IPAROSKÖZPONTOK, TERÜLETI SAJÁTOSSÁGOK ÉS VÁNDORMOZGALMAK
IPAROSKÖZPONTOK, TERÜLETI SAJÁTOSSÁGOK ÉS VÁNDORMOZGALMAK
A kézműipari központok országos hálózata nagy vonalakban kialakult már a középkorban, s a regionális különbségek jó része a 18–19. századig megmaradt. Erdélyben az 1844. évi iparstatisztika szerint Brassó, Nagyszeben és Háromszék összefüggő 311térségében volt a legmagasabb az iparűzők számaránya. Dél-Erdély a keletközép-európai régió peremén az iparoscentrum szerepét játszotta, s főként ipari árukat közvetített Délkelet-Európa felé (Miskolczy A. 1982: 391, 417). A 19. század derekán olyan kisvárosokban, mint a kb. 3000 lakosú Kézdivásárhely, 400–500 fő volt az iparűzők száma. Az 1850-es évek elején már a háromszéki, udvarhelyi falvakban is dolgozott 10–15 mester, mert folytatódott az iparosok falura húzódása. Ezt a folyamatot az 1851. évi osztrák ipari rendtartás is serkentette.
A Felföldön szintén középkori céhes hagyományokat folytató iparos központok sűrűsödését lehet megfigyelni. Nemcsak a Szepességre, Észak-Gömörre vagy a Garam-vidéki bányavárosokra kell gondolnunk, hanem olyan tájakra is, mint Tokaj-Hegyalja, ahol a szőlő- és borkultúra jövedelmezősége lehetővé tette a mezővárosi népesség és iparosság tömörülését.
Más volt a helyzet az Alföld és a Kelet-Dunántúl török hódoltság alól szabadult területein, ahol iparosokkal és ipari termékekkel még a 19. század első felében sem volt a lakosság úgy ellátva, mint a többi régióban.
A kapitalizmus korában a nagytáji eltérések részben kiegyenlítődtek, fontosabbá váltak a településhierarchia szerint megmutatkozó különbségek a kézműipari ellátottság tekintetében. Ennek a körülménynek az 1920–1930-as évek Magyarországán az iparosok vagyoni rétegződését tekintve meghatározó szerepe volt. 1936-ban a legtöbb adót fizető, legtehetősebb iparosok mintegy 70%-a Budapesten élt. A következő kategóriába tartoztak a regionális központtá vált nagyvárosok (Szeged, Debrecen, Pécs, Győr, Miskolc) iparosai, majd a közepes és kisebb városok műhelyei. A sort a falvak iparosai zárták. Ez a lépcsőzetes rend a városi polgárság vagyoni tagozódásában már a 19. század végén megmutatkozott. Budapesten a virilisek adója 1910-ben átlagosan 4460 korona volt, de a regionális centrumokban, a törvényhatósági jogú városokban csak 1850 korona. Kolozsvár, Kassa, Pozsony polgárai adófizetésben meg sem közelítették a budapestieket, adójuk átlaga kevéssel haladta meg a 2000 koronát. A közepes és kisvárosokban az országos átlag mindössze 930 korona (Timár L. 1994: 57–58). Látható, hogy az osztálystruktúra leírása, rétegeinek, csoportjainak jellemzése közben a regionálisan és a településkategóriák között történetileg kialakult vagyoni különbségeket hiba lenne figyelmen kívül hagyni.
A kézműiparosság területi eloszlása folyton változott. Amikor a török alól felszabadult területek benépesítésére gondolunk, figyelembe kell venni az iparosok migrációját, vándormozgalmát is. Ők éppúgy az északi, északnyugati tájakról húzódtak Kelet-Dunántúl és az Alföld irányába, mint a földműves jobbágyok. Felföldi anyacéhek szárnyai alatt szerveződtek és erősödtek meg a 18. században azok az alföldi filiák, fiókcéhek, amelyek idővel önállósodtak s egy-egy mesterség térségi központjává váltak. Például a szegedi kalaposok eleinte a besztercebányai, majd a budai anyacéh felügyelete alá tartoztak. Önállósodásuk után nemcsak Szegedre, de egész Csongrád és Csanád megyére, később az egész Délvidékre kiterjedt céhszervezetük hatóköre. A vidéki kalaposok Landmeisterként kapcsolódtak a szegedi céhhez. Felvidéki iparosok bevándorlásának volt köszönhető Szegeden a tímárok és a magyar vargák céhének kialakulása is. A szegedi gombkötők anyacéhe Léván volt. Ugyanakkor Szeged-Felsővárosban megjelentek korábban ismeretlen mesterségek és termékek is, főként német iparosok bevándorlásának köszönhetően: például német szabók, 312fehérpékek (Bálint S. 1977a: 22, 315, 387, 399; Domonkos O. 1974: 23). Nyugat felől haladva fokozatosan „hódították meg” termékeik, szolgáltatásaik számára Kelet-Dunántúlt és a Dél-Alföldet a takácsok, kékfestők, kéményseprők, kávésok, cukrászok, vendéglősök és egyéb mesterségek képviselői.
