Lengyelország
Lengyelország (Polska, Polkha, l. a mellékelt térképet), a XVII. sz.-ban még hatalmas ország, a XVIII. és XIX. sz.-ban feldaraboltatott és jelenleg csak Oroszország legnyugatibb részét, a 10 visztulai kormányzóságot illetik e névvel, amelyeket Kovno, Vilna, Grodno, Volhinia, Galicia, Szilézia, Porosz-Lengyelország vagy Posen (l. o.), a K-i és Ny-i porosz tartomány határolnak. Területe 127 311 km2, lakóinak száma (1894-iki becslés szerint) 9 220 000. Egész É-i része sík föld; D-en, a Visztulától K-re vannak a lublini és Ny-ra a sandomiri magaslatok. Az előbbiek K-nek és DK-nek húzódnak és legmagasabb részeik 275-370 méter magasak.
A sandomiri magaslatok NyÉNy-ról KDK-nek vonulnak; bennök 4 láncot különböztetünk meg; ezek közt a legmagasabb a Lysza Gora vagy Swietokrzyska Gora, amelynek legmagasabb pontja a Lysica (611 méter). Ettől D-re a Nida mentén vonul el a Chencin nevü domblánc, amelyben a Zamkowa Gora (356 méter), a legmagasabb csúcs. A harmadik lánc a Olkusz-domblánc, amelyben a Pradnik völgyét a lengyel Svájcnak hivják. Végre a negyedik lánc a Zloty Gory a Pilica és Wartbe között. Vizeinek legnagyobb része a Visztula vizkörnyékéhez tartozik; beléje ömlenek a Nida, a San, a Wieprz, a Pilica, a Ny-i Bug, a Bzura és Skriva. A Warthe a Prosnával az Oderába, a Czarna és Szeszupa pedig a Njemenbe folynak. A tavak együttvéve 365 km2 területet foglalnak el, de nagyon egyenlőtlenül vannak elosztva; legtöbb van a Szuvalki kormányzóságban; itt van a legnagyobb tó, a Wigry (4400 ha.) is. A mocsarak is nagy területet foglalnak el; a legnagyobbak a Narev balpartján a puhonyi mocsarak, amelyeknek hossza 20 km. Az éghajlat mérsékelt; étmenete alkot Közép- és K.-Európa közt; a legzordabb vidék a Lysagora. AZ évi átlagos hőmérséklet 5,56o-7,78o; a nyári 16-17,78o és a téli 2-4o, de a hőmérő néha 20o alá is száll és a folyókat 70-90 napig jégpáncél takarja. AZ évi esőmennyiség nem jelentékeny; legtöbb a csapadék a D-i részeken. L. legnagyobb része másod- és harmadkori geologiai képződményekből áll, amelyeket vastag alluvium-réteg takar. Legtöbb vasat a Lysagora D-i lejtőjén találni; mintegy 60 bányából évenkint több mint 135 000 tonna vasércet nyernek. Az Olkusz-járásban gazdag cink (évenkint 5 millió kg. érc), Piotrkov és Kjelce kormányzóságokban szénbányák (évenkint 2 millió tonna) vannak. A fauna és flóra olyan, mint Közép-Európában. A földnek körülbelül 55%-a szántó, 25%-a erdő és 10%-a rét és legelő. A földet azonban intenzivebben művelik, mint Oroszországban. A búza igen jól megterem a D-i és DK-i részeken; rozson, árpán és zabon kivül termesztenek cukorrépát (mintegy 48 000 ha.-on), kendert, komlót, lent (különösen K-en) és burgonyát. Az évi átlagos termés 5,46 millió hl. búza, 16,8 millió hl. rozs, 12,81 millió hl. zab, 9,03 millió hl. egyéb gabona, 40,4 millió hl. burgonya. Az állattenyésztésre nagy gondot fordítanak; a lovak száma mintegy 1 millió, a szarvasmarháké 3,3 millió és a juhoké 4,5 millió; a méhtenyésztés különösen DK-en virágzik. Az ipar újabb időkben gyorsan fejlődik; termékeinek értéke felülmulja az 500 millió frankot; jelentékenyebb ágai: a pamutszövés és fonás, szeszégetés, cukorgyártás, gyapjuszövés, malomipar, vasolvasztás és kohászat, gazdasági gépgyártás, lenszövés, téglagyártás stb. Legiparosabb kormányzóság Piotrkov, ezt követi Varsó, Kalis, Szuvalki. A lakosság tulnyomó száma, az oroszok russzifikáló törekvése dacára, lengyel, ezt követik a zsidók, azután a kis-oroszok, németek, litvánok, fehér-oroszok és végül a nagy-oroszok. A kormányzóságok, amelyekből L. áll, a következők: Kalis Kjelce, Lomza, Lublin, Pjotrkov, Plock, Radom, Szjedlce, Szuvalki és Varsó (l. o.). A főváros Varsó.
L. története reánk magyarokra nézve több okból fontos. Már a földrajzi helyzet hozta magával, hogy hazánk a vele szomszédos L.-gal korán lépett politikai érintkezésbe. E gyakori érintkezések mai napig szóló bizonysága a magyar királyi címerben díszekedő «Halics és Lodomér király». Mindkét nemzet politikai fejlődése sok tekintetben meglepő rokonságot tüntet fel; mindkét nemzet ugyanazon ellenségek ellen volt kénytelen magát védelmezni; sok alkalommal érdekközösség kapcsolta össze sorsukat; mindkettőt sok csapás sujtotta. Királyaink és a lengyel fejedelmi családok gyakran kötöttek egymás között rokonsági köteléket; diplomáciai, majd harcias érintkezések, szerződések és határigazítások mind megannyi láncszemei az összeköttetésnek. Egyik dicső királyunk, Nagy Lajos personaluniót létesített a két ország között és Erdélynek egyik legkiválóbb fejedelme, Báthory István, a lengyel trónnak lett dísze; I. Ulászló és a Jagelló-család több tagja a magyar szentkoronát viselte, viszont L. nem egy alkalommal gyakorolt befolyást a magyar nemzet sorsára. Ez a befolyás különösen hazánk kettészakadásának és a nemzeti felkelések korában érvényesült erősebben, amidőn vezéreink lengyel földön nem egyszer támogatást avagy menedékhelyet leltek. Utolsó szabadságharcunkban is lengyel hősök vezették honvédeinket. Mindezek fejében hazánk és a lengyelek között ritka megszakítással, barátságos viszony állott fenn és a lengyelek iránt való rokonszenv még az ország önállóságának megszünése után is jutott országgyüléseinken kifejezésre. Innen eredt az a rokonszenv és hajlam, melylyel a magyar nemzet L. és népe iránt még ma is viseltetik.
