INASÉLET, TANONCKÉPZÉS
INASÉLET, TANONCKÉPZÉS
Az iparosnak szánt fiúkat 12–14 éves korukban szüleik inasnak adták. Más formája az iparosképzésnek a gyáripar kialakulása előtt nem is létezett. Vidéken a kisipar tanonclétszáma még az 1900-as évek első felében is magasabb volt a gyárakénál, s a gyárak szakmunkásainak kiképzése is jórészt a kis műhelyekre hárult (Kövér L. 1982: 190).
Céhes keretekben az inasidő három évig, de ha szülei nem tudtak tanulóbért fizetni, akkor négy évig tartott. A szegedi csizmadiák az inast először hatheti próbaidőre vették fel. Ha megfelelt, akkor a „kántori gyülekezés alkalmasságával”, vagyis a negyedévenként tartott céhgyűlésen a kinyitott céhláda előtt megtörtént a szegődtetés. Ez alkalommal tudatták vele kötelezettségeit és jó magaviseletre intették. Köteles volt többek között „innepi és vasárnapi oskolába járni” (Bálint S. 1977a: 329). A szegődtetéssel az inas is felvételt nyert a céhbe. Apja vagy nevelője lefizette érte a szegődtető díjat, s többnyire néhány pint bort is vitt a tanítómester részére. Céhtag fiát ismerték a mesterek, esetében az eljárás is egyszerű volt, de az idegennek, vidékinek keresztlevéllel kellett bizonyítania azt, hogy törvényes házasságból született és a céhben honos keresztény valláson nevelkedett. Sok helyen két megbízható kezest is kellett a szülőnek állítania. A kezesek bizonyos összegig jótálltak azért, hogy a fiú inaséveit megszakítás nélkül és teljes egészében ki fogja tölteni, mesterét nem fogja elhagyni és kárt sem okoz neki. Inasszegődtetés után a mesterek lakomához ültek, melynek költségeit a fiú apja fizette meg (Richter M. I. 1941: 219–220).
Vidéken az iparosok többsége bennkosztos volt, azaz a mesternél kapott kosztot és kvártélyt. A karcagi csizmadiáknál az inasok ágya a műhelyben volt, s az 1910-es években ketten aludtak egy ágyon. Szegényebb szülők még akkor is bennkosztosnak adták a fiukat, ha helyben laktak, mert úgy nem volt vele gondjuk. Azt tartották, szokja a munkát a tanítómestere keze alatt. Sok mester oktatta a mesterségre saját fiát, de az is előfordult, hogy inkább mestertársához küldte inaskodni. A régi céhmesterek fiai abban a kiváltságban részesültek, hogy csak két évig kellett inasként szolgálniuk (Örsi J. 1990: 76; Richter M. I. 1941: 224).
Bennkosztos inasok lettek a vidékről, faluról elszegődött fiúk. Gyöngyösön 1900 tájékán majdnem annyi vidéki fiú inaskodott, mint helybeli, hiszen az inaslétszám 343kétötödét tették ki (30:46). A vidéki inasok zöme a Mátra vidékéről, Heves megyéből érkezett, de voltak köztük más megyéből származók is. A bennkosztos inasok hagyományosan, a céhidők óta a háznéphez tartoztak (Juhász A. 1965: 336; B. Gál E. 1994: 108). Ezeknek a cselédsorsú fiúknak különösen sok dolguk akadt a mester szőlejében. A földdel, jószággal is foglalkozó iparosok az 1930-as években főként a gazdaságban és a ház körüli munkában hasznosították inasuk munkaerejét, s csak az utolsó évben tanították a mesterségre. Kecelen nyáron négy órakor keltették őket. Hentesinasnak hajnalban a lovat kellett pucolni, abrakoltatni. Fehérváron az inasok vitték kiskocsin a piacra a ládákba rakott árut, miután a jószágot ellátták. Pesten már a 19. század elején is sok volt a panasz amiatt, hogy az inasokat befogják házimunkára, s napszámosok híján velük végeztetik a gyártás-előkészítő munkákat (Dóka K. 1975: 572; Juhász A. 1984a: 686; Tóth Z. 1989b: 336; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 52).
