OTTHON ÉS LAKÁSKULTÚRA
OTTHON ÉS LAKÁSKULTÚRA
A kézműves mesterek túlnyomó többsége saját házában élt. Háza jelképezte anyagi függetlenségét, társadalmi hovatartozását. A vidéki, sőt a fővárosi kisiparosréteg számára az 1930-as években is alapvető értéknek számított a saját ház és az abban zajló családi élet. Sajátos életformát, társadalmi-szomszédsági viszonyrendszert 353jelképezett a családi ház. Nem véletlen, hogy a munkásságtól és érdekvédelmi, politikai szervezeteitől idegenkedő hatalom éppen a „házbirtokosság” hangsúlyozásával kívánta erősíteni a kispolgári, kisiparosi rétegtudatot (Tímár L. 1994: 85). Vidéki kisvárosok kézművesei a 19. században zömmel még háromosztatú házakban laktak, akárcsak a földművesek. A szekszárdi kádármester régi háza is ilyen volt, kiegészülve a műhellyel. Nála azonban az istálló, a kocsiszín és az ólak nem a ház végében álltak, mint a helybeli parasztpolgároknál, hanem a telek másik oldalán. Ennek a vidéki iparosrétegnek a századforuló tájékán nagy anyagi erőpróbája volt a polgári igényeknek megfelelő új lakóház megépítése és berendezése. A házépítés hozzáépítéssel, átépítéssel is történhetett. A régi és az új lakóház ingóságainak értékkülönbözete a szekszárdi példában 1:10-hez (Tóth Z. 1977: 210–212).
Azokban a nagyvárosokban, ahol vagyonosabb iparosok éltek és emeletes házak is régtől fogva léteztek, a kézműves mesterek ház- és lakásviszonya sokkal összetettebb volt a 19. században. Pesten az 1840–1860-as években az inasok, legények és szolgálók (házi cselédek) számának csökkenése miatt egyre kisebb lett egy-egy iparos család, háztartása. Jórészt ez magyarázza, hogy az iparoslakások mérete is egyre csökkent (Dóka K. 1975: 573).
A 19–20. század fordulóján az önálló iparosok másfél milliós tömege igen heterogén összetételű volt. Magyarország iparosainak többsége akkoriban segéd nélkül dolgozó, falusi, paraszti múltú kézműves volt, s a városi kisiparosság zöme sem élt magasabb színvonalon. Gyakran a kétszobás lakás egyik szobáját elfoglalta a műhely (szabók, fodrászok). Döntő és az osztályhelyzetet kijelölő kritérium, hogy a szegényebb kisiparosságnak is legalább háromnegyed része saját házában élt. Vékonyabb, tehetősebb rétege az akkori középosztályhoz simult. Budapesten 1906-ban az „önállók” (kisiparosok, kiskereskedők) 30%-a egyszobás, 25%-a két-három szobás lakásokban élt. Az „önállók” mintegy 20%-a élt ötszobás vagy annál nagyobb lakásokban. Lakásviszonyait tekintve ez az urbanizált társadalom legalább két fő csoportra osztható. Ezek között a háromszobás lakás, valamint a cselédtartás képezte a választóvonalat. Egy-kétszobás lakásban éltek a kispolgárok alsó rétegei, háromszobás vagy annál nagyobb lakásokban a középosztályhoz és a nagypolgársághoz tartozó családok (Gergely A. 1971: 428–434).
Budapesten a 19. század második felében tömegesen épült a bérházak sajátos típusa. Ennek a körfolyosós bérháznak az előképei a 19. század eleji Bécsben találhatók meg. Ott – legalábbis a belső kerületekből – ez a háztípus kiszorult a század második felében, amikor Pesten gomba módra szaporodott. A jellegzetes pesti ház udvari részén – s ennek udvara jóval nagyobb az átlagos közép-európainál – három vagy négy gang (folyosó) fut körbe. Ezekről a függőfolyosókról nyílnak az úgynevezett udvari lakások. A szóban forgó nyitott körfolyosós háztípusnak egyenes társadalmi következménye a különböző társadalmi osztályok, rétegek házankénti találkozása. Az udvari lakásokban kispolgári családok, hátul és alul, ahová sohasem sütött be a nap, többnyire altisztek vagy munkások éltek. A földszinten műhelyek, üzletek sorakoztak. Az emeleteken, különösen az utcára néző saroklakásokban magas állású tisztviselők, módos polgárok éltek. A háromszobás lakás – mint a középosztály életmódjának jelképe – a legszerényebb alaptípus volt: hálószobából, nappaliból, ebédlőből és mellékhelyiségekből állt (Hanák P. 1984: 260–262). Módosabb városi iparosok 354ezen a középosztályi szinten éltek, s a szegényebb kisiparosok elé is áhított, bár elérhetetlen polgári mintát állítottak.
