IPAROSOK A POLGÁRI TÁRSADALOMBAN (1848–1948)
IPAROSOK A POLGÁRI TÁRSADALOMBAN (1848–1948)
A kézműiparos réteg lélekszáma a 19. század első felében rohamosan növekedett. 1838-ban Magyarország céhbeli és kontár kézműveseinek száma együttesen 250 ezer, 1847-ben pedig már 334 ezer volt, ha lehet hinni a korabeli statisztikáknak. Előbb 45, utóbb 35 lélekre jutott egy-egy iparos (Hajnal I. 1942: 177–178). Az 1830–1840-es években tömegesen alakultak új céhek, s a falvakban, mezővárosokban is gyorsan nőtt mind az iparágak, mind a mesterek száma (Domonkos O. 1974: 24; Eperjessy G. 1988: 13–40). Az abszolutizmus korában a növekedés megtorpant, sőt visszaesés következett be. Például Nógrád megye városaiban a háztartásfők összlétszámához mérten az iparosok aránya 26,7%-ról 18,1%-ra csökkent (Pálmány B. 1989: 158). 1850 és 1870 között országosan is hanyatlás, majd 1880-ig ugrásszerű növekedés figyelhető meg. 1852-ben 227 229 önálló iparost számláltak, százezerrel kevesebbet, mint 1847-ben. Ez a szám 1870-ben 291 091-re, 1880-ban pedig 387 636-ra emelkedett. A segédek, inasok számát csak becsülni lehet, de velük együtt mintegy 6–700 000 ember dolgozott 1880-ban a kisiparban (Ránki Gy. 1964: 423–424). Az 1890-es népszámlálás stagnálásra, sőt némi fogyatkozásra utal, ugyanis 353 000 önálló iparost mutat ki. Családdal együtt azonban a kisiparosság akkor is a társadalom milliós tömegét alkotta.
Erdélyben 1890-ben 66 306 ipari üzemet tartottak nyilván. Ezek kétharmadában a tulajdonos mester egymaga dolgozott, egyharmadában segédet és inast is összeírtak (Egyed Á. 1981: 279).
1900-ban a foglalkozási statisztika nómenklatúrája megváltozott, ami némi törést okozott a történeti adatsorok kezelésében, s azt a látszatot keltette, mintha ugrásszerűen növekedett volna Magyarországon az iparosok száma. Végül is a kisipari vállalatok száma a századfordulón 382 959-ben állapítható meg, s ezek közül 254 ezer segéd nélkül dolgozott. 1900-ban a mintegy 500–600 ezer főre tehető kispolgárság közel háromnegyed részét a kisiparos réteg tette ki. Ennek jóval több mint a fele tartozott a magyar etnikumhoz (Ránki Gy. 1964: 425, 431; Hanák P. 1962: 226–227).
Az első világháborút követő válság az ország egész gazdasági életét megrendítette. Nemcsak a megalapozatlan vállalkozásokat tüntette el, hanem a nemrég önállósult és a régi, de piacukat vesztett iparosok is tömegesen voltak kénytelenek önállóságukat feladni. Putnokon és sok határszéli helyzetbe került városkában a gazdasági válság miatt igen sokan kényszerültek műhelyük bezárására (Répási I. 1989: 33). A kisipari vállalatok száma 1920-ban országosan 244 187, 1930-ban 222 813, azaz mintegy 10%-os csökkenés következett be. Ugyanakkor nőtt az alkalmazott segédek és inasok száma.
319A második világháború éveiben 200 ezer körül ingadozott az önálló kisiparosok száma. 1940-ben segédekkel együtt mintegy 250–260 ezer fő dolgozott a kisiparban, ugyanakkor a gyáripar mintegy 350 ezer embert foglalkoztatott. Ez azt jelenti, hogy az ipari munkaerő közel 40%-át még az 1940-es években is a kisipar foglalkoztatta, mígnem az új, szovjet típusú iparpolitika útjába nem kerültek (Ránki Gy. 1964: 441–448).
A CÉHRENDSZER FELBOMLÁSA ÉS A KISIPAR JOGVISZONYAINAK ÁTALAKULÁSA
IPARTÁRSULATOK, IPARTESTÜLETEK, IPAROSKÖRÖK
KIHALÓ ÉS ÚJ MESTERSÉGEK, A SZAKMASZERKEZET ÁTALAKULÁSA
A MESTERSÉGEK RANGSORA ÉS A MESTEREK VAGYONI RÉTEGZŐDÉSE
AZ IPAROSOK TÁRSADALMI ÁLLÁSA FALUN ÉS VÁROSON