I. L. alapítása, első virágzása és hanyatlása.
(840-1306).
(840-1306).
L. történelmét négy, illetőleg öt főszakaszra oszthatjuk, melyek világosan feltárják előttünk keletkezését, emelkedését, virágzását és hanyatlását.
L. keletkezése, valamint történelmének első kezdetei összeesnek a népvándolás utolsó századának azon emlékezetes időszakával, midőn a nagy szarmát mélyföldön a skandináv-norman vitézség, a Közép-Duna mellékén pedig a magyar fegyverek fölénye két új, egyaránt nevezetes politikai alkotást létesített: az orosz birodalmat és a magyar államot. Miként minden régi nép, ugy a lengyelek ős történelme is mesés homályba van burkolva, mely csak lassan oszladozik, hogy helyet adjon a hagyománytól megtisztult történelmi valóságnak. A Lech, Cech és Russz fivérek neve egyszerre jelenik meg a mondákban mint a lengyel, cseh és orosz nemzet megalapítója. Mindhárman állítólag a Kárpátok aljából indultak ki hódító útjokra. Azon törzsek közül, melyek a népvándorlás óta a Warthe, Odera s Visztula sík mellékein tanyáztak, a poljanok, mazoviaiak (mazurok), a bialo-horvátok és a sléziaiak említendők. Később valamennyi törzset a lech vagy polján névvel jelöltek (Lech a. m. a síkon lakók). A poljánok a Közép-Visztula partjain laktak tömegesen, ahol a pogány őskorban legelőször Gniezni (Gnesen) városában találkozunk velök. A fehér-horvátok Krakó táján éltek, melyet szerintük Krakus alapított, kinek leánya a mondában megörökített Wanda (l. o.). Mindezek régente törzsfők alatt állottak, kik közül a mesés Lech, Leszek és Popiel említendők. Popiel elég sajátságosan fejezi be életét; patkányok falják fel, büntetésül, mert a vendégszeretet erénye ellen vétkezett. A Popiel-család utolsó sarja, egy Piaszt nevü pór által szoríttatott le a fejedelmi trónról. Ezen eseménynyel veszi kezdetét Kr. u. 840 körül a lengyel nemzetek szorosan vett történelme is. Piaszt szűkebb hazája védelmezése közben annyi érdemet szerzett, hogy törzse azután fejedelmi székbe ültette. Ettől fogva mind határozottabb körvonalakban látjuk kibontakozni a történelmi alakokat és a általuk előidézett eseményeket a mondák és hagyományok ködös homályából.
A hódító és terjeszkedő L. története az első Piaszt fiával, Ziemovit királylyal kezdődik, ki 860. foglalta el a királyi trónt. Utódai: Leszek, Ziemonysl és kivált Mieciszlav (vagy Miesko), az első Piaszt nyomdokaiban haladva, mindinkább kiterjesztették hatalmukat, keleten az oroszok földjéig, délen és nyugaton a cseh és német határszélekig. De az uralkodó valamint a nép még pogányok voltak; erkölcseik durvák és szilajok; sok tekintetben kegyetlenek. - Nemsokára megkezdődik a német császárok beavatkozása és ezzel kapcsolatban az evangelium hirdetése, ugy L.-ban, mint nem sokkal később Magyarországon is. Jordán püspök tekinthető L. első apostolának, ki Mieciszlav alatt hirdette nagy buzgósággal a kereszténységet. Mihelyt Mieciszlav 964. a keresztséget felvette, pogány feleségeit előzte és azután keresztény szertartás szerint kelt egybe Dombrovka hercegnével, a cseh fejedelem leányával és az első püspökséget alapította meg Posenben. Nem sokkal később L.-ban találjuk Adalbert prágai püspököt is, ki azelőtt Géza magyar fejedelem udvarában megfordult s kinek nagy érdeme van a lengyelek megtérésében. Eközben a szász házból származott német királyok nem vették le szemöket L.-ról, melyet minden áron fenhatóságuk alá kivántak hajtani. 963. I. Ottó császár hű embere, Gero határőrgróf arra kényszerítette Mieciszlavot, hogy országát a császártól hűbérül vegye. De ez a függő viszony nemsokára véget ért, mihelyt Boleszlav Chrobry (a. m. a Hős) foglalta el a hercegi trónt, melynek annyira díszére vált. Őt tekinthetjük L. tulajdonképeni megalapítójának (kormányzott 992-1025.). Számos és szerencsés hadjáratot viselt a német császárokkal és másrészt keleti szomszédjaival, az oroszokkal. Felszabadította az országát a német fenhatóság alól, melynek megújítása körül III. Ottó császár, midőn az 1000. évben szt. Adalbert sírjához zarándokolt, hasztalan fáradozott. II. Henrik német császárt Boleszlav háromszor megújuló háboruban legyőzte és országához csatolta Sziléziát, Morvaországot és Luzáciát, szintugy Danzigot és a Keleti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felvidékére terjeszté ki hatalmát, mely vidékről azonban később Szt. István kiszorította. Kelet felé az oroszok szent városáig, Kijevig hódított, melyet hasonlóan hatalma alá hajtott. Elvégül pedig a pápától királyi koronát és címet kért és ez alkalommal az általa alapított gneseni érsekségre és több püspökségre utalt, mint a kat. vallás körül szerzett érdemeire. A lengyel küldöttség éppen azon időben járt II. Sylvester pápánál Rómában, midőn István magyar fejedelem megbizottjai hasonló célból érkeztek oda. A legenda szerint Sylvester pápa a lengyel fejedelem számára koronát készíttetett, melynek adományozásával őt királyi rangra emelni határozta. Azonban, mint a legenda mondja, álomlátás következtében Sylvester ezt a koronát Istvánnak küldte. L. ilyformán az első Piasztok alatt s a kereszténység jótékony hatása folytán gyorsan emelkedett ugy értelmi, mint politikai tekintetbe. Boleszlav alatt a sokféle nyelvü és faju törzsek, melyek szétszórva lakták a termékeny síkságot, lassankint tömörülni kezdének és közös törvények oltalma alatt mindenképen előre haladtak. A szórványos tanyák helyét már Boleszlav alatt falvak és vásárjoggal felruházott mezővárosok (posada) váltják fel, melyek lakossága a földmivelés mellett az iparral is foglalkozik. Nagyobb helységek és telepítvények közelében erőssége (grod) keletkeznek. Ezen erősségekben várnagyok és őrgrófok (palatinusok) parancsoltak. A hűbérség szellemében minden nemes v. szabad (szlachcie) fegyverrel tartozott a királynak és hazájának szolgálni.
