VÁLYOGVETŐK, TÉGLÁSOK, CSERÉPKÉSZÍTŐK, FALTÖMŐK ÉS KÚTÁSÓK
VÁLYOGVETŐK, TÉGLÁSOK, CSERÉPKÉSZÍTŐK, FALTÖMŐK ÉS KÚTÁSÓK
A fejezetcímben felsorolt építő-, építőipari munkák és munkások a különféle építmények anyagait állítják elő, illetve építik egybe, esetenként a tartozékokról – például a kutak ásásáról – is gondoskodnak. Az épületek elkészítésében természetesen ezeknél jóval több szakember – így például kőműves, ács, tetőfedő stb. – működik közre, többségük azonban szakképzett mester, így munkájuk bemutatása is más fejezetírók feladata. A címben szereplő foglalkozások egyik közös jellemzője a népi eredet: szinte valamennyit űzhette bárki; munkájuk idény jellegű volt és szakosodás esetén is váltogathatták, például ugyanazok készíthettek vályogot és téglát, illetve téglát és cserepet, a téglakészítők kubikolhattak is stb. Idővel e munkák is önálló mesterségekké válhattak, részlegesen megtörtént a céhesedés is. A zsindelyezést például a 16. századtól fokozatosan felváltó cserépkészítés-cserepezés a 18–19. század fordulójától, a téglakészítés elterjedésével párhuzamosan és vele összefonódva önállósodott. Míg azonban vidéki viszonylatban egész falvak, illetve társadalmi rétegek vagy etnikumok szakosodtak, és vándormunkával vagy az otthon termelt építőanyagokkal – elsősorban téglával és cseréppel – a közeli körzetek szükségleteit elégítették ki, a városokban viszont céhes mesterségek, illetve a téglaégetőket felváltó téglagyárak alakultak s vették át a vezetést. Ez azonban nem jelentett teljes áttérést, hanem inkább csak súlyponteltolódást, és szinte máig tartó párhuzamosságot; a vályog- és földfal például olcsósága és viszonylagosan könnyebb munkálata miatt napjainkig fennmaradt. Hasonló a helyzet a kútásással is: e szintén népi eredetű mesterség nagyobb városokban már a 14. századtól önálló foglalkozás, mely azonban csak a 18. században céhesedett, de falun továbbra is megmaradt hagyományos keretek között (Bogdán I. 1989: 88).
Az itt tárgyalt foglalkozások űzői voltaképpen parasztiparosok, mert magukra nézve a paraszti értékrendet és szabályrendszert ismerik el kötelezőnek (Erdei F. 1980: 208–209). A fokozatok azonban még ennél is szélesebbek: a csak néhány alkalommal kalákás keretekben dolgozó építkezőktől a zömmel cigányok végezte vályogvetésen át a tégla- és cserépégető, faltömő és kútásó specialistákig terjedhetnek. 233Ez utóbbiak azonban még nem mesterek, és szinte valamennyi kategória a mezőgazdasági munkák elsőbbségét tartja szem előtt. A téglagyáriak közül is csak a mesterek, illetve az állandóan foglalkoztatott szakmunkások kötődnek az iparhoz, a bedolgozó segédmunkások viszont jórészt a mezőgazdasági munkák szüneteiben lépnek csak be a zárt üzemi keretekbe, és így majdnem mindenkinek életcélja marad a földszerzés (Katona I. 1965: 399–406). Bármekkora tömeg foglalkozott is e munkákkal, mindvégig kiegészítő jellegű maradt; részleges jellemzője volt az évszakhoz kötött vándormunka, esetenként pedig az ingázás.
