HÁZTARTÁS, TÁRGYKÉSZLET
HÁZTARTÁS, TÁRGYKÉSZLET
A kézműiparosok házának tárgykészlete a 19–20. század fordulóján sok mindenben eltért a parasztokétól. Általában véve több ipari, boltban vett termék volt benne, s azok között külföldről behozott iparcikkek is adódtak. Korábban megjelentek náluk bizonyos háztartási gépek és polgári szükségletre valló asztali készletek. Példaként említhető, hogy 1906-ban az egyik szekszárdi kádármester hagyatékában már egy mángorlógépet is felvettek 70 korona értékben (Tóth Z. 1977: 214). Akkoriban a parasztság még falapockát, kézi mángorlót használt. Egy 1878-as házassági szerződésben a bádogosmester felesége többek között egy varrógépet vitt magával a háztartásba 110 korona értékben (Dózsa K. 1975: 99).
A 19. század második felében Pesten – s valószínűleg több szabad királyi városban – az iparosok család- és lakásmérete, s vele együtt háztartása is kisebb lett a korábbinál. Csökkent a konyhafelszerelés darabszáma, s bizonyos tárgycsoportok fokozatosan ki is cserélődtek. Kiszorultak a régi cinedények, s a rézedények közül csupán az üstök maradtak meg. Viszont megszaporodott a fajanszból, majolikából, pléhből és bádogból készült edények száma. A konyhában csupán a sütéshez, főzéshez szolgáló edényeket, főleg lábasokat, fazekakat tárolták. Étkezésnél használt porcelán- és üvegedényeik az ebédlő vitrinjében szobadíszként is szolgáltak. Ezekhez tartoztak a kávés- és snapszoskészletek, cukortartók, csiszolt üvegpoharak stb. (Dóka K. 1975: 570–571).
A kisiparos a 20. század elején falun és kisvárosban sem vizespohárba, hanem készlethez tartozó kis borospoharakba töltögette a bort, ha vendégeit kínálgatta. Szekszárdi iparosok háztartása a 19. század végén különféle asztali készletekkel volt felszerelve. Ezeket a pálinkás-, boros-, teás- és kávéskészleteket akkoriban már a helybeli üveg- és porcelánkereskedésben is beszerezhették (Tímár L. 1994: 84–85; Tóth Z. 1977: 214).
Falvakban, kisvárosokban élő iparosok háztartásához sok olyan tárgy tartozott, amilyet az ottani parasztok tárgykészletében is meg lehetett találni. A szekszárdi kádármester háztartásában – s nyilván még sok dunántúli és kisalföldi iparoséban – 1906-ban azonban olyan tárgyakat is összeírtak, amelyeket a marcelházi (Komárom m.) parasztcsaládnál 1941-ben sem jegyeztek fel. Ilyen eszköz volt például a rézvasaló és a vasalódeszka, a tarkedlisütő, a légyfogó, a viaszosvászon terítő az asztalon és a konyhakredenc polcain. Nyilván még sok olyan használati eszköz és tárgy létezett, amely átmenetileg az iparosréteghez kötődött, s annak közvetítésével került a parasztsághoz és a munkássághoz. Az iparosréteg polgárosuló életformájáról vallanak a testi higiénia eszközei is. Szekszárdi iparosok az 1900-as évek elején fogkefét és fogport használtak, többféle hajkefét, fésűt, hajtűt vásároltak, s gyakori tétel volt vásárlásaik között a szagos szappan és a cipőkenőcs is (Tóth Z. 1977: 214, 216–217).
A háztartás tárgykészletének jelentős hányada a városi – így az iparos – rétegek 358esetében is a menyasszonyi kelengyével került az új párhoz. Tartalma az anyagi lehetőségektől és az egyes rétegek hagyományaitól függően alakult. A kelengye főként ágyneműből, a lakás „öltöztetésére” szolgáló textíliákból és női fehérneműből állt, amihez esetleg felsőruházat is járult. Mivel a kelengye a menyasszony személyi tulajdonaként került a házhoz, válás esetén magával vihette. Az 1867–1914 közötti évtizedekben egyes pesti kereskedőcégek már értékben és mennyiségben is változatos kelengye-összeállításokat hirdettek a lapokban. A századfordulón 2–300, illetve 4–500 korona értékben kínálták a szegényesebb kelengyéket. Iparoscsaládok inkább az 1200–1800 koronáért kapható kelengyéket vásárolták. A tehetősebb polgárok azonban 10–12 ezer koronát vagy annál is többet áldoztak leányuk stafírungjára. Szegényebb iparosok – a szabók különösen – csak az anyagot vették meg a boltban, a varrást otthon végezte a fehérnép. Maga a menyasszony is szorgalmasan hímzett, de a munka legnagyobb részét varrógépen végezték, s varrónőt, varrólányokat fogadtak fel. Iparosleányok kelengyéjében is jelentős tétel volt az ágynemű (3 dunna, 9 vánkos, 3 párna), a 12 lepedő és 12 abrosz. A fehérnemű anyaga túlnyomórészt szepességi lenvászon volt. Kevesebb a rumburgi vászon; a közönséges vászon pedig inkább a cselédségnek szolgált, s a falusi iparosoknál volt elfogadott (Dózsa K. 1975: 89, 99, 103).
