TERMELÉS, NYERSANYAG, ÁRUSÍTÁS
TERMELÉS, NYERSANYAG, ÁRUSÍTÁS
A kézműipari termelés – a szakmák túlnyomó többségét tekintve – műhelyekben folyt. Műhelyen nem csupán azt a helyiséget kell érteni, amely a munkához fedelet és teret nyújt, hanem a hozzá tartozó felszerelést, szerszámkészletet is. Egy orosházi kötelesmester a szót bővebb értelmében használva fogalmazott úgy, hogy egy jól menő kötelesműhely ér annyit, mint 30 hold föld (Juhász A. 1965: 320). A „jól menő műhely” fogalmába annak ismertsége, vevőköre, kiépült kapcsolathálózata is beletartozik. A műhely felszerelése, szerszámkészlete a mester vagyonának legszilárdabb alapja volt, melyhez gyakran öröklés útján jutott hozzá. Különleges jogi státusára utal, hogy a céhes időkben – így az 1850–1860-as években – a szerszámokat nem foglalhatták le a hitelezők, s még az értékes műhelyekre sem táblázhatták rá az adósságot (Dóka K. 1975: 564–566). Munkaeszközei nélkül az iparos nem létezhetett.
A szerszámkészlet értéke iparáganként igen nagy ingadozást mutat. Szabónak, kőművesnek, ácsnak, szobafestőnek nem sok szerszám kellett. A legtöbb műhelyben értékben a munkapadok álltak az első helyen. Asztalos gyalupad, kovács üllő és fújtató, esztergályos esztergapad, kádár faragószék, bognár kerékállítószék, fazekas korongolópad nélkül nem létezhetett. A szerszámkészlet nagysága, értéke szakmán belül is különbözött, a műhely méretétől, piacától, a legények számától függően.
Tanulságos, hogy az iparosréteg eszköztára a műhelyben és a háztartásban a 20. század eleji Szekszárdon háromszor volt magasabb, mint a paraszti átlag, ha a hagyatéki 335leltárakban összeírt ingóságok értékének összegét vesszük alapul. Ugyanott egy kádárműhely értéke az elhunyt mester vagyonának körülbelül 10%-át tette ki. Más iparosok esetében a műhely és felszerelésének értéke 17%-ig felment, de úgy sem érte el a parasztgazdaságok termelőeszközeinek (föld, fogat, gépek stb.) értékhányadát (Tóth Z. 1977: 212; 1982: 183).
A módos városi mesterek vagyonának tekintélyes részét az ingatlanok, elsősorban a lakóház értéke tette ki a 19. században is. A mesterségbe fektetett tőke, a szerszámkészlet értéke általában szerény mértékű volt. (Egy gazdag székesfehérvári mézeskalácsos-mester esetében készáruval együtt sem érte el az 5%-os részesedést.) Ellenpéldát a molnárok képviselnek, hiszen egy jó karban lévő vízimalom ára az 1850-es években 3000 forintot is kitett, mint ahogy a városi házak értéke is 2–3000 forint körül mozgott. Ugyanakkor a kisebb vagyonú mesterek házának, műhelyének értéke csupán néhány száz forintra rúgott (Eperjessy G. 1988: 98–99).
A városi iparosok jelentékeny része tömörült a belvárosban (Győrött például 42%), s a módos háztulajdonosok emeletes házaikban olykor 6–8 lakásbérlőt, a földszint utcai részén pedig műhelyt és üzletet tartottak fenn. Iparosok, kereskedők házainak szerves tartozéka volt a műhely és az üzlethelyiség. Egyes mesterségekhez speciális épületek tartoztak. Például a mészárosoknak a széken, a bolton kívül tágas istállókra és füstölőkamrákra is szükségük volt (Kiss L. 1958: 139–143; Tarisznyás M. 1982: 230).
