I. SZÍN.
Egy óra úgy-e, gyermek?
Elütötte. |
Ez óra már csak a szükségre, nem
Való gyönyörre: most természetünk
Nyugtot kiván s megujitást; nem azt,
Hogy elfecsérljük. – Jó éjt, sir Tamás.
Hová ily későn?
Ő felségitől jő |
Onnan; a „primero”-nál hagyám
Suffolkkal.
Én is őhozzá megyek, mig
Le nem feküdt. Isten velünk.
Ne még, |
Ugy látszik; és ha meg nem sérteném,
Barátilag kérem, mi tárgyba’ jár ily
Későn? – Az oly ügy, mely – mint szellemek –
Éjfélbe’ jár, csodásb természetü,
Mint melyeket nap fényinél szokunk
Végezni.
Püspök úr, szeretem önt,
S fülére mernék bizni sulyosabb
Titkot is ennél: királynénk vajúdik,
S mondják, igen rosszul van. Féltik is,
Nehogy belé haljon.
Szivből könyörgök |
De törzsökét, nem bánom, sir Tamás,
Ha elvesz is.
Tudj’ Isten, monanék
Ament reá. De szívem súgja mégis,
Hogy jó teremtés, szende nő, ki jobb
Kivánatinkra méltó.
Ejnye, sir, |
Derék nemes, erényes, bölcs s velem
Egy nézetű; azért kimondom: addig
Jól nem leszünk, nem, sir, én mondom azt,
Mig Cranmer s Cromwell, jobb és bal keze,
S ő, sirba’ nincs.
Uram, ön a királyság |
Kincstári tiszte mellett, a király
Titkára s irattárnok; sőt főlebb
Fog menni még bizonynyal; az idő
majd megmutatja. Érsek úr meg a
Király jobb keze s nyelve. És ki mer
Pisszenni ellene?
De, sir Tamás, |
Ellenkező szót. Épen én, s ma is
(Megbízom önbe’, sir), fölingereltem
Tanács-urak szivét rá, minthogy ő
(Tudom, s azok is jól tudják) veszélyes
Fő-fő eretnek, mételyzője az
Országnak; ezt ők a király előtt is
Erősiték, ki hajtott annyiban
Panaszainkra (bölcs fejdelmi gonddal
Előre látva mind a sok veszélyt,
Mit okaink elébe adtak), őt
Holnapra a tanács elé hivatni
Rendelte. – Sir Tamás, mérges gyom ez;
Ki kell hogy irtsuk. Feltartóztatom
Dolgában önt! De jó éjt, sir Tamás!
Jó éjt, mylord! Szolgája maradok.
Gardiner, Apród el. A mint sir Lovell indúl, szembe jőnek Henrik király, Suffolk herczeg.
Károly, ma éjjel nem játszom tovább:
Nem rajta jár eszem; megversz nagyon.
Felség, maig nem is nyertem soha.
Keveset, igazán; s másszor se nyersz,
Ha a játékra áll eszem. – Na, Lovell,
Hát hogy van a királyné?
Nem vihettem |
Üzenetét; de udvarhölgyei
Által beküldém. Ő felsége rá
Alázatos köszönetét üzente,
S hogy érte felséged könyörgjön azt
Esdekli
Mit szólsz? könyörögjek érte?
Már vajudik?
Ugy mondák hölgyei.
S hogy szenvedése majdnem oly nehéz,
Mint a halál.
Szegény!
Oldozza ég |
Hogy felségednek adjon örököst!
Elmult az éjfél: menj feküdni, Károly!
Imádba’, kérlek, emlitsd meg szegény
Királyném állapotját. Hagyj magamra,
Mert gondjaimnak most a társaság
Terhökre volna.
Felségednek is |
Említem urnőm kínait.
Jó éjszakát. |
Na sir, mi ujság?
Felség, elhozám |
Ha! Canterburyt?
Azt, felséges úr. |
Jó; hol van? |
Várja felséged parancsát. |
Hivd csak. | (Denny el.) |
Ez lesz, miről a püspök úr szólt. |
Danny visszatér, Cranmerrel.
Ti! – a csarnokbul el! |
(Lovell késedelmezni látszik.) |
(Lovell és Denny el.) |
Reszketek. |
Itt rossz dolog van!
Nos, mylord, tudod, |
Hódolva várom |
Kérlek, állj föl.
