ETNIKAI ÉS FELEKEZETI TAGOLTSÁG
ETNIKAI ÉS FELEKEZETI TAGOLTSÁG
A történeti Magyarország iparostársadalmának nyelvi, etnikai tagozódása eltért az összlakosságétól. Erdélyben az 1910-es népszámlálás idején az ún. iparforgalmi keresők 55,71%-a magyar, 28,98%-a román, 15,3%-a német anyanyelvű volt. Csaknem pontosan így oszlott meg a mintegy 50 ezer mestert számláló önálló kisiparosság 316is (Szász Z. 1986: 1617). Ezek a számok azt igazolják, hogy a szakképzett iparosok között a románság meg sem közelítette az össznépességen belüli számarányát. Hasonló arányok mutatkoztak a ruszinok, a szerbek, a dunántúli horvátok foglalkozási statisztikáiban is. Az átlagot meghaladó mértékben részesedett viszont a kisipari foglalkozásokból a hazai németség. Legtöbb régióban bizonyos etnoszociális munkamegosztás alakult ki. Alföldi, dunántúli városainkban egymás mellett éltek a magyar szabók, német szabók, magyar vargák, német vargák, magyar szűcsök, német szűcsök stb. E mesterségek megnevezése ekkor már nem tükrözte a mesterek nemzetiségét, csupán a termékek, technikák jellegére utalt, de az első generációk esetében többnyire nyelvi, etnikai különállást is kifejezett. Az 1870–1880-as években országosan német többség vagy feltűnően magas arányszám található a sörfőzők, kávésok, vendéglősök, kocsmárosok, útépítők, kőfaragók, téglaégetők, ácsok és molnárok körében. A magyar mesterek részesedése a falusi bázissal, piaccal rendelkező kisipari ágakban volt különösen magas (például kovács, kerékgyártó, szíjgyártó, asztalos, csizmadia, gombkötő), csekély többségük volt a szabó és a lakatos szakmában (Hanák P. 1974: 525). Léteztek tehát hagyományosan „magyar” és „német” iparágak, s ez a mesterségek nevében is megmutatkozik (például sütő – pék, csizmadia – suszter, kerekes – bognár).
Az eltérő iparszerkezetnek olykor több százados múltja van. Jó példa erre a dél-erdélyi szász és az észak-erdélyi magyar városok 19. századi kézműipara. Előbbiek főként a gyapjú-, pamut- és kenderszövést, posztókészítést, azaz a textilipar ágait részesítették előnyben. Velük szemben Kolozsvár, Torda, Nagyenyed, Dés inkább a bőrműves mesterségekről (tímár, szűcs, csizmadia, cipész, szíjgyártó) volt nevezetes, s azok termékeivel vett részt a regionális munkamegosztásban (Miskolczy A. 1982: 396).
A szász céhek még az 1840-es években is erős korlátokat állítottak a székely segédek felvétele elé, s ezzel elősegítették kivándorlásukat a román tartományokba (Moldva, Havasalföld). Egyes iparágakban aztán 1850 után gyorsan növekedett a szász városok magyar iparosainak száma. Nagyszeben asztalosai között 1854–1904 között túlsúlyra vergődtek a magyarok, amihez az 1851. évi osztrák iparrendelet és az 1886-ban Romániával kirobbant vámháború is hozzájárult (Ürmössy Sándor 1844-ben kelt sorait lásd Paládi-Kovács A. [szerk.] 1985: 467; Csilléry K. 1982: 424). A dél-erdélyi szász városok magyarsága jórészt a betelepült kisiparosokból verődött össze.
A kiegyezést és a céhrendszer felbomlását követően a kisiparosság mobilitása megnőtt, etnikai keveredése és asszimilációja felgyorsult. A magyar környezetben hamarosan csak a szerszámok és eljárások német eredetű műszavai emlékeztettek egyes mesterek német származására. A megmagyarosodott német és szlovák kisiparosok sok vidéken hozzájárultak a formálódó nagyipari munkásság német és szláv rétegeinek asszimilálódásához is. Helyenként a német származású kisiparosok – bár otthon már magyarul beszéltek – üzleti tárgyalásaik és levelezésük során még hasznosították német nyelvtudásukat (Hanák P. 1974: 523; Erdei F. 1976: 45; Tóth Z. 1977: 217). Üzleti kapcsolataikban a monarchia iparosai hasznát látták a nyelvtudásnak, ezért a parasztoknál sokkal inkább törekedtek több nyelv ismeretére.
