NŐK AZ IPAROSOK TÁRSADALMÁBAN
NŐK AZ IPAROSOK TÁRSADALMÁBAN
A céhes kézműiparban a nők szakképesítést nem szerezhettek, leányok inasnak, segédnek nem állhattak be. Özvegyi jogon olykor az asszony örökölte meg a műhely gondjait, de a termék előállítását akkor is a nála dolgozó segédre kellett bíznia, maga pedig az anyagbeszerzés, a piac, a készárueladás ügyeivel foglalkozott.
Szakképzetlen bedolgozóként, családi segítőtársként azonban a céhes világban is közreműködtek a nők egyes termelési folyamatokban. Így például a híres komáromi asztalosládára nők festették a tulipánt, s nem is mindig a mesternék. Egyik asztalosnak pártában maradt sógornője, másiknak egy özvegyasszony végezte a „tarkázást”, akinek szükség esetén még két másik asszony is segített (Kecskés L. 1978: 162). Sajnos nem tudjuk, hogyan honorálták a mesterek ezt a díszítőmunkát. Egyszerűbb volt a helyzet, ha női családtagok segítettek a termékek díszítésében. Legtöbb fazekasműhelyre ráillett az a jellemzés, amit a járai (Torda-Aranyos m.) iparosokról olvashatunk: „Az edények virágzása és mázolása, akárcsak a festék- és mázanyag őrlése – mint afféle hosszadalmas, nem nehéz, nagy felkészültséget sem igénylő és csupán kiegészítő jellegű munka, amelyre a fazekas »nem ér rá« – a fazekas feleségére, leányára hárul.” (Kós K. 1979: 320). Kivételes eset Magyarhertelend (Baranya m.) parasztfazekassága, ahol a nők megtanulták a korongolás, az edényformálás munkálatait is, s nem csupán díszítést, kiegészítő műveleteket vagy árusítást végeztek (Haas M. nyomán közli Paládi-Kovács A. [szerk.] 1985: 96–97).
Az iparosok szakmán belüli házasodása azzal a gyakorlati előnnyel járt, hogy a 352feleség már apja házánál belenevelődött egyes műhelymunkákba és segíteni tudott férjének a termelésben is. Orosházán például a papucsos és a kalapos felesége „szalagozott”, a takács felesége „spulnizott”, s néha még a szövésben is segített; a szűcs felesége „szegőt és hálót varrt” (Juhász A. 1965: 336). Társa volt férjének a munkában a mészárosné is. Naphosszat mérte a húst a székben vagy a piacon, s férjével együtt mulatott a korcsmában. „A vásárhelyi lányok szerettek mészároshoz férjhez menni, mert dolgozni nem kellett. A székben lévén elfoglalva, otthon nem dolgozott, nem sütött, nem mosott, mással végeztette. Urasan élt.” (Kiss L. 1958: 146). Általánosabb mégis az volt, hogy az iparos felesége irányította a háztartást, s olykor az inast is befogta. Tehetősebb városi iparosok a századfordulón cselédlányt, bejárónőt fogadtak, s legalább a mosás, vasalás, takarítás munkáit áthárították (Tóth Z. 1977: 218).
Tanulságos, hogy a régi típusú kézművesek főként az országos és heti vásárokon, az új iparosok pedig inkább az üzleti árusításban és a könyvvitelben, papírmunkában igényelték a feleségük vagy nagylányuk segítségét.
Önálló iparűzőként a nők tömegesen csak a 19. század végén jelentek meg. A szakmaszerkezet változásával kialakultak a kizárólag vagy főként nők által űzött foglalkozások. 1900 és 1910 között a dinamikusan növekvő szakmák között szerepelt a női szabóké 13 ezer fős gyarapodással. A mosónők száma 3000, a fodrásznőké 1100 fővel gyarapodott (Ránki Gy. 1964: 435). A női iparűzők részaránya a mai országterületen 1920-ban elérte a 24%-ot, majd fokozatosan csökkent: 1930-ig 20%-ra, 1941-ig 15%-ra. A kisiparban, a házi- és népiparban bejelentett összes segítő családtag „42–44% szintén nő volt ebben a korszakban” (L. Nagy Zs. 1995: 351–354). Az országos statisztika valószínűleg nem is ad hű képet a falvakban, kisvárosokban működő varrónők számáról. Ők látták el a vidéki nők tömegeit ruhafélével, és nagyban járultak hozzá a népi ruházkodás polgárosodásához. Békés városban már az 1900-as évek elején is mintegy 100 varrónő dolgozott. Közülük váltak ki a legjobbak, akik iparengedélyt szereztek, és üzletet nyitottak. Sárrétudvari asszonyai és leányai a 19. század végén Püspökladányba jártak el ruhát varratni. Az 1920–1930-as években a faluban is éltek már mestervizsgát tett női szabók, akik tanoncokat vehettek fel, „szabászati és varróiskolát” tartottak fenn. „Lányaik” a segédvizsgát a területileg illetékes ipartestület székhelyén tehették le (Dankó I. 1983: 560; Madar I. 1993: 284). A szabó- és fodrászműhelyek mellett viszonylag korán megjelentek a nők a fényképésztanoncok között is. A nők szakmatanulása, önálló iparűzése a polgári korszak kisiparának egyik jelentős fejleménye.