Kisvárosokban a századfordulón 4–5 lakástípus élt egymás mellett. Létezett még a régi parasztház az egyágyas tisztaszobával, de megjelent már az ettől távolodó, divatos garnitúrával bútorozott új típusú parasztház is. Komfortosabb ennél a kisiparos duplaágyas hálószobával és gyári garnitúrával jellemezhető háza. Ritkább a középosztályi-értelmiségi komfortos ház, amely gyermekszobával, cselédszobával is bír (Tóth Z. 1982: 202).
A mesterek lakása, bútorzata pontosan tükrözte a köztük levő kereseti és vagyoni különbségeket. Érvényesült a lakáskultúrában a település regionális és a városhierarchiában elfoglalt helyzete is. A budai mestereknek a 19. század közepén szerényebb lakásuk volt, mint a Pest belvárosában élőknek. Budán a mesterek lakását keményfa és festetlen puhafa bútorokkal rendezték be. Csupán a kopott bőrgarnitúra és a sok kép jelezte elődeik polgári jólétét. Pesten nagy különbségek adódtak a mesterek lakásai között. Az egyetlen szobában élő szegény szabó bútorállománya puhafa ágyból, szekrényből, asztalból és néhány székből állt csupán. Viszont a családjával hét szobában élő ácsmester egyedül a fiúk és a cselédek szobájában tűrte meg a puhafa bútort. A leányszoba bútorzata diófából készült: sublót, toalettasztal és bőrfotelek voltak benne. A hálószoba bútorai mahagóniból és diófából készültek. Zongora és üveges szekrény állt a nagy asztallal és a hat székkel bútorozott ebédlőben. A vendégszobában kanapé, kerek asztal, hat szék, továbbá szekrények és tükrök voltak (Dóka K. 1975: 567, 569–570). Két szoba esetén az egyiket nappali tartózkodásra, a másikat alvásra, ruhák és ágyneműk elhelyezésére rendezték be. Földszinti mesterlakások esetében megkülönböztették az udvari és az utcai szobát. Az értékesebb bútorokat, tárgyakat az utcai szobában helyezték el.
Az 1930-as években a típusos vidéki kisiparos családjának otthonát így írták le: „az udvarról belépés a konyhába előszoba nélkül. Az utca felől a lakószoba, az udvar felől a műhely. A konyha tégla padozatú, a szoba súrolós száldeszkával padlózva. A szobában a falon, az ágy fölött katolikusoknál szentkép műlenyomat, reformátusoknál nagyított fénykép, leggyakrabban az esküvői kép. A módosabb kisiparosok 23 szobás lakást építettek, de az egyik szoba leggyakrabban elkülönített – albérlőnek kiadva. Itt már olajfestmény is előfordult a falakon” (Tímár L. 1994: 84).
A tehetősebb, új típusú vidéki iparosok lakberendezése a századfordulón követte a hivatalnoki, középosztályi mintát. Háló- és nappali szobájukban megjelent a gyári „szobagarnitúra”, egyenként több száz korona értékben. Hálószobájukat a páros ágy és éjjeliszekrény mellett matrac és tollas ágynemű jellemezte. Náluk ugyanazok a tollas ágyneműk (dunna, vánkos, párna) találhatók, mint a helybeli földműveseknél, de valamivel több mint kétszeres értékkel (Tóth Z. 1982: 185, 192). Az iparosréteg nem csupán a kialakult, hagyománnyá érett normát vette át, hanem maga is kezdeményező szerepet játszott a kisvárosi lakáskultúra megújításában, s mintát adott a polgárosodó paraszti és nagyipari munkáscsoportoknak. Több iparág az új termékek gyártásából hasznot is húzhatott (asztalos, kárpitos, paplanos).