Boleszlav alatt az anyagi jólét, az ipar és kereskedés is lendületnek indult és L. nemcsak a bizanci császársággal, hanem a német és skandináv államokkal is és különösen a Hanza városokkal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Nemsokára a lengyel tengermelléki városok maguk is beléptek a Hanza szövetkezetébe.
L. és Magyarország már korán nemcsak felületesen érintkeztek egymással, hanem az uralkodó családok között rokoni kötelékek is létesültek. Vajjon csakugyan a lengyel Adelhaid volt Géza vezér első neje, azt ugyan újabban kétségbe vonták; hitelesebb, hogy Géza leánya, Judit, Boleszlavnak lett a neje. A lengyel hagyomány Imre hercegnek is adott lengyel feleséget Miesko leányai közül és mindkét ország egy időben lép az európai nemzetek sorába és egyszerre veszi fel a kereszténységet. Szt. István idején azután harci összekoccanásra került. István hadat indított Boleszlav ellen, aki a hozzá menekült Gyula erdélyi vajdát befogadta. A harc azzal ért véget, hogy a lengyelek 1048 körül a Felföldről kiszorultak. Később Endre, Béla és Levente hercegek, kik L.-ban menedék helyet kerestek, nagy hasznára váltak II. Mieciszlavnak a pomerániak legyőzésében, amiért Mieciszlav Béla herceg vejévé, Richeza leányának férjéül szemelte ki. Midőn azután Péter király a német császárhoz fordult segélyért, a hercegek lengyel és orosz segély után látnak. Mieciszlav fia, I. Kázmér, egy ideig a magyar udvarban keresett menedékhelyet és később, mint király, Béla herceget I. Endre ellenében megsegítette. A testvérháboruban II. Boleszlav szintén Bélát támogatta, ki azután lengyel segélylyel győzte le királyi bátyját. Később Boleszlav a Salamon által osztályrészükből kiforgatott Béla-fiakat: Gézát és Lambertet segítette.
Midőn Boleszlav 1025. sírba szállott, L.-ra szomoru napok következtek; fia és utóda II. Mieciszlav (1025-35) nem haladott atyja nyomdokaiban; elhanyagolta a kormányzást és igazságszolgáltatás, kegyetlen és szeszélyes uralkodó volt. Uralkodását özvegyének, Rexa (Richeza) német hercegnőnek áldástalan kormányzása követte. Rexa nem szerette a lengyeleket s a főbb hivatalokat honfitársainak adományozta. A nép megunva az idegenek garázdálkodását, végre fegyvert fogott s a királynőt kiűzte az országból, ki ezen alkalommal a lengyel koronakincseket is magával vitte. Fia, I. Kázmér (l. o.) (1034-58) még gyermek volt, midőn anyja ő vele a fellázadt nemesség elől külföldre menekült, hol a serdülő ifju a clugnyi barátok körében nevelkedett. Utóbb 1041. III. Henrik német császár visszaadta neki trónját. Kázmér erős kézzel állította helyre a közrendet; újból megszilárdította az ingadozó kereszténységet s számos új püspökséget és apátságot alapított; a kolostorokkal kapcsolatosan pedig iskolákat emelt és meggyőzte a pogány poroszokat. Utódja II. Boleszlav (Smialy a. m. a bátor) (1058-1080) I. Béla királyunk sógora, sok fényes uralkodói tulajdonságok mellett sok fogyatkozásokkal is birt, melyek következményeikben ugy neki, mint az országnak nagy szerencsétlenségére váltak. II. Boleszlav hős és rendíthetetlen volt a harcban, de békében makacs és dölyfös, a torvényeket nem tartotta tiszteletben s alattvalóival és az egyházzal nem egyszer éles ellentétbe helyezkedett. Midőn magát 1077. számos lengyel és magyar püspök jelenlétében megkoronáztatá, Sztaniszlav krakói püspök alkalmat vett magának, hogy a királyt önkénykedései miatt megfeddje. Erre a király féktelen szenvedélytől elragadtatva, a leckéző főpapot saját kezével leszúrta. E miatt sokan fegyvert fogtak ellene, VII. Gergely pápa pedig kiátkozta, mire Boleszlav Meskó fiával együtt Magyarországba menekült, melynek jeles királya, Szent László, azelőtt szövetségese volt Boleszlavnak, ki viszont I. Bélát és László herceget I. Endre, illetőleg Salamonnal szemben támogatta volt. Szt. László bátorságosan fogadta a menekülő és a pápától kiátkozott lengyel királyt, és vendégszerető magatartását akkor sem változtatta meg iránta, midőn Boleszlav hazákban is dölyfösen viselkedett, a pápa pedig Boleszlav kiutasítását követelte a magyar királytól.