Édes derék Canterburym, jerünk,
Járjunk kevéssé itt föl és alá:
Szóm van veled. Jer, jer csak, add kezed’!
Jó lord, a szó, mi bút okoz nekem;
Sajnálom, a mit mondandó vagyok.
Kedvetlenül hallánk némely sulyos,
Mondom, sulyos panaszt, reád, mylord,
Most közelebbről, melyek arra birtak
Minket s tanácsunk’, hogy téged ma reggel
Elénk idézzünk; s mert tudom, hogy ott
Tisztázni mindjárt nem lehet magad’,
De mig további nyomozást teszünk
Feleleteid alapján, türelemmel
Kell lenned és lakásul a Towert
Fogadnod el: tanács-társunk levén
Te is, igy illik eljárnunk, különben
Nem merne senki ellened tanúul
Föllépni.
Felség, mélyen köszönöm;
S örülök, alkalmat találni, hogy
Fölszórva szérűm mind fenékig és
A polyva s jó-szem váljék el: mivel
Tudom, hogy embert annyi rágalom
Mint engemet, szegényt, nem ér!
Csak állj fel, |
Vagy: e baráti szivben mély gyökért
Vert a hit. Állj föl; járkáljunk tovább.
– A boldogságos szűzre! mily csodás
Ember vagy! Azt hivém, könyörgni fogsz
Segélyemért, hogy haladéktalan
Légy szembesitve s védhessed szabad
Lábon magad’.
Királyom, én segélyt
Csak igaz ügyem- s enbecsűletemtől
Várok: ha ők elhagynak, magam is
Fognék örülni ellenimmel együtt
Bukásomon, mert nem tudnám magam’
Erény ne’kül becsülni. Semmi vád
Engem nem íjeszt.
Nem tudod, hogy állsz |
Sok és hatalmas! úgy ármányuk is!
S nem mindig a jog s igazság szerint
Van az itélet. A rosszlelküeknek
Mi könnyü lelni hasonló gonoszt, ki
Rád esküdjék! Nem vón’ első eset!
Erősek ellenid, mondom, s szintoly erős
Rosszakaratjok. Azt hiszed, szerencsésb
Lészsz, a hamis tanúkra nézve, mint
Volt mestered, kinek szolgája vagy,
Mikor e hitvány földön járt? Menj, menj!
Neked az örvény nem veszélyes ugrás?
Magad rohansz vesztedbe!
Isten és |
Különben tőrbe estem!
Légy nyugodt, |
Csak jó reménynyel, és jelenj ma meg
Előttök. Úgy ha szólnak vádaik,
Hogy téged a törvény foglyul kiván,
Csak védd magad’ erősen, mint a tárgy
Nyelvedre adja; tűzzel is! Ha tán
Szó nem segit: mutatsd föl e gyürűt,
S itéletünk alá add ügyedet. –
Lám, lám, könyez. Becsületemre, ez
Ember becsűletes! Az szűz anyára
Megesküszöm, hogy ártatlan s egész
Birodalmamban nincs ily hű emberem. –
Menj, s a szerint tégy, mint parancsolám.
Könyűi elfojták szavát! | (Crammer el.) |
Maradjon!
No, mit akar?
Be kell mennem! A hír
Melyet hozok: illemmé tészi most
A vakmerőséget. – Jó angyalok
Röpüljenek rád s áldott szárnyaik
Födjék királyi szent személyedet!
Tekinteted mutatja hiredet.
Megszabadúlt királyném? – Mondj igent,
És hogy fiúval.
Igen felség, igen!
S fiúval ám! – Az Isten tartsa meg
A piczi lánykát – mert leányka ám!
De majd fiúk követik. Sir, a királyné
Felségedet kivánja, hogy az uj
Kis jövevényt mutassa be. Biz egy
Tojás a máshoz nem hasonlít úgy,
Mint felségedhez ez!
Lovell! |
Uram! |
Adj neki száz márkát. – Nőmhöz megyek. | (Henrik király el.) |
Száz márka? csak? – Az égre, többet vártam.
Pimasz legénynek kéne ennyi bér!
Többet nekem! vagy úgy pörlöm ki! Hát
Ezért erősítém, hogy a picziny
Reá ütött, he? Több kell, vagy a szót
Is visszahúzom. – Üssük, mig meleg! | (Mind el.) |