Az inasokkal általában szigorúan bántak, mindenki parancsolhatott nekik. A céhlevelek igen részletesen szabályozták az inas kötelezettségeit. Előírták, hogy mindig engedelmeskedjék mesterének, a mesternének és a legénynek, s viseltessék tisztelettel az egész család iránt. Az inasnak szófogadónak és fürgének kellett lennie, különben testi fenyítésben is részesülhetett. A varga- és a csizmadiamesterek lábszíjjal, a többiek korbáccsal vagy pálcával intézték a nevelésnek ezt a részét. Inas nem tegezhetett legényt, s a céhek a legényeket is eltiltották az inassal való társalgástól, barátkozástól (Richter M. I. 1941: 221–222). Az inasok helyzete csak a harmadik-negyedik évben javult, amikor már több szakmai munkát kaptak. Orosházán, ahol az inasidő az 1910–1920-as években is négy év volt, az elsőévest kisinasnak, a harmad-negyedévest pedig öreginasnak nevezték. Ott a bognárinas először faéket tanult vágni faragóbaltával, később kerékcsapot faragott, majd a citlinggel (vakaróvas) simított. Amikor erősödött, befogták fűrészelni is: a rönkökből palincsot (szeletet) vágott, a palincsokból sablon után kisebb kocsialkatrészeket fűrészelt. Csak akkor engedték a nehezebb munkához, amikor ezeket az egyszerű feladatokat már jól begyakorolta. Harmadéves korában tanulta meg a kerékgyártást, az agyvésést, fúrást, küllőzést (Juhász A. 1965: 314, 336).
Apránként tanulta meg az inas a szerszámok, a munkaműveletek és a termékek nevét, a mesterség szakszavait. Együtt sajátította el a szakmai fogásokat a mesterség nyelvezetével, jellemző kifejezésmódjaival és igaz történeteivel. A harmad-, negyedéves inas rendszerint már értette a mesterség minden munkáját, s több hasznot hajtott, ha a segédekkel együtt dolgozott.
Az 1872. évi ipartörvény az inasképzés elhanyagolásához vezetett, ugyanis az iparszabadság bevezetése folytán a hatóságok nem kértek igazolást a mesterség ismeretéről, amikor új iparengedélyt adtak ki. 1884 után az ipartestületek kapták meg a tanoncképzés szervezését, felügyeletét. Legtöbb helyen ipariskolát állítottak fel, de az iparos tanoncképzés színvonala ettől nem sokat javult, ugyanis az iskolának – különösen a tandíj 1893. évi eltörlése után – alig volt tekintélye. Szekszárdon például a századfordulón az inasokat az ipariskolai előmeneteltől függetlenül „szabadították fel”. Előfordult, hogy a felszabadult inasok a 2. osztályig sem jutottak el. A szakmai képzés 1884–1944 között is döntően a mestereknél történt (Tóth Z. 1989b: 335–336).
A hivatalos szóhasználatból a tanonc szó 1884 után is csak lassan ment át a köznyelvbe 344és nem tudta teljesen kiszorítani az inast. Az első világháborúig az inasszabadulás is a régi céhes szokásokat követte. Nem volt elég megállni a helyét az ipartestület (= a vizsgáztatók) előtt. Egy héttel a vizsga, az ipartestületi felszabadítás után a segédek avatással fogadták be maguk közé a legénytársulatba vagy legénycéhbe. A tréfás, néha durva avatási rítusnak többnyire része volt a társpohárivás és a lakoma. Székesfehérváron 1912-ben a szabaduló kalaposinast képletesen „frem”-be, azaz „vándorolni” küldték, s végig kellett mennie a városon, a számára kijelölt útvonalon (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 60–61).
A tanoncoktatást az 1922. évi XII. tc. újraszabályozta, de az előképzettséget tekintve igen elnézően: „Tanoncul csak olyan egyén alkalmazható, aki iskolai bizonyítvánnyal igazolja, hogy legalább az elemi iskola negyedik osztályát sikerrel elvégezte, vagy hogy legalább az írás-olvasást és a számolás elemi ismereteit elsajátította” (Földes Ferenc 1961: 383). Tanonciskolát a községek működtettek az iparegyesületek támogatásával. Vidéken ezek az iskolák többnyire általános irányúak, Budapesten és a nagyobb városokban inkább szakirányúak voltak és 3 éven át heti 9 órás elfoglaltságot jelentettek. Azonban a kisipari műhelyekben végzett napi 12–14 órai munka után a tanoncok nyűgnek érezték az iskolát. Hiányos előképzettségük és a csekély óraszám miatt a szakmájukba vágó elméleti, valamint közgazdasági, könyvviteli oktatás sem lehetett kellően eredményes.