A termelés, beszerzés, értékesítés nyomása alatt élő iparosok igencsak rászorultak a segédek munkájára. Sok iparágban (például takácsok, szabók, fazekasok) már a 19. században is igen magas volt a legény nélkül dolgozó mesterek száma. Ezek a mesterek családi segítséggel, főként feleségük bedolgozásával oldották meg a műhely és a vásározás feladatait. A nőknek az asztalosbútorok festésében, a fazekak, tálak díszítésében vették hasznát a mesterek. Legtöbb legényt az építőipari szakmákban foglalkoztattak. Szoros összefüggés mutatható ki minden korban a mesterek vagyoni állapota és a náluk dolgozó legények száma között. Egy-egy műhely virágzásának előfeltétele volt, hogy elegendő számban tudjon legényeket alkalmazni, termelő munkával ellátni. A legények hiánya sok mesterségben és még több műhelyben okozott gondot, ezért a mesterek olykor fondorlatos módon próbálták őket magukhoz csábítani. Sokan azonban csak vándorlegények időszakos megjelenésével jutottak munkaerőhöz. Nem csoda, ha a céhek nagy gonddal szabályozták a legények szegődtetésének rendjét, s gyakran emeltek panaszt a konkurencia tisztességtelen eljárása miatt (Eperjessy G. 1988: 103–111). Több szakmában – mint a kovács, lakatos, ács, kőműves, kerékgyártó – csak segédekkel együtt van lehetőség hatékony munkavégzésre. „Egy ács nem ács, két ács forgács, három ács fél ács, négy ács egy ács” – tartja a szólásmondás. Ennek ellenére a legtöbb műhelyben csak 1–1 segédet tudtak alkalmazni. Kecelen az 1920–1930-as években a mesterek 20–25%-a dolgozott egy segéddel, s hasonló volt a helyzet Kiskőrösön, Soltvadkerten is. Kecelen azonban már akkor léteztek 6–10 segédet foglalkoztató kisiparos vállalkozók (Juhász A. 1984a: 685; Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 104).
Szerencsés esetben a nyersanyag helyben volt (például közeli agyagbánya, kőbánya) vagy helybe jött, mint a komáromi, szolnoki, szegedi superok (hajóácsok), asztalosok számára a Vágon, Tiszán, Maroson leúszó faanyag. Komáromban már 1791-ben 33660 fakereskedő működött, s a 19. század második felében is több mint 20 ezer (?) tutaj kötött ki évente (Kecskés L. 1978a: 174).
Az iparukhoz szükséges nyersanyagot bőrkereskedőktől szerezték be a szíjgyártók, csizmadiák, cipészek. Ezt a függőséget különösen akkor szenvedték meg, amikor kicsi volt a bevételük. Ilyen helyzetben sokan kerültek a bőrkereskedők hálójába, és adósodtak el. Hitelt csak akkor kaptak, ha mindig ugyanannál a kereskedőnél vásároltak. Ha a papucsos vagy a cipész nem tudta idejében megadni a kölcsönt, a kereskedő áron alul átvette raktárkészletét vagy bedolgoztatott az iparossal (Juhász A. 1965: 305). A tatai, veszprémi csapók, más dunántúli és felvidéki mesterekhez hasonlóan, maguk jártak el a Nagykunságba és Békés megyébe gyapjút venni. Előre lekötötték és nagy tételben szállították haza az egész évre való nyersanyagot (Szilágyi Miklós 1995: 374). Ezzel kikapcsolták a gyapjúkereskedőket, s mérsékelték a kiadásaikat. Nagy területről gyűjtötték össze alapanyagukat a rozsnyói mézeskalácsosok és gyertyaöntők. Mézért maguk is útra keltek, s a szomszédos vármegyékben, falukon átszekerezve vásárolták fel a paraszti méhészek termékét. A sonkolyt erre szakosodott gömöri falucsoport paraszti vándorkereskedői gyűjtötték össze, akik 1920-ig az Alföldet is bejárták (Füvessy A. 1971: 31–34). Sok esetben faanyagért is maguk az iparosok utaztak el messzi tájakra. Az 1870–1910 közötti években a Dél-Alföld talicskásai (talicskakészítői) „feljártak Záhony tájékára, főleg Nagydobrony és Kisdobrony falukba, a Latorca torkolati vidékére, amelyen a kárpátalji erdőkben összeszedett rönköket a Tiszáig szállították. Itt fertályszámra árulták, tutajba kötötték és a Tiszán eresztették le, egészen Szegedig. Ez a vásár, illetőleg szállítás a tavaszi hónapokban történt” (Bálint S. 1977a: 73). Szeged, Zenta, Vásárhely, Csongrád, Szentes talicskásai az ily módon beszerzett tölgyfa, kőris, fenyő felhasználásával készített kubikostalicskát az egész országba szállították (vasútépítő és ármentesítő társulatoknak), sőt a Balkánra is nagy tételekben küldték.