II. Boleszlav elűzetése után a lengyelek, fiainak mellőzésével, öcscsét I. Ulászló Hermannt ültették a megürült trónra (1081-1102), ki azonban sem fényt, sem tekintélyt nem tudott annak kivívni. Keveset használt, hogy IV. Henrik német császárnak leányát vette nőül. Elvégre saját fiaival is meghasonlott, kik nem hallgatván Szt. László királyunk intő szavaira, atyjuk ellen fellázadtak és az országból nagy részeket követeltek a maguk számára. Ulászló Hermann halála után pedig a gonosz fiuk egymás ellen fordították fegyvereiket. Elvégre 1102-39. III. Boleszlav (Krzyvausti, a Ferdeszáju) nyerte el a trónt, Könyves Kálmán királyunk rokona és egy ideig szövetségese, aki Szász Lothar német császártól az általa meghódított Pomerániát hűbérül vette és Bambergi Ottó hittérítőt támogatta. Élete végén háboruba elegyedett Magyarországgal. Ezekben az években bontakoznak ki a magyar politikának a Halics birtokára irányuló szálai. Már Szt. László szükségesnek tartá a gyakori kun betörések elleni védelem szempontjából Halics-Ladoméria megszerzését és az ottani rutének hűséget is esküdtek neki. Kálmán királyunk pedig mint az oroszok szövetségese több ízben hordoztatta körül fegyvereit Veres-Oroszországban, mig a nyugtalankodó Álmos herceg Boleszlav leányát, Juditot, Kálmán id. fiának, Istvánnak jegyezte el. II. István királyunk és Boleszlav között hasonlóan barátság állott fenn, melynek éle különösen a Borics trónkövetelőt pártoló oroszok ellen irányult. Ez a barátság oly benső volt, hogy Boleszlav Szt. István királyunk sírját kereste fel mint zarándok. 1132. azonban felbomlott a frigy a Borics orosz és lengyel segédhadakkal próbálta meg a magyar trónt elfoglalni, de a lengyel invázió kudarccal ért véget, mire a lengyel király Boricsot elejtette. III. Boleszlav élte alkonyán még azt a hibát követte el, hogy országát négy fia között felosztotta. A legidősb, II. Ulászló, Krakót és Sziléziát kapta; IV. Boleszlav Mazoviát és Kujaviát; Miecizslav Gnesent és Pomerániát, Henrik pedig Sandomirt. A viszálykodó fiukat azonban a balsors verte. II. Ulászló (1139-46) elűzetett; Boleszlav halála után L. legnagyobb része ugyan III. Mieciszlavra szállott (1073-1077), de a nagyok nemsokára megbuktatták és erre a legifjabb, az ötödik testvér, II. Kázmér nyerte el a trónt (1177-1194), kit háladatos népe a Igazságosnak nevezett el. Őt előbb újra III. Mieciszlav, majd Ulászló követte, kit III. Ince pápa átokkal sujtott, majd 1206-1227-ig Leszjek, a Fehér, az első választott király, ki alatt Magyarországgal Halics miatt háborura került a dolog. III. Béla királyunk 1187. átkelt a Kárpátokon és fiát, Endre herceget iktatta be Halics hercegségbe. Két év mulva azonban a lengyel lakosság a ruténekkel együtt a magyar őrséget elűzte. III. Béla mindazonáltal továbbra is viselte a Rex Galiciae címet, és erről a címről akkor sem mondott le, midőn később Román, III. Béla unokaöcscse lett Ladomér hercege és Halics ura. Román azonban Leszkó fejedelem ellen 1205. elesett és ekkor özvegye a fenyegető orosz-lengyel támadás elől Magyarországba futott. Endre király erre több ízben ment át a Kárpátokon, hogy a gazdátlan Halicsot Kálmán fiának biztosítsa, akit III. Ince pápa engedelmével Galicia királyává is koronáztatta 81216). De a lengyelek és rutének ellenszenve legyőzhetetlennek bizonyult 1219. Misztiszlav, novgorodi fejedelem a magyar őrséget Halics várában megadásra kényszerítette, a fogva tartott Kálmán herceg pedig csak az 1221-iki béke értelmében térhetett vissza Magyarországba. Mindössze a Rex Ruthenorum-féle cím maradt meg Kázmér hercegnek. A Magyarországban kitört belzavargások miatt Endre király nem mehetett többé L.-ba, IV. Béla pedig beérte azzal, hogy Dániel trónkövetelő a magyar király felsőségét elismerte.
Leszjek, a Fehér (Bialy), sokat fáradozott országának szorosabb egyesítése körül. Utóda s fia, Boleszlav, a Szemérmes (1242-79), nőül kérte 1239. IV. Béla királyunk leányát, Kunigundát (Kinga l. o.), kivel szűzies házasságban élt. Két évvel később a mongol fergeteg csapott le L.-ra, csakugy mint hazánkba; a tatárjárás lezajlása után pedig IV. Béla, veje, Rosztiszlav herceg érdekében kiforgatta Dánielt Halicsból, ki azonban elvégre Rosztiszlavot döntőleg meggyőzte és Magyarországba szalasztotta (1249). Erre Halics újra Dánielé lett, kinek fia Leo azután IV. Béla egyik leányát vette nőül. Ilyformán a béke a szomszédok között helyreállott, sőt Béla király utóbb Dániellel Zólyomban formális véd- és dacszövetséget kötött. V. István királyunk 1270. személyesen indult Krakóba, ahol Boleszlavval hasonlóan véd- és dacszövetségre lépett. IV. (Kun) László idején a lengyel nagyok hercegüket, Fekete Leszkót (1279-88) elűzték, ki azonban magyar és kun segélylyel trónját utóbb visszanyerte. Őt IV. Henrik, Szilézia hercege követte (1288;90) és ugy látszott, hogy L.-nak legalább nyugati fele immár a német birodalom hatalmi köréhez fog csatoltatni. Kis-L. 1292. tényleg Vencel cseh királynak hódolt, mig Nagy-L. fejedelme, II. Przemyszlav, a pápától királyi koronát kapott, de 1293. orgyilkos kezétől elesett. Erre Nagy-L. is meghódolt a cseh királynak, ki elődjének leányát nőül vette. 1306. megh. Vencel, kiskoru fia pedig megöletett.
A XIII. sz. folyamán (1226-30 közt) fontos esemény ment végbe a Keleti-tenger mellékén, L. szomszédságában. Ez az esemény a német lovagrend megjelenése volt a baltitenger-melléki szláv tartományokban és L. sem vonhatta magát ki azon hatás alól, melyet a jól szervezett és céltudatos rend szomszédaira gyakorolt. A lengyel nemzet szövetségest látott és talált Oroszország ellen folytatott politikájában a kereszt lovagjaiban, kik Magyarország délkeleti határszéleiről, a Bárcaságból költöztek Mazoviába, az alsó Visztula mentére. De a lovagrend és a Piasztok utódai között mind jobban és jobban élesebbé alakuló ellentét támadt, mely véres háborukat vont maga után.
II. L. újabb virágzása és fénykora.
(1306-1572).
(1306-1572).