A kontinentális méretű iparosvándorlás már a 18. században elérte az országot. Különösen szász, cseh, morva, bajor és osztrák területről jöttek sokan. Ott a manufaktúrák, majd a gyárak alapítása késztette menekülésre a kis kézművesműhelyek gazdáit. Az elvándorlást választó mesterek nem akartak bérmunkássá válni vagy éhbérért bedolgozóként tengődni a tőkés vállalkozóknál (Domonkos O. 1974: 23).
A német iparosréteg beáramlása a Dunántúl olyan kisvárosaiban is jól megragadható az 1830-as években, mint Körmend, ahol a 19. század folyamán tovább növekedett a számuk. Az 1840–1850-es években a dél-erdélyi textilipar jellegzetes alakja volt a német segéd. Szentendrén ugyanakkor a Cseh- és Morvaországból, illetve a Pozsony, Trencsén és Nyitra megyéből származó iparosok száma volt jelentős. Növekedett a külföldi eredetű mesterek és segédek száma a budapesti kisiparban és szolgáltatóiparban is. A betelepült iparosok magyarosodása nagyon gyorsan haladt, s többségük egy nemzedék alatt asszimilálódott (Nagy Z. 1989: 164; Miskolczy A. 1982: 411; Faragó T. 1995: 129; Hanák P. 1974: 524).
A döntően nyugat–keleti irányú iparosvándorlás mellett a 19. században délről jött, főként olasz eredetű iparosok említhetők. A talián kőfaragók még Erdélybe, Gyergyóba is eljutottak. Olasz cukrászok, kávésok, vendéglősök főként Budapesten és az ország nyugati részein települtek meg (Tarisznyás M. 1982: 158).
Elszegényedett vagy éppen tönkrement iparosok tömegesen vettek részt a kivándorlásban. 1869–1910 között 12 város lakossága az országos aránynál jobban csökkent. Kivétel nélkül a Felvidéken, Szepes és Gömör megyében találhatók ezek a városok. Fogyatkozásuk a hámoripar és a kapcsolódó fémfeldolgozó iparágak hanyatlására vezethető vissza. Stósz, Mecenzéf, Dobsina, Jolsva vasművesei különösen nagy számban vándoroltak ki Amerikába, települtek át Borsod és Nógrád ipari központjaiba (Borovszky S.–Sziklay J. 1896: 325, 329, 367–368; Gergely A. 1971: 414). A kézműipar válsága százával űzte el otthonról olyan kisvárosok iparosait, mint Sárospatak, Tata, Várpalota; sőt a korábban iparoshiánytól szenvedő Délvidéket is sújtotta. Bács-Bodrog vármegyéből 1901-ben 257 mester és segéd vándorolt ki. 1902 első felében csupán a megye falvaiból 363 iparos vette kezébe a vándorbotot (Berta I. 1975: 132–133). A dél-erdélyi iparosok a monarchia és a román királyság között 1886-ban kirobbant vámháború következtében – elvesztvén korábbi piacaikat – százával települtek át Bukarestbe és más román városokba (Kós K. 1972: 17). Az egész 19. században folytatódott a kézműves mesterek csendes „szivárgása” Magyarországról a Balkán, különösen Szerbia és Bulgária, kisebb mértékben pedig Moldva, Bukovina irányába. E migráció számszerű adatolása csaknem lehetetlen, az elszórt adalékokból pedig csupán homályos kép rajzolódik ki a Balkánra távozó iparosok összetételéről és e vándormozgalom méreteiről.