A kézműiparok anyagellátása az 1920–1940 közötti években is megoldatlan volt. Aztán a háború miatt a beszerzés nehézségei még fokozódtak, s az anyagbeszerzésre, áruértékesítésre hivatott szakszövetkezeti mozgalom is elakadt. Gátolta a nyersanyagok beszerzését az iparosok pénztelensége és igencsak korlátozott hitelképessége is (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 99).
A kézművesek birtokában található nyersanyagok mennyisége és értéke szakmánként változott. Pest-Budán a 19. század derekán csupán a mesterek 8–10%-a rendelkezett érdemleges készlettel. Ritkán volt készlet a szabóknál és asztalosoknál, gyakrabban tároltak nyersanyagot a bőrfeldolgozó iparosok. Hatósági előírásra jelentős készletet tartottak a pékek, a mészárosok, a korcsmárosok (Dóka K. 1975: 565), de nem készleteztek a molnárok.
Az árukészlet mértéke szintén iparáganként változott. Pesten az 1850–1860-as években legkisebb készlet volt az élelmiszeriparban, jelentősebb a fémiparban. Árukészlete a pesti mesterek 15–20%-ának volt csupán (főként órások, aranyművesek, üvegesek készleteztek). A szekszárdi kádármesterek 1900 tájékán már nem termeltek készletre, s nem jártak vásárokra, mert megrendelésre dolgoztak (Dóka K. 1975: 565; 1979a: 67–69; Tóth Z. 1977: 206). A nagy árukészlet jelenthette azt, hogy az üzlet jól ment; jelenthette, hogy a tulajdonos más mesterek vagy gyárak áruival is kereskedett. Többnyire azonban azt jelentette, hogy a mesternek értékesítési gondjai 337voltak (például vargák, csizmadiák). A nyersanyag–szerszámkészlet–készáru hármasából a szűcsök, szabók, vargák esetében az utóbbi volt a legnagyobb tétel, ha árverésre, hagyatékolásra került sor.
Orosházán a két világháború között a magyar szabók egész évben raktárra dolgoztak, s főleg az őszi vásárokon értékesítették árukészletüket. Uradalmak és nagygazdák is akkor vásárolták meg tőlük a béreseiknek kommencióba járó csizmanadrágos öltönyöket. Székesfehérvár csizmadiái századunk első harmadában a hadsereg szállítóiként dolgoztak készletre (Juhász A. 1965: 310; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 30).
Az iparosok egyik része termékeit, szolgáltatásait lakóhelyén, üzletében vagy műhelyében értékesítette, másik része helybe vitte (kőműves, kéményseprő), s egy tekintélyes hányada vásárokon árulta. A vásári árusítóhely birtoklásáért, megszerzéséért és megőrzéséért az iparosoknak folytonos küzdelmet kellett vívniuk. Például a szegedi csizmadiák céhirataiban tetemes összegek szerepelnek, amit „sátorhely megszerzése után járván” fizettek Makó, Szabadka, Nagyszentmiklós, Nagykikinda, Nagybecskerek városának. Olykor a hatósági személyek jóindulatának megszerzéséért is fizettek, vagy ajándékot vittek. Vásárkörzetükhöz tartozott a Dél-Alföld városainak többsége. Eljártak a Kiskunságba, Halas és Majsa vásáraira, Hódmezővásárhely, Arad, Temesvár, Zenta, Magyar- és Törökkanizsa sokadalmaira, s a fent említett városokba. Piackörzetük az államhatárok megváltozása miatt 1920 után sajnálatosan beszűkült (Bálint S. 1977a: 328).