A Przemyslida Vencel elhalta után a Piaszt-család egyik tagja, aki a csehek elől külföldre menekült, a nagyok hivására visszatért és Krakót szemelvén ki szákvárosának, hozzáfogott az elpártolt, avagy elidegenített lengyel tartományok visszafoglalásához. Ez Ulászló Lokietek (a. m. a Kurta), Fekete Leszkó fia volt, ki azután 1306-1333-ig kormányozta az országot. Alatta L. újra virágzásnak indult. Ulászló legfőbb érdeme, hogy a darabokra szakadt országban megint helyreállította az egységet, melynek érdekében több szerencsés háborut viselt a többi lengyel és sziléziai hercegekkel. Eleitől kezdve barátságot folytatott a magyarokkal és III. Endre versenytársát, az egyik Ál-Endrét, ki hozzá menekült, vizbe fullasztotta, amiért aztán III. Endre is megsegíté Ulászlót trónraléptekor. Lokietek elbizakodott, nagyratörő, fenhéjázó uralkodó volt, aki nem nyugodott, mignem a pápától kapott koronával 1320 jan. 20-án királylyá koronáztatta magát. Magyarországhoz ezen időben is folyton barátság kötötte és az első Anjou, Róbert Károly, az ő leányát, Erzsébetet elvégre nőül vette (1320). E házasság folytán a két nemzet közelebb került egymáshoz. Róbert Károly, ki eleitől kezdve a lengyel korona megszerzését vette szemügyre, hűségesen segíté apósát a pogány litvánok ellen, nemkülönben János cseh fejedelem és a német lovagrend ellen. A lovagrend meg a pogányok megtérítésével, hanem foglalásai által mindjobban kétségbeejté a szomszéd orosz, svéd és lengyel uralkodókat. Ulászló, hogy a veszedelemmel könnyebben megmérkőzhessen, a litvánokkal szövetkezett és fia nőül vette Gedimin litván főnök leányát, amivel a két nagy ország egyesítésének útját egyengette. Azután a magyar segédhadakkal egyesülvén, bátran megtámadta a német lovagokat, akik fölött 1331. a plovcei mezőségen teljes győzelmet aratott. De a béke nem tartott sokáig s erre a szerencse újra a német lovagoknak kedvezett; mignem erejük, más oldalról is megtámadtatván, lassankint hanyatlani kezdett.
I. Ulászló Lokietek halála után a trón fiára, III. Kázmérra szállott (1333-70) és ezzel beköszöntött L. fénykora (l. Kázmér, Pallas Nagy Lexikona X. köt., 301. old.). Ettől kezdve L. számot tevő állammá emelkedik a keleteurópai országok sorában; idegen, hatalmas uralkodók keresik barátságát s versenyeztek egymással, hogy szövetségesükké tegyék. Ipar, kereskedelem eddig nem tapasztalt mértékben felvirágoznak; mindenütt a biztonság, rend és hatalom, mindenütt az anyagi jólét jeleivel találkozunk. L. virágzási korszaka kevés megszakítással 250 évig tartott, 133-tól 1587-ig, mely idő alatt L. Magyarországgal nemcsak szoros kapcsolatban állott, hanem egy ideig, 1370-86-ig personalunió alapján egyesítve is volt hazánkkal; ámbár ezen egyesülés tartásága történelmi, valamint nemzetiségi okokból kezdettől fogva nem válhatott maradandóvá. - Kázmér tehetséges és szerencsés fejedelem volt. A kalisi szerződés által 1343. megszerzé Kujavia tartományt és a dobrzini kerületet. Pomeránia és Kulm birtokáról ellenben a német lovagok javára lemondott, János cseh királynak pedig Mazovia birtokáért s a lengyel királyi címről való lemondása fejében átengedte Sziléziát; amint ezt sógora, Róbert Károly, a Visegrádon tartott fejedelmi kongresszuson (1335) mint békebiró eldöntötte. A háladatos Kázmér ekkor arra határozta el magát, hogy nem lévén fia, a lengyel trónt Lajos magyar hercegnek megszerzi. Hogy a lengyel főurakat és papokat is megnyerje ebbeli tervének, 1339. kiváltságaikat és többrendbeli követeléseiket elismerte; ennek fejében a nagyok megfogadták, hogy Kázmér halála után Lajost fogadják el lengyel királynak. Az 1339. évi, Krakóba hivott országgyülés egyhangulag helyeselte Kázmér tervét s igy Lajos a lengyel trón örököséül kijelöltetett. Ezen esemény azért bir nagy fontossággal L. történelmében, mert ezen idő óta a trón választás, és nem törvényes öröklés útján töltetik be. Lajos trónörökös azzal hálálta meg a lengyelek engedékenységét, hogy 1339. Visegrádon megfogadta a lengyel nemzet jogainak és kiváltságainak megtartását, és nagybátyját nemcsak a vad litvánok (Kejstut, l. o.), hanem a cseh király és IV. Károly német császár ellen is megsegítette és utóbbival 1362. Krakóban ki is békítette. - Mint törvényhozó Kázmér nagyobb volt, mint valamennyi elődje. Az 1347. Viszlicában tartott gyülésen azzal lepte meg a rendeket, hogy egy latin nyelven szerkesztett törvénygyüjteményt mutatott be, mely magában foglalta Kis- és Nagy-L. mindazon törvényit, melyek az idők folyamában keletkeztek s melyek a lengyel közigazgatás és igazságszolgáltatás alapját képezték. Ezen nevezetes gyüjtemény nyomán jött azután létre L. újabb törvényhozása. 18 évvel később (1365) kelt a lengyel városok a német municipális törvény szellemében kidolgozott szabályzata, mely a polgári elem kifejlődésére nagy befolyással volt. 1364. veté meg Kázmér a krakói egyetem alapját, mely azonban több mint egy negyedszázaddal később (1400) Jagello Ulászlótól kapta végleges alakját. Miután az egyik mellékágból származott Boleszlav, Mazovia hercege, 1340. elhalt, Kázmér annak tartományát, valamint Veres-Oroszországot, később pedig a megürült Halicsot is birodalmával egyesítette, mi által annak hatalmát kifelé nem hagyott maga után s midőn meghalt, a trón a fenálló szerződések értelmében unokaöcscsére, Lajos magyar királyra szállott.
