MUNKASZERVEZETEK: LÉTSZÁMUK, VEZETÉSÜK, TAGSÁGUK
201MUNKASZERVEZETEK: LÉTSZÁMUK, VEZETÉSÜK, TAGSÁGUK
A változatos, nehéz erdei munkákat a legújabb korig kézbeli eszközökkel végezték, többen együttműködve. A magányosan végzett munka a szoros kivétel; például a szilicei botozók (botvágók) lakóhelyük közvetlen közelében egyedül dolgoztak, de távolabbra már 2–4 fős kis csoportokba verődtek (Paládi-Kovács A. 1988: 131–134).
A gépesítés előtti különféle munkaszervezetek alapsejtje a munkapár, ezekből tevődnek össze a zömmel páros létszámú munkáscsapatok, amelyeken belül a pár nélküli tag is voltaképp valamelyik duóval együtt „másfél” párt alkot. Egyetlen tömegmunkán sem volt a munkapárnak olyan jelentősége, mint a famunkán, ahol régtől fogva kimutatható, nem is feltétlenül tagolódott be népesebb bandába, viszonylagos önállóságát az 1960-as évek gépesítéséig megőrizhette. A munkapárt összeszokott, egyenlő testi erejű úgynevezett pajtások alkották, esetleg fűrészpár volt újkori elnevezése (Lakos Gy. 1952: 171). Míg a népesebb csoportok létszáma és összetétele hullámzott, 1945 után pedig addigi viszonylagos egyöntetűségük is megszűnt, a munkapárok csak nyomós és kényszerítő okokból (betegség, elköltözés, nagyobb keresetet biztosító munkahely stb.) váltak szét. Bár a vállalkozói rendszer elterjedésével az erdőmunkások többsége éppúgy szervezett, együttműködő csoportokba tömörült, mint a summások és a kubikosok is, ez valószínűleg sohasem volt általános.
A párban végzett munka mindenben teljes egyöntetűséget és összhangot kívánt, a fűrészelésnél például szinte tükörképszerűen dolgoztak; a megosztott feladatok is teljes átválthatóságot kívántak, ha például fiatal fát döntöttek, elég volt hozzá egyikük, a másikuk azalatt gallyazhatott, majd fordítva (É. Kovács L. 1976: 146–147). A bandán belüli párok, „másfél” párok természetesen már nemcsak kettejük-hármuk között osztották meg a munkákat, hanem az összes többivel is; a változatok szinte követhetetlenül sokfélék.
Egy-egy munkapár tagjai nem minden esetben voltak teljesen egyenlőek, a gyergyóremetei erdőtulajdonos gazdák például cselédeikkel együttműködve döntötték, gallyazták és hántották a fenyőszálakat, de a szállításnál már különválhattak (Garda D. 1979: 134–135). Még nyilvánvalóbb ez az „egyenlőtlenség” a cserhántolóknál, akik serdülő lányukkal vagy feleségükkel párban dolgoztak ugyan, de nőik a fadöntésben nem vehettek részt (Paládi-Kovács A. 1988: 126–130). A múlt században a fővárosi favágókról viszont megjegyzik, hogy legalább felerészben feleségükkel együtt dolgoztak: közösen fűrészeltek, hasogatták, aprították a fát (Létay M. 1993: 50).
A vállalkozói rendszer terjedésével szaporodtak el a bandák, és válságos időszakokban felduzzadt a létszámuk. Az erdőmunkán azonban soha, sehol nem voltak olyan népes bandák, mint a summás- és kubikmunkán, ezt a munka jellege és a helyszín sem tette volna lehetővé. Jellemzőbbek a kis: 3–4–5–6 fős, mint a 8–10–12–16–18 tagot számláló munkáscsapatok, és a legparányibbakat nem is lehet igazán bandának tekinteni, mert saját vezetőjük legfeljebb alkalmilag volt, kívülről irányították őket. Ha a legalább 6–8 főnyi csoport saját vezetést kívánt, az esetben is részlegesen külső irányítás alatt dolgoztak. Az erdőmunkások csoportjai életkor, munkabírás, 202helybeli és rokoni-baráti kapcsolatok szempontjából meglehetősen egyöntetűek voltak, kevés volt tagjaik között a súrlódás, nem volt különösebb szükség állandó irányításra, felügyeletre.