A vásározás igen sok fáradalommal járt az iparosok számára. Torda kézműveseiről 1889-ben írta Orbán Balázs, hogy „a hét egész folyamán útban van vásárokra. Hétfőn megy Kolozsvárra, kedd Marosludasra, szerdán Gyéresre, csütörtökön újból Kolozsvárra, pénteken Marosújvárra, szombaton Tordára, e városoknak hetivásárait igyekszik lehetőleg kihasználni, nappal sátrában, éjjel többnyire útban vannak, egész életük ily módon a nem éppen kényelmes tengelyen való utazásban telik el; de így is alig tudják a családjuk fenntartására szükséges csekély költséget kitermelni” (Orbán B. 1986: 11. 65).
Céhes világból örökölt vásári magatartását a legtöbb iparos a 20. század első felében is megőrizte. A vásárban a különböző iparosok szakmák szerint alkottak sorokat. A vásártéren a legjobb hely mindig a legöregebb helybeli mestert illette meg. Az ő sátra után következett a többi helybeli, majd a „vidékiek” az érkezés sorrendjében. Nemcsak a vevőt tisztelték, de egymást is segítették, megbecsülték. Debrecenben az 1910-es években az országos vásárokon 2–3 napig árultak. Esténként a mesterek nem vitték a portékát haza, hanem az ipartestület elöljárójával vagy a színgazdával együtt őrizte a testület két legfiatalabb mestere. Ezeket a céhvilágból megmaradt szóval szolgálómesternek nevezték (Balogh I. 1973a: 186; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 77).
A régi típusú kézművesek nem kívántak előnyhöz jutni sem helyezkedéssel, sem a vevők elcsábításával. Hetivásárok alkalmával változott a sorrend a vásártéren, de a szerencsére bízták, hogy kik kapják meg a jobb helyeket. Hetivásárokon kevés iparos árult maga. Inkább a műhelyben dolgozott vagy más ügyeit intézte, s az árusítást feleségére bízta. Debrecenben a 19–20. század fordulóján „a tímárok, a csizmadiák hetivásárait… a nők tartják el… E helyeken mind csak a nők árulnak, akik a hetivásár 338előtt megejtett nyílvetés eredményeként minden héten más sorrendben foglalnak helyet. Így van ez a szabadban árusító fazekasok, pintérek, pipakészítők és csutorások körében is” (Balogh I. 1973a: 191).
1895–1900 között a vásári forgalom – a budapesti iparkamara jelentése szerint – a korábbinak a negyedére csökkent. A vásározás visszaesése részben a városi boltok szaporodásával és a közlekedési viszonyok, a vasutak hirtelen javulásával magyarázható (Domonkos O. 1961: 232). Átalakultak a fogyasztói szokások. Lazult a vásárlások éves ütemezése, s az őszi, tavaszi vásárok veszítettek korábbi jelentőségükből. Az 1920-as években az üzletet nyitó iparosok már újságban adták hírül, hogy ajánlják magukat. Az iparegyesületek árumintavásárokat rendeztek, s az iparosok szívesen vettek részt nemcsak a helyi, de a fővárosi, országos kiállításokon, mintavásárokon is (Dankó 1. 1983: 559, 562).
Néhány iparágban a mesterek üzletükben gyári készterméket is kínáltak. Székesfehérvár-Palotaváros kalaposai a századelőtől az 1940-es évek végéig pesti és külföldi kalapgyárak termékeit árusították a sajátjuk mellett. Az árut utazó ügynökök közvetítették hozzájuk (Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 78). Az 1910-es években a műhelyek más iparágakban is a gyárak viszonteladói, s olykor bedolgozói, termelői voltak. Kékfestőműhelyek már az 1870-es években a sajátjukkal együtt árusították a kartonnyomó gyárak termékeit (Domonkos O. 1961: 228, 232233).