Az 1370 nov. 17. Krakóban királylyá koronázott Lajos uralkodásáról (1370-82) nem sok előnyös dolgot jegyeztek fel a lengyel krónikások; mi bizonyára a két ország roppant kiterjedésében, a két nemzetnek egymástól elütő érdekei, szokásai s erkölcseiben és a lengyelek nemzeti érzületében találja magyarázatát. igaz ugyan, hogy újabb irók is azt vetik Lajos szemére, hogy L.-ot elhanyagolá; mindazonáltal beismerik, hogy ugy a lengyel nemzet, mint kiváltképen a nemesség, hálával tartozik a nemeslelkü és hős Lajosnak. A legtöbb panasz onnan származott, hogy Lajos csak rövid ideig tartózkodott L.-ban, melyet távozása után nagyravágyó és részrehajló anyja, az utolsó Piaszt huga, Erzsébet özvegy királyné kormányzott. Minthogy Lajosnak nem volt fiörököse, arra törekedett, hogy a lengyel koronát egyik leánya örökölje. Ily célból hivott össze 1374. Kassára gyülést, mely alkalommal újból kinyilatkoztatá, hogy L. területi épségén mitsem szándékozik változtatni s hogy az országgyülés beleegyezése nélkül semmi cím alatt sem fog a nemességtől adót követelni. Egyidejüleg törvénybe oktatták a lengyel rendek, hogy az évi adó minden telek után - minden időre - (tizenkettő helyett) két lengyel garast teend. Ezen kiváltságok fejében a rendek, bár nem szivesen, elismerték Lajos leányainak örökösödési igényeit. Néhány évvel később a lengyel főpapság is hozzájárult e határozathoz, noha kezdetben azt ellenezte volt. Lajos uralkodásának utolsó idejében sok panasz hallatszott L.-ban. Felettébb rossz néven vette a nemzet Lajostól, hogy nem állotta útját azon visszaéléseknek, melyekkel a királyi tisztviselők a népet sanyargatták, s melyek orvoslását hiába sürgették a királynál. Még inkább elkedvetlenkedett a lengyel nemzet, amidőn látta, hogy Lajos a halicsi fejedelemséget állandóan Magyarországba akarja bekebelezni, mely alkalommal nyiltan szerződésszegéssel vádolták a királyt. Erzsébet kormányzónő pedig már életét is féltette és ez okból két ízben is Budára menekült.
Lajos halála után (1382) veszedelmes állapotok köszöntöttek be L.-ban; az eddigi helyzettel elégületlen párt merészen felüté fejét s mert az özvegy királyné egyik leányát sem engedte L.-ba távozni, a zavar interregnumra vezetett, mely az országot az örvény szélére sodorta. Lajos fiatalabb leánya, Hedvig, Vilmos osztrák hercegeknek volt jegyese, mig az idősebb, Mária, luxemburgi Zsigmonddal járt jegyben s a magyar trón örökösének tekintetett; és igy Hedvig volt kiszemelve arra, hogy a régi szerződéses viszonyt Magyarország és L.-közt fentartsa. A lengyel rendek azonban Radomskban azt határozták el, hogy a könnyelmü Zsigmond herceget országukból kiűzik; hogy véget vetnek a Magyarországgal kötött uniónak és Lajos leányai közül azt ismerik majd el királynőül, amelyik megigéri, hogy állandóan fog az országban lakni. Nemsokára rá a magyar királynővé koronázott Mária helyett Hedviget választották megy királynak, kit Erzsébet elvégre el is küldött Krakóba, ahol 1384. okt. megkoronázták. Ekkor váratlan fordulat állott be. 1385 elején Jagelló Ulászló, a pogány, durva, de hősies litván fejedelem követséget küldött az udvarba, azzal az üzenettel, hogy egész népével áttér a keresztény hitre és Litvániát personalunio alapján L.-gal egyesíti, ha Hedvig őt férjéül választja. Hedvig ugyan Vilmos jegyeséhez ragaszkodott, de ez Jagelló közeledésének hirére elmenekült, a lengyel nemzet pedig olyannyira kivánta a litván főnökkel való házasságot, hegy Hedvig, bár sajgó szivvel, Jagellóhoz ment nőül. Miután ez 1384 febr. 15. felvette volt a keresztséget, márc. 4. királylyá koronázták. Jagelló a II. Ulászló nevet vette fel, de a királyi hatalom egyelőre mégis nem az ő, hanem Hedvig kezében nyugodott, mely azt szokatlan erélylyel viselte; bölcsességgel látott az uralkodáshoz és a litvánokat a kereszténység befogadására kényszeríté. Hedvig, ki csakhamar nagy előszeretettel viseltetett a lengyel nemzet és nyelve iránt, bőkezü pártfogója volt a tudományoknak és a művészeteknek s e tekintetben is előnyösen elütött férjétől. Koronáztatása óta mást, mint lengyel érdeket nem ismert és igy hát 1386. és 1387. személyesen vezette a lengyel hadakat Halics ellen, hogy onnan a magyar helyőrséget kiszorítsa s a lengyel nemzet egyik forró óhajtásának eleget tegyen. Ezzel a magyar-lengyel uniónak vége szakadt. Zsigmond magyar király, Mária férje, majd utóda, fájlalta ugyanis Halics elvesztését, de még inkább azt, hogy most a moldvai és az oláh vajda és L. ellen intézendő közös támadás ügyében, de pénz hiányában a háboru abban maradt. Erre Zsigmond 1395 febr. sógornőjével, Hedviggel személyesen találkozott és ez alkalommal Halics-Ladomériáról lemondott, mig Hedvig Magyarországra való igényeiről mondott le. Julius 14. pedig Zsigmond 16 évre formális békét kötött L.-gal és Veres-Russiáról mondott le véglegesen, egyúttal pedig több, a lengyel kereskedőkre nézve sérelmes rendeletet szüntetett meg a magyar határon. Az osztrák Vilmos és a lovagrend részéről Jagelló Ulászló letevésére irányuló akcióban Zsigmond a saját ingadozó trónjára való tekintetből nem vett részt, és 1399. újra kereste fel rokonait Krakóban, mely alkalommal a polgárság fényesen fogadta. Jagelló Ulászló nem egészen viszonozta ezt a barátságos indulatot és midőn a magyar főúri ellenzék Zsigmondot 1401. elzáratta, Ulászló az egyik párt hivására fegyveres kisérettel a Szepességnek tartott, de a Garák által visszaveretett. Néhány hónappal később Ulászló és Zsigmond mindamellett megújították barátságukat és ez alkalommal (az 1399. özvegységre jutott) Jagelló Cillei Annát, Zsigmond pedig Cillei Borbálát vette nőül. 1402. a pénzben szűkölködő Zsigmond Stibor által Neumarktot zálogosítá el 10 000 márkáért a lengyelkirálynak, ki azt, szintén pénzhiányból, a német lovagrendnek zálogosította el 63 000 magyar forintért. Ebből meghasonlás, majd, öt évvel később, háboru támadt, melynek küszöbén Zsigmond a lovagrenddel szövetkezett Ulászló ellen. Ulászló azonban Tannenberg mellett 1410 jul. 15. döntő diadalt aratott a lovagokon, mely diadal egyébiránt számos magyarnak is életébe került. Ezt 1411 febr. 1. a thorni békekötés követte, melynek értelmében L. Szamogitiát kapta és a nagymester arra kötelezte magát, hogy Zsigmondot is fogja a béke elfogadására rábirni. Zsigmondot különben az idegen ügyért L.-gal háboruskodni vonakodó magyar rendek is kényszerítették a béke elfogadására.
