KIHALÓ ÉS ÚJ MESTERSÉGEK, A SZAKMASZERKEZET ÁTALAKULÁSA
324KIHALÓ ÉS ÚJ MESTERSÉGEK, A SZAKMASZERKEZET ÁTALAKULÁSA
Az 1860–1870-es években a régi kézműipar már fokozottan érezte a gyáripar kialakulásával, a külföldi ipari áruk behozatalával kiéleződő versenyt. Sok ruházati iparág sorvadását okozta az árversenyben való lemaradás és az ízlés, a divat változása. Vargák és gubacsapók, szűrszabók és csizmadiák kerültek egyre nehezebb helyzetbe. Debrecenben 1880-ra megszűnt a takácsipar, de még mindig maradt negyven szűrszabó és gubás. Számuk 1910-ig lecsökkent hétre. Szekszárdon 1870 és 1910 között teljesen eltűntek a szűrszabók, a gombkötők, s csak mutatóba maradt egy-két csizmadia és harisnyás (Balogh I. 1973a: 160, 191; Tóth Z. 1989b: 299). Szegeden a takácscéhnek 1850-ben még 102 tagja volt, de 1870-re mindössze 9 mester maradt, amiből nyilvánvaló ennek az iparágnak a gyors összeomlása. Ezen az sem változtat, hogy a takácsok utolsó hírmondói a környező falvakban (Dorozsma, Kistelek, Sándorfalva) még az 1960-as években is megtalálhatók voltak (Bálint S. 1977a: 374).
Országszerte megfigyelhető a tradicionális iparágakban dolgozó mesterek falura húzódása. Brassóban az 1900-as évek elejéig 20 régi mesterség tűnt el, Nagyszebenben pedig a század végén csak harmadannyi iparos dolgozott, mint a reformkorban. Komáromban a csizmadia mesterség az első világháború előtt még reményteljes iparágnak látszott, de a két világháború között a divat gyorsan változott, s a csizmadiák utolsó nemzedéke már csak tengődött, ha nem talált más megélhetést magának (Szász Z. 1986: 1614; Kecskés L. 1978a: 80). A divat változása okozta, hogy egyazon mesterségen belül is átrétegződés figyelhető meg. Szegeden például a szűcsök száma 1880–1900 között mintegy felével növekedett, de a magyar szűcsök arányszáma csökkent, a német szűcsöké pedig emelkedett. A bőripar, így a csizmadia- és a szűcsmesterség 1889-ben még Torcián is virágzott. Orbán Balázs mégis feljegyezte: „Ez iparágak sokkal nagyobb elterjedtségnek örültek, míg a szabadon nekünk rontó külföldi ipar versenye háttérbe nem szorította” (Orbán B. 1986: II. 65; Bálint S. 1977a: 358).
Debrecen iparosairól 1880 táján még az a vélemény, hogy a csizmadiák és a magyar szabók tartják régi helyzetüket, mert „a parasztság ruhadivatja nem változik”, ráadásul a csizmadiák régi hírnevük alapján messzi tájakról is kapnak megrendeléseket. Orosházán viszont már 1886-ban 47 cipész dolgozott. A suszterok kezdetben a városi lakosok, a polgári rétegek számára dolgoztak, szemben a parasztok számára termelő csizmadiákkal. Később a paraszti ízlés változása és a polgárosodás térhódítása oda vezetett, hogy a cipészek vevőköre egyre szélesedett a csizmadiák rovására. A parasztság köréből eleinte csak a nők voltak a cipészek vásárlói. A folyamat azonban megállíthatatlannak bizonyult, s a csizmadiaipart a cipészek meg a cipőgyárak fokozatosan kiszorították a lábbelik piacáról (Balogh I. 1973a: 160; Juhász A. 1965: 302; Demeter Zs.–Gelencsér J.–Lukács L. 1990: 51).
A régi iparágak kihalásával egyidejűleg új ipari foglalkozások, szakmák jelentek meg, s kaptak előbb-utóbb szakvizsgához kötött elismerést. A legsokrétűbb és legspecializáltabb kisipari szerkezet Budapesten alakult ki a 20. század első harmadában. Olyan új szakmák, mint az autószerelő vagy a fényképész falvakban, kisvárosokban ritkán jelentkeztek önállóan. Ott az autószerelésben gyakran kontárkodtak gépészek, lakatosok, mechanikai műszerészek.
