Római sáncok,
Római sáncok, tágabb értelemben véve mindazon magyarországi őskori földművek, melyeket a hagyomány a rómaiaknak tulajdonít; szűkebb értelemben a fentebbiek közül csupán azok, amelyekről még nincsen kétségtelenül igazolva, hogy nem rómaiak. Amazok hazánk minden részében előfordulnak és a nép ördögárok névvel is illeti. Nevezetesebbek mégis északon a Garam és Ipoly vidékén levők (melyekről azonban csaknem biztos, hogy alkotóik a quádok, l. o.), délen pedig az u. n. Csörszárka, azaz hogyx árkai, mely árok viszont alighanem a jazigoknak a quádokkal szemben készített földműve. A szűkebb értelemben vett R. egy része a Bácskában van, másik része a Tiszán túl. A bácskai sáncok, melyek legnagyobb sztratégiai fontosságra a magyar szabadságharcban jutottak, két hosszu vonalból állanak, melyek közül azt, amelyik Apatinnál kezdődvén, Goszpodince közelébe s innen fölfelé, a Tiszával párhuzamosan Bács-Petrovoszelóig terjed, a nép ajkán nagynak, az Újvidéktől Tiszaföldvárig húzódót pedig kicsinynek nevezik. Fröhlich Róbert, aki a sáncokat a katonai térkép szerint végigvizsgálta, megfordítva tartja (az arányok miatt), azonkívül a kis sáncot két részre osztja. E szerint egy rövidebb és erősebb, s egy hosszabb és gyöngébb védelmi vonalról van szó (l. Bács-Bodrog vármegye térképén, II. köt., ahol a töltés menete meg is van jelölve). A sánc rendeltetésére nézve hosszas polemiák folytak és három nézet merült fel: tartották áradás elleni töltésnek, útnak és határvonalnak. Legerősebb védői (Romer, Torma, Dudás) az utóbbi nézetnek voltak, sőt annyira ment a dolog, hogy egy összefüggő láncolatra gondoltak, mely ezen és az alább említendő tiszántúli sáncok segélyével kapcsolta össze a Limes Pannonicust és Dacicust (l. Limes). De az újabb kutatások (Ortvay, Fröhlich) alapján ez a felfogás végleg megdöntöttnek tekinthető. Szerkezetéből következtetve, a kicsiny (hosszabb) sánc a hunnok utáni időből ered, esetleg azon germán törzsek valamelyikétől, melyek Attila birodalmának felbomlása után hazánkba telepedtek; a nagy (rövidebb) sánc a limigant (limesmenti) szarmaták műve, akik igy védekeztek egyfelől uraik, az igazi szarmaták, másfelől a rómaiak ellen. Legújabban Dudás vetett fel egy közvetítő nézetet, mely szerint a hosszabb sánc szarmata, a kisebb római mű, mely a IV. sz.-ban készülvén, amazt két ponton metszette (a Fröhlich által megkülönböztetett két rész). Kétségtelenül római eredetüeknek azonban eddigelé sem ezeket, sem azokat a tisztántúli sáncokat nem tekinthetjük, melyek Temesvártól északnak a Marosig vonulnak, s e folyón túl, Szabadhely közelében megszünnek, Temesvártól délnyugatra pedig egészen Kubinig, keletre Román-Sztamorától Gajtasollig egymással párhuzamosan követhetők, Gyorok mellett, Arad vármegyében pedig épenséggel három van párhuzamosan. Látni való tehát, hogy a Dunától északnak egészen a Körösig terjednek a földhányások, melyeknek végpontja nem esik messze a Torma által kimutatott külső dáciai védővonaltól (a Krasznától délnyugatra ívalakban Kegye, Zálnok, Széplak, Baromlak, Verzár, Fegyvernek és Csatár érintésével Püspökiig Biharban). Ámde a védművek elhelyezési módja (a sánc mindenütt Dácia ellen van fordítva) szintén arra vall, hogy itt barbárok (jazigok és dákok?) védekeztek egymás ellenében. S igy hovatovább mindig valószinübbé lesz Romer és Fröhlich nézete, akik az összes R.-at barbárkoriaknak tekintették.
