MUNKABÉR ÉS RÉTEGZŐDÉS
MUNKABÉR ÉS RÉTEGZŐDÉS
A munkásság társadalmi helyzetét alapjaiban határozta meg, hogy abból a bérből élt, amit munkáltatójától kapott fizikai munkavégzése és szaktudása „áraként”. Igazán a 19. század második felében vált egyértelművé „a munkabér a munkaerő ára” tétel igazsága, mert a tőkés gyáriparban markánsabban fejeződött ki, mint a feudális korban. A munkabér formája, mértéke szakmák és munkakörök szerint is tagolta a munkásságot. Megállapítható, hogy 16. század elején még sokkal kisebb távolságok voltak a munkabérek között, mint a 19. század végén. 1516-ban II. Ulászló kiadta a bányamunkások első bérszabályzatát, amelyben limitálta a heti munkabéreket. E szabályzat szerint a bányafelügyelő és az olvasztár (rézkohónál) 1–1 forint, a tárnamester és a helyettes bányafelügyelő 90–90 dénár, a jó ércvájár és a jó kohómunkás pedig 70–70 dénár fizetésre jogosult. A lista végén álló segédvájár és a külszíni betanított munkás (vitlázó és udvari dolgozó) járandóságát 50–50 dénárban állapította meg a fenti limitáció (Kemény G. 1977: 29). Azaz a sor elején és a sor végén álló dolgozók bére 2:1 arányban állt egymással.
Ózdon 1899-ben a napszámosok többségének hetibére nem érte el a 10 koronát. Ugyanakkor magas volt a 30–40 koronát kereső szakmunkások számaránya. A 60 koronánál többet keresők aránya azonban elmaradt az országos vasipari átlagtól (Birta I. 1968: 268). A „Rima” ezt a bérrendszert a természetbeni juttatások országosnál magasabb színvonalával szokta megokolni. Mindenesetre a 19. század végén a gyáriparban elfogadott volt már a 4–5-szörös, a „tisztek”-re is tekintve pedig a 8–10-szeres bérkülönbség (az erdélyi és bánsági bérekhez lásd: Vajda L. 1981: 195).
Nehezen felmérhető jelentősége van annak a ténynek, hogy a gyáripari munkásság bérezésében már a 19. század vége előtt túlsúlyba került az akkord-, régiesen szólva a szakmánybérezés, azaz a teljesítményelvű munkavégzés. „Szakmányos vájár”-t és „szakmányos öntőmunkás”-t említ már a bányászat első hazai bérszabályzata 1516-ban, s a 16. század óta adatolható a szakmányos bérmunka a mezőgazdaságban is. A 19. század végén jelen volt például a feudális viszonyokat konzerváló Torockó iparűzésében: „A szakmányosok nem napszám, hanem mázsaszám szerint fizetendők, lett légyen a kifejtett vagy szétrobbantott és kihordott vagy elrakosgatott terü vaskő vagy péreg”, azaz meddőkőzet (Jankó J. 1893: 185). A bányászok teljesítménye munkakörük szerint meghatározott egységekben volt mérhető. A Zsil-völgy szénbányáiban a fejtést végző vájárok „köbméter-szakmányban”, a szállítók „csilleszakmányban”, a tárnák biztosítását, aládúcolását végző ácsok, „darabszakmányban” dolgoztak. Új csillék előállítása, új vasutak lerakása is szakmányban történt. Gyalár, Nagyág kohóinál a vaskő pörkölését, a nyersvas-, az öntvény- és acéltermelést, a kovács-, lakatos- és (minta-) asztalosmunkát is szakmányban számolták el (Vajda L. 1981: 358).