Az 1412. márc. Szandecban és Lublón végbement találkozás alkalmával Ulászló és Zsigmond csakugyan békét és véd- s dacszövetséget kötöttek és abban állapodtak meg, hogy ha egyikük meghal, a két ország urai döntsék el, kié legyen Halics-Ladomér; a moldvai vajdát pedig arra kötelezték, hogy török háboru esetén Zsigmondot támogassa, különben országát maguk között fölosztják. (A találkozáson a két királyné és számos főúr is jelen volt.) Ulászló király azután Zsigmond kiséretében Nagyváradra ment, hol Szt. László sírjánál tisztelgett és aztán Egeren át Budának tartott, hol a lengyel-porosz ügyben és Neumarkt visszaadásának ügyében fejedelmi kongresszus készült. Budán adta át Zsigmond szövetségesének a Nagy Lajos által hazánkban hozott lengyel koronát is. 1412. Zsigmond a velencei háboruhoz szükséges pénzt előteremtendő, 16 szepesi várost zálogosított el a lengyel királynak 208 200 aranyért, mely városok visszaváltása az összeg lefizetése nélkül csak 300 évvel később ment végbe. Midőn később a cseh husziták Zsigmondot letették és Ulászlót kinálták meg a trónnal, a barátság kötelékei közöttük újra meglazultak és Ulászló megengedte, hogy a csehek országában zsoldosokat toborozhassanak, amit Zsigmond és a magyar rendek nagyon zokon vették. A háboru küszöbén, 1426 dec. magyar és lengyel főurak Leibicben, majd Lőcsén a béke fentartásáról tanácskoztak, még pedig sikeresen; 1427 ápr. megújíttatott a béke. Hogy különben ez a kibékülés sem volt őszinte, mutatja az 1429. lucki kongresszus lefolyása, amelyen Zsigmond szinleg a törökök ellen kötendő frigy létesítése, tényleg azonban a Jagelló Ulászló és unokaöcscse, Vitold, a litvánok hercege és L. hűbéres fejedelme közt szakadást iparkodott előidézni. Erre a lengyelek válaszképen a Vág völgyét, a Felvidéket és különösen a Szepességet pusztító huszitákat támogatták Zsigmond ellen, mig Zsigmond az új litván fejedelmet, Svidrigált és a német lovagrendet támogatta a lengyel király ellen.
Jagelló II. Ulászló 1434. elhalt és fia s utóda, a 10 éves III. Ulászló idején (1434-44) hazánk és L. közötti ellentét lassan engedett. Felserdülte után Ulászló erélyes fejedelemnek bizonyult. A csehországi események őt is viszályba keverték Zsigmonddal és utódával, Alberttel. Borbála magyar királyné kezét és az általa felajánlott magyar trónt ugyan visszautasította, de öcscsét, Kázmér herceget erélyesen támogatta a cseh korona elnyerésében Albert ellenében. Albert korai halálával alábbszállott a gyülölség, sőt most a magyarok, tekintettel az egyre félelmetesebb török veszedelemre, a maguk részéről is királylyá választották Ulászló királyt (1440-44). Csakhogy Ulászló Albert özvegyét, Erzsébetet vonakodott nőül venni, amiből polgárháboru támadt, mely csak Erzsébet halálával ért véget. (L. Magyarország történetét.) A dicső hosszu hadjárat sikere újabb török háborura bátorította a magyarokat és lengyeleket, mely háboru azonban a várnai katasztrófára vezetett. Ulászló elestével a második magyar-lengyel personalunió is felbomlott és mind a két országban interregnum állott be. A magyarok előbb több főkapitány, majd Hunyady János kormányzóra bizták hazájukat, mig a lengyelek Ulászló ifju fiát IV.Kázmért (1447-92) ültették a trónra. De még IV. Kázmér trónra lépte előtt ült össze Kassán egy magyar és lengyel főurakból álló bizottság, hogy a Magyar- és L.-ot négy év óta bomlasztó zavarok és harcoknak véget vessen. E bizottság egyelőre két évi fegyverszünetet kötött a szabad kereskedelem és nyugalom biztosítása végett, a szepesi városokat pedig a kötött szerződés értelmében Giskra kapta. Maga IV. Kázmér nem szivesen és nem azonnal (csak 1447.) fogadta el a koronát. Nem volt népszerü, mert Litvániát, melynek azelőtt hercege volt, L. rovására nagyobbította, a krakói érsekkel sokat civakodott és a nemesség kiváltságait olykor megsértette. Háboruiban azonban többnyire szerencse kisérte: legyőzte a tescheni herceget, kinek országát L.-hoz csatolta, a német lovagrendet pedig a II. thorni békében (1446) arra kényszerített, hogy Nyugati-Poroszországot teljesen neki átengedje, mig Keleti-Poroszországot mint lengyel hűbért fogadta tőle vissza, ugy hogy L. Kázmér alatt a Fekete-tenger partjaitól a Balti-tenger mellékéig kiterjedt. Hazánkkal szemben azonban nem volt szerencséje. Igaz ugyan , hogy Giskra és rablóbandája lengyel segélylyel harcolt Hunyady János és Mátyás király ellen, mignem Mátyás e huszita rablókat megfékezte. Igaz az is, hogy Kázmér Oláh- s Moldvaországban is izgatott Mátyás ellen; de ott sem érte el célját. Még élesebb lett ez az ellentét a cseh háboru folyamában. Midőn a csehek Podiebrad halála után Kázmérnak fiát, Ulászlót választották királyuknak (1471), az álnok III. Frigyes császár Ulászlóra ruházta a cseh koronát és Kázmér herceg (IV. Kázmér másik fia) a magyar összeesküvők hivására Magyarországba indult, hogy Mátyás megbuktassa; ugy látszott, mintha Mátyás napja letünne. De csakhamar kiszalasztotta versenytársát, a lengyel és cseh királyt pedig Boroszló ostroma közben annyira lealázta, hogy ezek békéért könyörögtek (olmützi béke 1478.) - Az anyagi jólét egyébiránt IV. Kázmér uralkodása alatt, részben a német lovagrend hanyatlása következtében lendületnek indult; L. kereskedelme főként nyers terményekkel megkétszereződött és a Visztulán s Aldunán sűrün fordultak meg lengyel hajók. Dancka és Belgrád valának ezen időben a lengyel gabonakereskedés végpontjai. Az anyagi jólét növekedésével a fényűzés is elharapódzott. A nemességgel e téren gyorsan versenyre kelt a városi polgárság. Egészben véve a XV. sz. közepe L. anyagi virágzásának időszakát jelzi. Politikai tekintetben azonban a federalisztikus irány lehetetlenné tett minden központosítási kisérletet és Litvánia meg Poroszország külön tanácskozó rendei hallani sem akarták a lengyel országgyüléssel való egyesülésről. Az országgyülés, melynek két legbefolyásosabb tényezőjét a nemesség és a papság képezte, meg nem határozott időközökben és pedig többnyire Piotrkovban ült össze. Ezen országgyülések főképen az adómegszavazás céljából gyülekeznek, mely alkalommal heves és szenvedélyes viták folytak. Az országgyülés két külön tanácskozó kamarából állott, melyek határozatai azonban csak akkor emelkedének jogerőre, hogyha azokat a király hozzájárulásával szentesítette. Hosszu és heves vitákra szolgáltattak okot a litván nagyfejedelemség nemességének követelései s a litván fejedelmi cím összeolvasztása a lengyel királyi címmel, nemkülönben a nemesség rengeteg kiváltságai.