Az erdőmunkások változó és változatos munkacsoportjainak elnevezései is variábilisak, így a legismertebb a banda, illetve az újabb brigád terminuson kívül kifejezhetik a munkaszervezet csoportos, lokális jellegét, és utalhatnak a munkaeszközökre, sőt már a gépekre is, nevezetesen: csapat, csoport, fűrész, karám, motor, parti, s régies környezetben a nyáj. Ezeknek majdnem megfelelnek a részben kijelölt, részben választott bandagazdák elnevezései: brigádvezető, csapatvezető, csoportos, faktor, kaparás, karámgazda, munkavezető, nyájvezető és vezér. Ám ezek nem mindegyike belső csoporttag, még akkor sem, ha netán a munkások érdekeit képviseli, így a faktor a favágóból lett munkavezető gömöri neve (Paládi-Kovács A. 1988: 106–110), a kaparás pedig a dunai hajósoktól átvett kifejezés, a Baja környéki favágók alvállalkozója, aki toboroz, felügyel, átveszi a kitermelt fát és a munkások, valamint a vállalkozók felé elszámol (Katona I. 1961a: 536). A több banda ügyeit intéző faktor és kaparás mellett lehetett még külön-külön bandagazda is, aki jóval szűkebb jogkörrel rendelkezett és saját csapatával együtt dolgozott. Állandó bandagazda híján is mindig volt, még kisebb csoportokban is egy-egy tapasztalt, idősebb hangadó, a másik két típusnál természetesen még szűkebb jogkörrel: ő keltette a többit, esetleg kijelölte a munkahelyet és este véget vetett a beszélgetésnek; esetenként munkakönnyítést is kaphatott.
A felsorolt alvállalkozók és bandagazdák ezeknél az idős hangadóknál jóval nagyobb, ha nem is azonos hatáskörrel bírtak. A Baja környéki kaparást az erdőtulajdonos vagy a bérlő bízta meg, és ő többnyire megbízóihoz húzott. Amolyan mindenes volt, és a munka végeztéig a helyszínen tartózkodott. Néhány százalékos jutalékon kívül havi fizetést is kapott munkaadóitól. Ha több bandája is volt, azokon belül külön is voltak bandagazdák, akikkel az irányítást megosztotta: a csoportvezetők vállalták el társaik nevében a munkát, ők is toboroztak, a többi csoporttaggal egyenlő bérért vettek részt a munkában, végezetül legfeljebb áldomást és szerszámkopást fizettek nekik; a tekintélyen alapuló irányításra általában nem volt szükség (Katona I. 1961a: 536). Gyergyóremetén a cég (al-) vállalkozója toborozta az erdőmunkásokat, szervezte meg az utazást és a szállítást; a helyszínen kimérte a munkaterületet (korábban kisorsolták), ebben egy-egy írástudó munkás volt segítségére; az átvételben és az elszámolásban is inkább a munkásokkal, mint a céggel volt szolidáris (Garda D. 1979: 142). 1945 után ugyanott elterjedt a gépfűrész, a vállalkozó utódaként az úgynevezett patakfelelős irányította a 20–50 főre rugó brigádok munkáját. A korábbi vállalkozói rendszerben dolgozó, átlagosan 6 főnyi remetei nyájnak volt külön kijelölt vagy választott nyájvezetője, aki reggelenként ébresztett, kiosztotta a csoporton belüli munkát, időről időre jelentette a teljesítményt. A beilleszkedni nem tudó társat közakarattal zárták ki a csoportból. 1945 után a remetei brigádoknak is volt külön úgynevezett csoportosuk, vagyis saját munkavezetőjük, aki kiosztotta a feladatokat, számon tartotta a napi teljesítményt, s mindezért 2%-kal többet kapott társainál (Garda D. 1979: 142–143, 146).