325Új típusú iparos volt az 1880-as években megjelenő uradalmi gépész, a cséplőgépek és egyéb mezőgazdasági gépek kezelője. Az uradalmi majorokban serénykedő lakatos és gépész a mezőgazdaság technikai fejlődését jelképezte, s úrnak számított a cselédek között (Kövér L. 1982: 178; Bakó F. 1992: 92). Hamarosan megjelentek a gépészkovácsok a falvakban is. Szekszárdon 1870 és 1900 között – párhuzamosan a mezőgazdasági eszközváltással – kétszeresére nőtt a vas- és fémiparhoz sorolt szakmák mestereinek létszáma (Tóth Z. 1989b: 297). Az első világháború után az Alföldön is megnőtt a nagygazdák tulajdonában levő cséplőgépek, s ezzel együtt a falusi gépészek, géplakatosok, gépészkovácsok száma. Sokuk falusi kovácsból lett gépkezelő és gépjavító mester (Madar I. 1993: 276–277). Hasonló „átszakosodásra” más példa is említhető. Békésen az első cukrászok az 1910–1920-as években a korábbi mézeskalácsosok közül lettek. Ugyanott a kenyérsütő asszonyok helyét akkoriban vették át a pékek, akik hosszú ideig „bérsütést” is vállaltak (Dankó I. 1983: 560).
Viszonylag új szakma a hentes, amit az 1884. XVII. tc. már képesítéshez kötött, mert a böllérek (a hentes dolgát végző parasztok) száma igen megnőtt. 1900 és 1910 között a hentesiparban ezer főnél nagyobb gyarapodást regisztráltak országosan, azaz a fejlődő iparágak közé tartozott. Marha- és juhvágással a hentes nem foglalkozhatott, de a mészárosoknak 1908-ig külön engedély nélkül is jogukban állt a hentesipar gyakorlása (Kiss L. 1958: 141; Ránki Gy. 1964: 435).
A kisipar átrétegződése során egykor népes iparágak, mint a szappanfőzés, kenyér- és perecsütés lesüllyedtek, s háziipar formájában, nők által űzött mesterségként éltek tovább. Van példa arra is, hogy háziiparból adófizető szakmává minősült át egy-egy régi foglalkozás. Ilyen volt a falusi kötélgyártó (köteles, kötélverő) az 1920-as években (Balogh I. 1973a: 160; Madar I. 1993: 288).
A legújabb iparágak a fővárosban, a nagyobb és kisebb városokban jelentek meg először, s pár évtized múltával jutottak el a falvakba. Békésen például az első világháború előtt tűntek fel az első műszerészek és villanyszerelők, nyitotta meg műtermét az első fényképész. (A fényképész mesterséget az 1922. évi ipartörvény iktatta a képesítéshez kötött iparágak sorába.) Veszprémben, ahol az 1870-es években kezdte meg működését az első fényképész, az 1920–1930-as években már nagy forgalmú üzlet volt, ahol 3–4 női segédet, 2–3 férfi segédet és 1–2 tanoncot foglalkoztattak egyidejűleg (V. Fodor Zs. 1989: 69, 92). Az új iparágak zöme a szolgáltatóiparok közé tartozott; megnőtt a szállodások, vendéglősök, cukrászok, kávésok száma. (Ezen szakmákban az iparűzést 1920–1922-ben kötötték képesítéshez.) Falvakban a századforduló tájékán jelentek meg az első fodrászok. Létszámuk a 20. század elején gyorsan nőtt. Pápán 1942-ben már 45 fodrász dolgozott. Többen voltak, mint az asztalosok vagy kőművesek. A fodrászat az 1900–1910 közötti években országosan is a jelentős létszámnövekedést felmutató iparágak közé tartozott. Növekménye 3500 férfi borbély és 1100 fodrásznő volt tíz év alatt (Pölöskei F. 1994: 409; Ránki Gy. 1964: 435). A falvakban azonban a kőműves és a szobafestő is nagyon új foglalkozás. Sárrétudvarin az első kőműves 1928-ban, az első szobafestő 1922-ben váltotta ki az ipart. Az első kárpitos 1931-ben költözött a községbe, de iparából nem tudott megélni, rákényszerült a földművelésre is. Az 1920–1930-as évek új jelensége a női szabó kisipar elterjedése falun és a mestervizsgát tett nők számának növekedése. Varrónők 326már a századfordulón is nagy számban dolgoztak (Békésen mintegy százan). Közülük váltak ki idővel az iparengedélyt kiváltó, üzletet nyitó női szabók, akik tanoncokat vehettek fel és szabó-varró iskolát nyithattak (Madar I. 1993: 279–284).