A céhek túlnyomó többsége nyelvi és felekezeti egységre törekedett, ezért ellenállt 317az egységét veszélyeztető mesteravatásoknak. Különösen a zsidóság elé állítottak korlátokat. II. József türelmi rendelete után elvben beléphettek a céhekbe. Az uralkodó előírta, hogy a céhekből vallása miatt senkit se zárjanak ki. Ezt a rendeletet azonban 1791-ben visszavonták, s az 1805-ös céhszabály-tervezet úgy intézkedett, hogy mesterségüket a zsidók csak saját vallásukhoz tartozó legények segítségével űzhetik (Dóka K. 1979a: 117). Pesten 1805-ben a zsidóság jogot kapott saját kézműves szervezetek alakítására, de saját egyesületének még 1839-ben is csupán 50 tagja volt, noha a város lakosságából 7000 főt számlált ez a felekezet. Vidéken ritka kivételnek számított Miskolc, ahol 1836-ban megalakult az ún. „zsidó céh”. Saját pecséttel rendelkezett, de királyi kiváltságlevele nem volt. Jól szervezett egyletük létezett 1823-tól az óbudai zsidó szabóknak, 1839-től az óbudai susztereknek is, de királyi privilégiumot nekik sem sikerült szerezni (Hajnal I. 1942: 177; Bodó S. 1975: 540; Dóka K. 1975: 555; 1979a: 122).
Pest-Budán 1850-ben minden iparágban tömegesen jelentkeztek felvételre a zsidó iparűzők. A céhek azonban többféle veszélyt láttak a felvételükben. Féltek a céhen belüli ellentétek növekedésétől, s azt javasolták, hozzanak létre a zsidók önálló társulatot. A német vargacéh azt is meg akarta akadályozni, hogy zsidó iparosok „remeklés” nélkül boltnyitási engedélyt kapjanak. Az 1850-es évek végére azonban csökkent ellenállásuk, s a tanácsi – a céhek által el nem ismert – mestercím megszerzése után a német vargacéh mégiscsak befogadott zsidó iparosokat (Dóka K. 1979a: 146–147).
A zsidó iparosok hátrányos megkülönböztetése 1812-ben országszerte megszűnt. Elzárkózás, vetélkedés azonban a vidéki városokban később is mutatkozott, s az ipartársulatok, iparoskörök gyakran mellőzték őket. Például az egri „keresztény iparoskör” 1887–1905 között eleve a zsidók kizárásával szervezte a város iparosainak művelődését (Breznay I. 1906).
A kiegyezést követő évtizedekben a zsidóság szerepe az iparostársadalomban igen gyorsan növekedett. Különösen a polgári életformához, a városi divathoz kapcsolódó új iparágakban. Budapesten az 1880–1890-es években a férfi és női szabók kétharmadát, a szobafestők 90%-át a zsidóság adta. Az 1910-es népszámlálás 126 ezer zsidó ipari keresőjéből országosan 54 ezer fő volt kisiparos, 57 ezer munkás, 14 ezer kistisztviselő, s az ezret sem érte el a közép- és nagyiparosok száma (Hanák P. 1974: 526; Kovács E. 1979: 1268). Az 1872-ben hozott iparjogi törvény a zsidóság iparűzését, emancipálódását a falvakban, mezővárosokban is fellendítette. Ezzel szemben az 1939. évi hírhedett IV. tc. radikálisan korlátozta a zsidóság iparűzését; megtiltotta iparengedély és iparigazolvány kiadását számára minden olyan városban, községben, ahol a zsidó iparosok részaránya a 6%-ot meghaladta (Répási I. 1989: 110). Mindehhez tudni kell, hogy az Ipartestületek Országos Központjának statisztikai adatgyűjtése szerint 1940-ben a zsidó iparűzők aránya országosan 9,56%, a Felvidék visszacsatolt részén 21,77% volt (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 104–107).
Az erdélyi örménység két fő foglalkozása a marhakereskedelem és a bőrfeldolgozás (szattyánkészítés) volt, de sértésnek vették, ha őket iparosnak és nem kereskedőnek tekintette valaki. Asszimilációjukat Gyergyószentmiklóson is meggyorsította a székelyekkel közös ipartársulat s a hozzá kapcsolódó kulturális egyesületek (Tarisznyás M. 1982: 223).
318Egyes foglalkozások felekezeti kötődése a 20. század első felében még pontosan kitapintható volt. Komárom városában 1909-ben a Református Ifjúsági Egyesület tagságát túlnyomóan a régi szekeresek fiai és leányai alkották (Kecskés L. 1978a: 221). A céhes hagyományokat meg nem tagadó katolikus ipartársulatok védőszentjei, templomban tárolt céhzászlói, temetési szokásai még inkább mutatták a szakmai közösségek vallásos hagyományait, egyházi kötődéseit.
