ÖLTÖZKÖDÉS, RUHATÁR
355ÖLTÖZKÖDÉS, RUHATÁR
A 19. század derekáig a polgárjoggal rendelkező kézművesek ünnepeken városuk polgári egyenruháját viselték. Szegeden a polgárok egyenruhája sötétkék posztóból készült. Kordován csizmájuk, szűk magyar nadrágjuk, végiggombolós mellényük, csákójuk, dolmányuk és vendégmentéjük volt. Ez a minta erősen hatott a környékbeli parasztság népviseletére is. Tápén az idős férfiak még a 20. század első felében is zsinóros magyar nadrágból, ezüstgombos mellényből álló ünneplőjüket „polgáros viselet, polgármestörös viselet” néven emlegetik (Bálint S. 1977a: 255).
A komáromi szekeresgazdák egészen a második világháborúig megtartották céhes őseik viseletét. Ez a díszruha a városi polgárviselet egyik változata volt. Sötétkék posztóból varrt nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állt. A mentét körös-körül asztrahánprém szegélyezte, abból készült a gallér is. Melegebb időben panyókára vetve viselték. Az elejének két felét válltól vállig érő mentelánc tartotta össze. Kucsmájuk is asztrahánprémből készült. Régente kócsag-, később fácántollat tűztek melléje. Komáromban a polgárőrség magyar és német alegységének más-más egyenruhája volt. A magyar polgárőrök zömét gazdák, csizmadiák, szűrszabók, magyar vargák és magyar szabók tették ki. Egyenruhájuk: szürke atilla, sűrűn zsinórozva és kipitykézve, magyar nadrág, magyar csizma és csákó forgóval. A német polgárőrök főként kereskedők, német vargák, német szabók voltak. Egyenruhájuk: sötétzöld frakk világoszöld hajtókával, szürke nadrág két oldalt zöld betéttel, háromszegletű kalap nagy, lefityegő tollbokrétával (Kecskés L. 1978: 45, 200).
Sok helyen – ha az egész díszruhát nem is őrizték meg – egy-egy viseletdarabot az 1900-as évek elején még felvettek, ha a közösségi szokás megkívánta. Gyergyószentmiklóson például az iparostemetéseken a legényegylet tagjai vörös köpenyben kísérték a koporsót. Utánuk haladt a pap, a kántor és a ministránsok (Tarisznyás M. 1982: 228).
Német többségű városainkban a 18. század végén a viselet nem magyaros, hanem inkább német szabású volt. Pesten a 19. század elején az egyformán divatos magyar és német ruhák közül az utóbbiak jutottak túlsúlyba. Kivételt képeztek az 1840-es és az 1860-as évek, amikor újra az atillák, a magyar nadrágok és mellények voltak divatban (Dóka K. 1975: 571). Akkoriban országszerte megnőtt a magyar gombkötők, paszománykészítők és a magyar szabók forgalma. A magyar férfiviselet időleges divatját a városokban a polgárságnak az abszolutizmus elleni tüntetésvágya idézte elő.
A céhszabályok és szokások megszabták a mesterlegények öltözködését is. Mesterük családjával ebédhez, vacsorához csak tisztára mosakodva, tiszta ruhát öltve ülhettek le. Munkaidőben a legény kötény és szerszám nélkül nem léphetett ki a házból. Hajadonfővel, pőre gatyában vagy mezítláb sem mehetett emberek közé. Az utcán csak teljesen felöltözve mutatkozhatott, s ha sétára indult, kezében kellett lennie annak a tárgynak, amely őt megkülönböztette a mesterektől. Ez többnyire pálca vagy korbács lehetett. Az atyamester házában, a legénycéh vagy a céh gyűlésén tartozott mindig övben, ünneplő ruhában megjelenni. Nyakkendő nélkül nem mehetett, 356mert megbírságolták. Botot, pálcát, kést, fegyvert az atyamester házába nem vihetett be, s ott a süvegét nem tehette le, végig a kezében kellett tartania (Richter M. 1. 1930: 180–187).