Az említett megfontolásokból különválasztott munkákról és a nekik megfelelő átmeneti típusú foglalkozásokról méltatlanul keveset tudunk. Meglepően gyérek a feldolgozott történeti adatok (Szabad Gy. 1957: 103, 442–443; Vitálisné Zilahy L.–Máté B. 1987. stb.), a néprajzi megfigyelések és leírások pedig roppant aránytalanok: a népi építkezések szinte teljes szakirodalmát át kell tekinteni ahhoz, hogy például a vályog- és téglakészítést, faltömést stb. közelebbről megismerjük. Utóbb jelen sorozatunkban a sármunkákról jelent meg egy rövid összefoglalás (Juhász A. 1991); korábban néhányan külön is foglalkoztak a vályogvetéssel és a vályogvetőkkel (Kiss L. 1981: I. 221–224; Dankó I. 1965; Gazda J. 1993: 36–37). A hagyományosabb sármunkákkal ellentétben a népi és a gyári téglakészítésről, a munkások életéről több szerző részletesen is írt (Ecseri L. 1930; Kiss L. 1981: I. 225–233; Solymos E. 1965; Harkai I. 1983: 94–110; Baróti G. 1979; Faragó O. 1984; Gazda J. 1993: 46–47; Katona I. 1995). A cserépkészítés viszont kevésbé keltett érdeklődést (Kiss L. 1981: I. 231; Gazda J. 1993: 55–61). Az alábbiakban – ismétlések elkerülésére – éppen csak érintőlegesen foglalkozunk a vályogvetőkkel, faltömőkkel, viszont valamivel bővebben, de csak a rendelkezésre álló irodalom arányában írunk a tégla- és cserépkészítőkről és a kútásókról; a többi munka, illetve foglalkozás (tetőfedés, kőmíves- és ácsmunka, saralás, tapasztás, meszelés stb.) az építkezésről szóló, illetve a kézművességgel foglalkozó fejezetekre tartozik; s így a kutatástörténet is oda kerül át.
A vályog- és téglavetők, továbbá a cserépkészítők a kibányászott és vegyített nyersanyagot formába öntve, szárítva vagy égetve, tehát bizonyos mértékig feldolgozva, átalakítva használják fel. E munka szinte kezdettől végig iparszerű, nincs közvetlen köze a földműveléshez, annál szorosabb a kapcsolata az építőiparral. Mindhárom munkamenetre jellemző, hogy társas jellegű, családi-rokoni keretben végezve egyes szakaszai megoszthatók a két nem, illetve az egyes korosztályok között. Helyben végezhetik családonként kalákában, szakosodás esetén pedig idegen munkaerőt fogadhatnak; minden esetben ezer darabbal számoltak, s a napszámos–hónapszámos kifejezés mintájára az erdélyi Nagybaconban a cserépkészítő asszonyokat ezerszámosoknak hívták (Gazda J. 1993: 58). Érdekes, hogy a hódmezővásárhelyi téglagyárban a megszáradt téglát az úgynevezett ezrelők szállították be (Kiss L. 1981: I. 229).
Míg a vályog készítése és szárítása, a faltömés idők folyamán vajmi keveset módosult, s nem kívánt ipari üzemet sem, a tégla és a cserép készítése évezredek óta szakmunka, melyet például Indiában külön kaszt, Európában pedig építőközösségek és céhek, de legalábbis mesterek végeztek, illetve felügyeltek. Utóbb iparszerűvé bővült maga a zárt üzemkeret is: a mezei téglaégetéshez használt tábori kemencéket előbb a manufakturális téglaházak, majd vállalkozói keretekben a gépesített gyárak 234váltották fel. A földmozgatás és -szállítás továbbra is megmaradt kötetlenebb, különösebb szakképzettséget nem kívánó tömegmunkának, de a gyárakhoz huzamosabb időre nemcsak a mesterek, hanem a szakmunkások, sőt kedvező esetben még a segédmunkások is kötődhettek. Ez időben a vályogvetés amolyan másodrendű munkává vált.