Salgótarján környékén a bányászok akkordban dolgoztak, amit ők is szakmánynak mondtak magyarul. Keresetük a kitermelt szén mennyiségétől függött, azt viszont a szénréteg elvékonyodása, a geológiai viszonyok gyakori változása folyton veszélyeztette. Ennek következtében a bérből élő telepi bányászréteg meglehetős létbizonytalanságban 263élt (Sándor V. 1954: 633; Szabó Z. é. n.: 137). Az akkord- vagy darabbér terjedését a gyáriparban a gépesítés fokozódása, a különböző üzemrészek kooperációja és kölcsönös függősége is elősegítette. Olyan vasipari „vertikumban”, mint az ózdi vasmű, az üzemrészek egymást űzték a munkában. Hiszen a kemencemunkás, aki a hengerműnek megfelelő hőfokra hevített acélt kellett hogy kiadjon, nem lehetett tekintettel arra, vajon a hengermű feldolgozta-e már a másik kemence által „kiadogatott” vasat. Amennyiben belátó volt és tovább várt, esetleg „elégette a vasat”, s a selejtkárt az ő keresetéből vonta le a vállalat. Előfordult, hogy két-három kemence is rácsengetett a hengersorra, hogy hozza a tüzes vasat. Ilyenkor a hengerészek sem gondolhattak az ebédjükre, hanem tovább hajtották magukat pillanatnyi megállás nélkül.
A nagyüzemi munkafolyamatok nagyfokú szervezettséget, szoros kooperációt kívántak meg minden üzemrésztől és a munkacsapatok (brigádok) minden tagjától. Mindezt a munkafolyamatok balesetveszélye, a munkások életvédelme is megkövetelte. Az ózdi vasművek már 1901-ben akkordbérrendszerben foglalkoztatta a munkások 67%-át (Birta I. 1968: 279). Országosan a gyáripar egészét tekintve is a darabbér volt már 1900-ban a bérezés fő formája (55,5%). Napszámbért a külső munkások, a javító és karbantartó szakmunkások, a segéd- és betanított munkások, tanoncok kaptak (Sándor V. 1954: 633; Tausz A. 1976: 643; Vajda L. 1981: 358).
Iparági és területi eltérések mindig léteztek a gyári munkabérek nagyságában. Erdélyben és az Északi-Kárpátok ipari övezeteiben a munkabérek lényegesen alacsonyabbak voltak, mint a fővárosban, a Felföld déli övezetében vagy a Dunántúl iparvidékein. A nemzetiségi körzetek munkásai az iparban is kevesebb bérrel beérték, mint a magyarok. Ezért alkalmazták őket tömegesen a fővárosban. Budapest szeszfőzdéi a századfordulón majdnem kizárólag felföldi szlovák munkásokat alkalmaztak, akik beérték 2–3 krajcárral alacsonyabb munkabérrel, mint a többiek. A resicai vasgyárban 1859-ben a szakképzetlen román munkás napibére 15–18 krajcár, a szakképzetlen német munkásé 18–21 krajcár volt (Sándor V. 1954: 644; Vajda L. 1981: 196).
Egy-egy iparág válsága kisebb-nagyobb térségek munkástársadalmát sújtotta. Gömör, Szepes, Abaúj-Torna ércbányászata és vasipara az 1870 és 1900 közötti években nagyon megszenvedte a vasgyártás területi átrendeződését, elköltözését a kőszéntelepek közelébe. Ebben a nyomasztó helyzetben a régi iparvidéken a bányászok, kohászok, hámormunkások munkabérét leszállították, s a munkanélkülivé vált lakosok között már 1877-ben „lábra kapott” a kivándorlás a kassai iparkamara jelentése szerint.
A századforduló magyarországi munkabérezésének több feudális kori eleme létezett, amit a dolgozók egyre nehezebben viseltek el. Sérelmes volt az ún. „ráadás”, az ingyen végzett munka. 1900 körül a téglagyárak 1000 tégláért átlagosan 2 forint bért fizettek, de elvártak 100 tégla „ráadást” is. Bányákban a csillések csak a szén kiszállításáért kaptak bért, a bányafa be- vagy kihordását ingyen kellett elvégezniük (Sándor V. 1954: 633). A ráadás a kapitalizálódó mezőgazdaságban élő ledolgozásra, a fogattal nem rendelkező agrárproletárok kaszás-kapás robotjára emlékeztet bennünket.
