
A zsidó kereskedelmi és ipari tőke Budapestre koncentrálódott, melyet gyakran – nem kevés éllel – ’Judapestnek’ is neveztek (Mendelsohn, E. 1983: 92). Voltak közöttük olyanok, akik csak vállalkozásaikkal voltak jelen a fővárosban, lakóhelyük azonban továbbra is vidéki városokban, esetleg Bécsben vagy Pozsonyban volt (Bácskai V. 1989: 140–170).
A 19. századi magyar nyelvben azután a zsidó szó – a görög helyébe lépve – a kereskedő szinonimájává vált, a vásárlók nem a boltba mentek, hanem a „zsidóhoz” (Csorna Zs. 1992: 8–9; Komoróczy Gy. 1942: 67–69; Répási I. 1989: 66; Szilágyi Mihály 1975: 70).
A 20. század elejére a magyarországi falvak szinte mindegyikében legalább egy zsidó család élt, övék volt a falusi bolt, legtöbb esetben a kocsma is. Ennél jelentősebb szerepet töltöttek be azokon a településeken, amelyek például fő közlekedési utak csomópontjában helyezkedtek el vagy valamiféle gazdasági monokultúrát alakítottak ki, esetleg más kulturális, az átlagtól elütő jellemző jegyekkel rendelkeztek. Észak-Magyarország több kisvárosában, például Gyöngyösön vagy Tokajban, ahol a szőlőkultúrának, s ebből következően a bornak volt jelentős szerepe, a borral való kereskedés szinte kizárólag a zsidók kezében összpontosult. Makón a helyi speciális monokultúrát, a hagymakereskedelmet irányították. De említhetünk más típusú példát is: Mezőkövesden a zsidók tartották kezükben a kézimunka-kereskedelmet, árulták az alapanyagokat, felvásárolták és eladták, más országrészek s a külföld felé közvetítették a nemzeti szimbólummá vált matyó kézimunka termékeit. Ebben az esetben tehát egy olyan tevékenységbe kapcsolódtak bele – s mondhatjuk, virágoztatták föl –, amely a nemzeti identitás egyik – két világháború közötti – kifejezőjévé vált (Szarvas Zs. 1990).
367Szerepük a magyar kapitalizmus kifejlődésének időszakában a kereskedelemben annyira meghatározó jelentőségű, hogy a továbbiakban is többször visszatérünk tevékenységük különböző szempontokból való ismertetésére.