A téglások munkájáról Szentesről, Hódmezővásárhelyről, Bajaszentistvánról és Temerinből rendelkezünk a legrészletesebb leírásokkal (Ecseri L. 1930: 8–10, Kiss L. 1981: I. 225–233; Solymos E. 1965; Harkai I. 1983: 94–110). A bajaszentistváni téglások családonként vállaltak placcot (munkahelyet). Két felnőtt személy esetén amíg a férj sarat készített, asszonya főzött; ketten hordták fel a sarat, és eleinte ketten is vertek, vagyis készítették a téglát, majd azután ismét a férfi hordott. Nagyobb családban állandóan három verő, egy sárkészítő és egy sárhordó volt, a gyermekek kisegítő munkát végeztek. Az átlagos létszám a három fő volt, ezt külön a hármasban szóval jelölték; ha a családból ennyi sem telt ki, idegen segédmunkást fogadtak. Két verő félasztalt, négy-öt fő pedig úgynevezett erős asztalt tett ki (Solymos E. 1965: 1–12). A dorozsmaiak legjobban szerették a hat főből álló erős asztalt. A két végponton: a sár készítésében és a téglák behordásában lehetőleg mindenki részt vett, a közbülső munkákat megosztották: egy fő áztatott, egy csinálta és hordta a sarat, három-négy ember az asztalnál formázta (készítette) a téglát; a bányának nevezett munkagödörben két férfi szakított és locsolt, majd egyikük áztatta, másikuk szakította és hordta a sarat, az asszonyok az asztalnál formáztak. Mivel egy asztalnál elegendő volt három verő (formázó), ezek közül került ki a szakács és az alkalmi bevásárló. Két-három verő esetén egy-két gyermek vagy serdülő is lehetett tagja az úgynevezett erős asztalnak: ezek vizet hordtak, a formázókat tisztogatták, majd behintették homokkal; volt, aki a mély gödörből segítette a talicskát felhúzni, és más munkákat is elvégeztek. Saját gyermek híján ők is idegen bujtárt (segédmunkást) voltak kénytelenek fogadni. Főbb munkafolyamatként a rámolás (előkészítés), a furmázás (téglakészítés) és a rakodás jelölhető meg, s ezeket szinte követhetetlenül sokféle módon szervezték meg és végezték el (Katona I. 1995: 454). A tégla égetése bonyolult és hosszadalmas volt, sok tüzelőanyagot, és a szabadban rakott csomóktól eltekintve, valamilyen zárt teret kívánt; szoros kölcsönhatás alakult ki a tégla- és cserépégetés, valamint az edényégetés technikai megoldásai között. A téglakészítéshez már bizonyos munkamegosztás és szaktudás is kellett: az égetés specialistái elkülönültek a földhordó úgynevezett rámolóktól, valamint a formázóktól is; ezek az úgynevezett téglamesterek kasztokba, illetve céhekbe vagy valamilyen más építőközösségekbe tömörültek, s időközben munka- és technikai módszereiket tovább fejlesztették. Idővel a szabadban rakott és ott kiégetett kupacokat a legtöbb helyen felváltották az ideiglenes, úgynevezett tábori kemencék, a településekhez igazodó téglaházak, Erdélyben a csűrök, majd az ipari forradalom után a téglagyárak. Ezek egyike sem szüntette meg teljesen a másikat, a fejlődés azonban a nagy időbeli eltolódások ellenére is az építkezés, a téglafal felé tartott. A háziipari jellegű erdélyi téglaverés sem sokban különbözött az említettektől, a munkamegosztás is hasonló volt: a férfi készítette és hordta a sarat, s rendszerint a gyorsabb kezű nők formáztak, a rakodást közösen végezték, s két férfi felváltva égetett. A kész téglát kalákában is hordhatták, ez esetben a csoport tagjait étellel-itallal kínálták (Gazda J. 1993: 46–47).
235A cserépkészítésről nagyon keveset tudunk, holott már a római időktől vannak adatok, illetve emlékek; főként tetőfedésre használták a sima és az úgynevezett kúpcserepet (Major M. 1983: 66, 195). Az alföldi munkálatokról megjegyzik, hogy menete és módja hasonlított a téglakészítéshez, de a formázásban nagyobb szerepük volt a nőknek (Ecseri L. 1930: 8–10). Valamivel többet tudunk a különben az alföldi gyakorlathoz nagyon hasonló erdélyi cserépkészítésről. Zselyken például háziiparként űzték, 50 család foglalkozott vele; társulatuk is volt, élén az írásbeli ügyeket intéző csűrbíróval. A közös csűrben mindenkinek megvolt a saját helye, ahol dolgozott és szárított. Nagybaconban manufakturális cserépgyárak voltak, a tulajdonos nyaranként anyagmozgató legényeket és formázó lányokat fogadott darabbérben. Maga a munkamód és -menet, valamint az eszközök is (ásó, kapa stb.) hasonlítottak a tégla készítéséhez, de a palás anyag telenkénti kitermelésére négy-öt ember társult. Az anyagot ugyanúgy áztatták, tapodták, mint a tégláét, de asztalra téve még nem nyomták rögtön formába, hanem ujjnyi vastag sárverő vassal apró szeletekre vagdalták, hogy a még benne maradt idegen anyag apróra törjön. A cserép formázása, szárítása és égetése is lassúbb, bonyolultabb és kényesebb munka volt, mint a tégláé. Helyenként az anyag finomítását olyan kádban végezték, melyen belül tengelyre szerelt kések forogtak, s a tengelyt állati erővel mozgatták; az alul kiömlő finom anyagot a férfiak folyamatosan hordták falapáton a lehomokozott csűrbeli asztalra, ahol nők öntötték fa- vagy vasformázóba, és még lábbal is megtapodták, hogy jól összetömődjön, utána vonalzóhoz hasonló eszközzel simították le. A beletaposott anyagot csak kellő ütögetéssel lehetett a formából kiborítani. Hasonlóan vesződséges volt a színben, majd a szabadban történő szárítás, és szakképzett mestert kívánt a kiégetés. A kész cserepekért az igénylők helybe mentek, a készítők néha fuvarozták; érdekes, hogy ugyanúgy ezrenként szállították és tárolták, mint ahogy készítették és fizették (Gazda J. 1993: 55–61).