A 19. század utolsó harmadában állandó feszültségforrás már a természetbeni bérezés. 264Különösen vidéken volt szokásban, hogy a vállalat lakás, ellátás vagy más jogcímen visszatartotta a munkabér egy részét. Ezért már az 1872. évi VIII. tc. 72. §-a kimondta, hogy a gyáros köteles készpénzben kifizetni munkásai bérét, mégpedig hetente, ha másképpen nem egyeztek meg. Meghagyta azt is, hogy a munkáltató szeszes italokat, árukat nem hitelezhet a munkásainak. Az első ipartörvény ezen rendelkezése azonban írott malaszt maradt. Az 1884. évi második ipartörvény megengedte, hogy a munkást belegyezése esetén a vállalat lakással, tűzifával, földhaszonélvezettel, élelemmel, orvossággal lássa el a munkabére terhére. Az erdélyi sóbányászok bérében az 1890-es években búza és kukorica is szerepelt, továbbá tűzifa, az átlagos piaci áron számolva. Kincstári vállalatoknál a munkások bérébe beszámították állataik legeltetésének díját s a sóbányászok sójárandóságát is. Mindazonáltal a Zsil-völgyi és a bánáti bányászok még 1903–1904-ben is azért harcoltak, hogy hetente kapjanak munkabért és a vállalatuknak törvény tiltsa meg a természetbeni fizetést (Rézler Gy. 1938: 90, 169; Vajda L. 1981: 197).
Csökkentették a munkabér összegét a változatos jogcímeken megállapított levonások is. A bányászatban századok óta a munkás fedezte a lőpor, a kéziszerszámok, a világító eszközök és anyagok árát. Torockón a bányász 16–25 krajcárt kapott egy mázsa vaskő kihordásáért, s naponta két mázsánál többet kihordani nem tudott. Szűkös krajcárjaiból „kell fedezni a munkásnak a szerszámok, lőpor és világítás árát” (Jankó J. 1893: 186). A pécsi szénbányákban 1893-ban, ha a csapat (Khür) által kivájt és kiszállított napi 25–30 rizni (kutya, azaz kisebb csille) szén között valamelyikben „fél méter” meddőkőzetet talált az ellenőr, büntetés címén az egész napi bért levonták a csapattól (Sándor V. 1954: 637). A selejtet más iparágakban is munkabérlevonással torolták meg.
Az 1900 körüli nominálbérek tehát ritkán egyeztek meg a ténylegesen kifizetett bérekkel. Például a bányászok fizetéséből tucatnyi jogcímen vontak le kisebb-nagyobb összegeket (Sándor V. 1954: 651). József Attila Munkások című versében nagyon is valós helyzetet írt le:
„A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.”
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.”
Az összes levonást azonban hiba lenne egy nevezőre hozni és egyöntetűen „munkabér-fosztogatás”-nak minősíteni. A társládák járulékai (a munkabér 4–6%-a), az állami és községi adók, az iskolapénzek és egyházi illetékek jogossága aligha vitatható. Valójában a lakással, fűtéssel, élelem- és ruhabeszerzéssel kapcsolatos gyári levonások is csak akkor vitathatók, ha a vállalat a saját üzletei és monopolhelyzete révén tisztességtelenül magas árakat számított fel.
A gyári munkabérek országos alakulását az 1920 és 1945 közötti években a természetbeni juttatások csökkenése jellemzi. Eltérések főként iparágak között figyelhetők meg. Újpesten 1929-ben a textilmunkások heti és évi bére csupán a felét érte el a villamos erőműben dolgozók átlagbérének. Akkoriban a heti átlagos gyáripari kereset 24–34 pengő között volt (Földes Gy. 1980: 311).
Bérviszonyait és fogyasztási szokásait tekintve a gyári munkásság zöme az 1860 és 1940 közötti évtizedekben élesen elkülönült a társadalom más osztályaitól: a parasztságtól 265és az önálló kisiparos rétegektől élesebben, az átmeneti és alkalmazotti rétegektől kevésbé kontúrosan. Társadalmi helyzetét, tudatállapotát a munkaadóhoz fűződő kiszolgáltatott helyzete, napi függősége határozta meg. Ez a bérrabszolgaság olykor elviselhetetlenebbnek bizonyult, mint a parasztok jobbágyi helyzete a feudális korban.