Úgy tűnik, a Felföldön sem a munkaadóknak, sem pedig a csoportvezetőknek nem volt annyira fontos szerepük, mint Baja környékén és Erdélyben. Erdőhorvátiban 203például a banda kissé formális volt, mert a rokonsági csoport tagjai párban dolgoztak, nem volt saját vezetőjük, hagyták magukat az erdésztől vagy a kerülőtől irányítani. Állandó bandagazda híján idős, tapasztalt csoporttag lépte vagy sorsolta ki a pároknak a rájuk eső munkaszakaszt (Jósvai G. 1976: 161–162). Füzéren több csapat között előbb kisorsolták a vágástereket, majd a csapat-, illetve később a brigádvezetők szemre vagy méréssel tovább tagolták a munkapároknak. 1945 után a füzéri brigádok vezetőinek a munkát az erdész adta ki, maguk a brigádvezetők továbbra is az idősebb, tapasztaltabb munkások közül kerültek ki, akik a motorfűrészt is kezelték; a nekik nem tetsző vezetőket a tagok leválthatták, a hanyag társakat közakarattal kizárhatták (Matusz G. 1971: 22–23, 19–20). Gömörben, a Sajó bal partján a bandagazda csak a munkába álláskor és munka végeztével az átvételnél jutott fontosabb szerephez: a farakásoknál ő haladt elöl, mögötte a felügyelő vagy más megbízott, aki öllel szúrópróbaként ellenőrzött egy-egy rakatot, s amelyiket átvette, azt egy munkás piros festékkel hintette be (É. Kovács L. 1976: 146–147).
Általánosságban elmondható, hogy a többnyire teljesítménybérért végzett erdei munkákon, annak ellenére, hogy rendszerint csak szóbeli egyezséget kötöttek, mégsem volt annyi munkaadó–munkavállaló ellentét, mint kubikon, aratáskor vagy summásmunkán. Egyébként a favágók bandagazdái, olykor még az alvállalkozók is inkább társaikkal voltak szolidárisak. Az együttes munkára szegődött csoportok alkalmi vezetőikkel is jól megvoltak, de a közösen választott vagy a külső megbízás alapján vezetéshez jutott bandagazdák is együtt dolgoztak és éreztek társaikkal. Sokáig megmaradt a rokoni-családias jelleg.
Erdőbeli tömegmunkákon szinte csak fiatal és javakorabeli férfiak vettek részt, nők csak bizonyos esetekben, például erdei termékek gyűjtögetésében, gallyszedésben, cserhántásban, a facsemeték gondozásában, lóval való fahúzás esetén az állat vezetésében stb., 1945 után főként vízhordóként. Munkájuk könnyebb volt a férfiakénál, akik kidöntötték a fákat, s utána asszonyaik vagy 13–14 éves lányaik segítettek a kéreghántásban, az összerakásban és a kötözésben (É. Kovács L. 1976: 150–151). Erősebb szegény asszonyok az otthoni fűrészelésben vagy az utcai favágásban férfierőt kívánó munkában is részt vettek. Gyergyóremetén a 14–16 éves vízhordó fiúkat, az ún. kájmánokat 1945 után hasonló korú leányok vagy asszonyok, kájmánicák is felválthatták, az utóbbiak mosást is vállaltak (Garda D. 1979: 143, 147).
Más a helyzet a fiúgyermekekkel. A summások úgynevezett konyhamalacaihoz, a kubikos kordésgyerekekhez, a csikókhoz hasonlóan népesebb rokoni csoportokba, közeli munkahelyekre az apák vagy közeli rokonok magukkal vihették már a 10–12, gyakrabban 14–16 éves fiúgyermeküket. E fiataloknak már egyáltalán nem volt ismeretlen az erdő, de most apjuk mellett nem játszottak, hanem mintegy az inaséveiket töltötték. A kisebbek vizet hordtak, gallyat gyűjtöttek, összeszedték a széthagyott ruhákat stb., fokozatosan szokták meg a nehezebb munkákat, eleinte baltával, majd kisebb fejszével gallyaztak, innen a nevük: fécikés (Erdélyi Z. 1956a: 53–54). A 16–18 éves fiatalok már részt vettek a döntésben, párba állva önálló keresők lettek (Varga D. 1970: 62). Az erdőhorvátiak szerint kb. 5 évet vett igénybe a faismeret, a szerszámhasználat elsajátítása, addig a tanulók kevesebbet is kerestek (Jósvai G. 1976: 160)
204Csökkent munkaerejű, koros férfi nem nagyon ment ki az erdőre. Az idősebbek pedig legfeljebb rokoni csoportban élvezhettek valami kis előnyt, például a fiatalok vállalták a döntést, mialatt az idősebbek gallyaztak. Az idősebbek a kapott kedvezményt szellemi téren igyekeztek kiegyenlíteni.