A vályogvetésre főként félig hivatásos idény- és vándormunkások, elsősorban cigányok vállalkoztak. Kezdettől a befejezésig ugyanazok végezték; lehetett egyszeri, alkalmi, családi keretek között végzett vagy idény jellegű bérmunka, férfi, nő, gyermek egyaránt részt vett benne.
Az 1940-es években az átmeneti háborús konjunktúra, majd az 1945 utáni építkezések fellendítették mind a manufakturális, mind pedig a gyári téglatermelést. Elsősorban azonban az üzemi, ipari munkaformák terjedtek el, az építkezéseken is felgyorsult a gépesítés és a szakosodás. Az 1980-as években 114 téglagyár működött az országban, ebből 74 még hagyományos technológiájú, vagyis kézbeli munkára alapozott üzem volt. Azóta az arányok módosultak, de ezek a részletek már más tudományág illetékességi körébe tartoznak.
Végezetül szólnunk kell még a kútásásról. A kútásó a falusi-mezővárosi kisvállalkozó parasztiparos egyik típusa, aki a hagyományos ásott kutak készítésével iparengedély nélkül foglalkozott, illetve szórványosan még ma is tevékenykedik (Baróti G. 1979). A hagyományosabb Erdélyben a nagyobb közkutak egy tapasztalt szakértő irányításával, kalákában készültek. Dombon kezdték az ásást tavasszal, és a magaslat miatt 6–8, olykor 14–15 méter mélyre is lementek, hogy vizet nyerjenek. A földfelszínhez közel ketten ástak, fent is ketten – nagyobb kútnál vagy mélységnél hárman-négyen – hányták távolabbra a kitermelt földet, onnan időnként elfuvarozták. Mély 236kútban három állvány is kellett a föld feladogatásához, illetve a kiemelést csigával is megoldhatták. Omlásveszély esetén a kútbelsőt kideszkázták, a szivárgó gázokat elégették. Gyakori volt a kövezett kút, ritkább a sövényfalú, s utóbb betongyűrűt kezdtek használni. A mester pénzért dolgozott, az egymást naponként váltó három-négy kalákás pedig szívességből, de a megrendelőtől enni-inni kaptak. A nagyobb közös kutakat az érdekeltek társasága tartotta fenn (Gazda J. 1993: 194–198). A kútközösségek megmaradtak az alföldi szőlővidéken, a városokban pedig az artézi kutak tulajdonosai alakítottak társaságokat.
Az erdélyi gyakorlattól az alföldi csak annyiban különbözött, hogy megszűnt a kaláka: a kútmester rendszerint napszámost fogadott maga mellé, ő azonban pénzért vagy terményért úgynevezett átaljában vállalta a kútásást. A kis csoport egymást váltva és összeműködve dolgozott. Paraszti szerszámokat használtak, ásót-lapátot-csákányt, utóbb a kubikosoktól átvették a rugós ásót és a kútbeli állványozás, földkiemelés technikáját, majd csigás megoldást alkalmaztak. Korábban a Dél-Alföldön az úgynevezett tombácot, kivájt faderekat használtak kútgyűrűnek, utóbb már a betongyűrűket süllyesztették le fokozatosan. A századforduló óta az ásott kutak visszaszorulóban vannak, ilyet inkább jószágitatás, kertlocsolás céljából készítenek; a gépi kútfúrás és az artézi kutak elsősorban emberi fogyasztásra alkalmas ivóvizet szolgáltatnak (Kiss L. 1981: I. 235–237).