A vándorló céhlegények útitáskájában az 1850-es években olyan viseletdarabok voltak, mint a fekete atilla, a fekete frakk, a különböző színű, csíkozású posztónadrágok. Nem hiányozhatott néhány mellény, nyakkendő, zsebkendő sem. Az öltözetek többsége a városi polgárság korabeli biedermeier viseletét követte: így a mintás, virágos, kockás mellények, a selyem nyakravalók, csíkos nyakkendők stb. Legtöbb vándortáskában volt hajkefe, ruhakefe, s némelyikben csizmakefe, tükör, zsebóra is akadt (Nagy D. 1985: 370–372).
Az iparosok öltözködése a 19–20. század fordulóján vidéken is különbözött a parasztságétól. Általánosságban véve polgárosultabb, városiasabb volt annál, s még mindig találhatók benne mesterségre és régióra utaló jegyek is. Szekszárdon Schiszler kádármester 1906-ban összeírt ruházati hagyatékában cipő, nadrág, mellény, kabát, esernyő és kalap található. Mellényzsebéből aranylánc kandikált ki, ujján karikagyűrűt és pecsétgyűrűt hordott. Csizmát – a padláson megtalált téli csizma kivételével – nem tartottak a házban. Műhelybeli öltözékéhez tartozott a bőrkötény. A család nőtagjai fehérneműt otthon varrtak vagy varrattak, felsőruhát a szekszárdi belváros szabóinál csináltattak. „Kesztyűs-kalapos” női viseletüket a leányuk polgári iskolai végzettsége is indokolta (Tóth Z. 1977: 216). Kevésbé voltak városias megjelenésűek Hódmezővásárhely mészárosai és asszonyaik. Ott a mészárosmester a 20. század elején bársonymellényt hordott és takaros csizmában járt. A mester is pörge kalapot viselt, s a tajtékpipa hozzátartozott a viseletéhez. Nyalkán jártak a mészárosnék is, mert náluk a selyemkendő mindennapos volt, konyhai ruhához sem sajnálták feltenni (Kiss L. 1958: 145–146).
Alföldi falvakban az 1880–1890-es években a virtigli (valódi) iparosok öltözéke erősen különbözött a parasztokétól. Utóbbiak akkor még vászongatyát hordtak, s csak ünnepre húztak csizmanadrágot. Az iparosok ellenzős posztónadrágot és csizmát viseltek nyáron is, s még a gyermekeiknek sem engedték meg, hogy vászongatyában járjanak. Cipőt ritkán viseltek, sokuknak talán nem is volt cipője, de akkoriban még a tanító is csizmában járt télen-nyáron (például Tiszaigaron). Ott a kovácsok csak vasárnap húztak magukra ellenzős nadrágot és csizmát. Hétköznap bakancsban, pantalló szabású nadrágban jártak, s széles bőrkötényt viseltek. Tiszaigaron az uradalmi gépész hétköznap „kék ruhában, gépészruhában” járt. Ünneplőjéhez hozzátartozott a pantalló és a félcipő, télen a csizma. Karcagon az 1910-es évek óta az iparosok szintén pantallóban és cipőben jártak (Bakó F. 1992: 89, 92–93; Örsi J. 1990: 76).
A kézműiparosok ruhakészlete, annak nagysága és értéke szintén jellemző erre a rétegre. Egészében véve jóval meghaladta a falusi földművesek, a parasztság ruhatárát s annak értékét. Sok olyan darabot tartalmazott, amit a parasztság nem viselt, s amit drágán, külföldről hozattak a kereskedők. Jellemző lehet az egyik pesti asztalosmester ruhatára az 1843-ban felvett hagyatéki jegyzék alapján. Ebben 20 ing, 23 nadrág, 3 kabát, egy frakk és egy bunda szerepel. A mesternék ruhatára a férfiakénál sokkal gazdagabb volt a 19. század derekán. Például az egyik mészáros feleségének 77 kendője, 21 szoknyája, 14 blúza, 6 ruhája, 6 keszkenője, 4 pár cipője 357volt, noha az elhalt mester vagyonából adósságait sem tudták kifizetni. A polgári ízlés térhódításával a mesternék ruhakészlete némileg csökkent (Dóka K. 1975: 571–572).