IV. Kázmér fia és utódának, János Albertnek rövid uralkodását nehéz válság jelzé (1492-1501). Midőn a nemesség jogainak korlátolásához fogott, maga ellen zúdította ezt az elhatalmasodott s kiváltságaira féltékeny osztályt. Utóda Sándor alatt (1501-6) a nemesi rendek a királyi hatalmat erősen megnyirbálták. Az 1505-iki országgyülés megvonta a királytól azt a jogot, hogy a törvény keretén belül adhasson ki rendeletet a két kamara tudta és beleegyezése nélkül. A királynak nem volt többé megengedve a koronajavak felett intézkedni v. azokat adóssággal terhelni. Laszki kancellár, kinek neve hazai történelmünkben is gyakran előfordul, 1506-ban adta ki a nemesség sürgetésére a lengyel törvények gyüjteményét, ugyanakkor, midőn Magyarországon Verbőczy István Tripartiuma készült. A két gyenge királyt I. Zsigmond követte (1506-48), azelőtt a litvánok nagyhercege. A lengyel történetirók őt a nagy uralkodók sorába iktatták, mely kitüntetésre csakugyan rászolgált. Zsigmond 42 évig tartó uralkodása alatt nemcsak féken tartá a hatalmas oligárkákat, hanem végleg lecsendesíté a szüntelen háborgó Litvániát; nagyban előmozdítá az országnak ugy szellemi mint anyagi felvirágozását s a királyság tekintélyét és fényét újabb biztosítékokkal látta el. Említésre méltó, hogy unokaöcscse, Albrecht herceg, a német lovagrend nagymestere, áttér a prot. hitre, a rend birtokait világiasította és mint porosz herceg hűbérese lett L.-nak. A külpolitika terén Zsigmond tétovázott. Eleintén, trónralépte után, tekintettel a török és az orosz veszélyre, II. Ulászló magyar királynak és a magyar rendeknek ajánlott véd- és dacszövetséget és nőül vette Szapolyai Borbálát, Szapolyai István leányát. Ezzel ő maga is némi reményt nyert a magyar korona elnyerésére, melyet azonban I. Miksa császár a maga családjának igyekezett biztosítani. A féltékeny Miksa Moszkvába küldött követséget és ara kérte Wasziljevics Iván cárt, ki mint első kezdte nyugati szomszédjait szorongatni, hogy szövetségre lépjen vele Zsigmond ellen. A cár erre ráállott és 1514. elfoglalta Szmolenszket, Orszánál azonban nagy csatát vesztettek. A reményeiben csalatkozott Miksa most az 1515-iki pozsonyi találkozáson kibékült Zsigmonddal, egyúttal azonban megköté Ulászló királyunkkal az ismeretes családi szerződéseket. Miksa most azon volt, hogy Zsigmondot a Szapolyai-párttól teljesen elvonja és ezért (Borbála halála után) Sfroza Bonát ajánlotta neki nőül, akit Zsigmond L. nagy kárára csakugyan el is vett. Ez a kapzsi és romlott olasz nő t. i. rossz befolyást gyakorolt L.-ra. - II. Lajossal benső barátságban élt Zsigmond és mig Lajos őt a német lovagrend ellen megsegíté, addig Zsigmond Lajost a törökök ellen támogatta. 1526. is 6000 lengyel vitézt küldött Lajos táborába, kik közül Mohácsnál sokan elvesztek. 1526 után Zsigmond I. Ferdinánd és Szapolyai János ellenkirályok között több ízben mint békeközvetítő szerepelt, igy 1527 jun. 1. Olmützben, de mindannyiszor hasztalan. 1528., midőn Szapolyai I. Ferdinánd vezérei elől L.-ba, Tarnovba menekült, Zsigmond megengedte neki, hogy zsoldosokat gyüjthessen. 1539. pedig második házasságából született leányát, Izabellát, adta Szapolyainak, akitől János Zsigmond született. - A trónon egyetlen fia, II. Zsigmond Ágost követte (uralkodott 1548-72.), akit a rendek még atyja életében koronáztak meg és aki 1544 óta Litvániát kormányozta volt. Neje, a csak köznemes származásu Radzivill Borbála (kivel titkon kelt volt egybe) és a király anyja, Sforza Bona, meg a főnemesek között áldástalan versengés támadt, mely az országra nézve fölötte károsnak bizonyult. A hitújítás egyre terjedt és maga a király sem idegenkedett az új tanoktól, az 1572-iki országgyülés pedig a szabad vallásgyakorlat elvét iktatta törvénybe. A reformációval kapcsolatban beköszöntött a lengyel irodalom virágzási kora is. A reformáció diadala azonban korai volt, mert néhány évtizeddel később a jezsuiták az ország java részét visszatérítették a kat. hitre. - Háboruiban szerencséje volt Zsigmond Ágostnak. Kettler, a kardrend nagymestere, Loviniát engedte át a lengyel királynak, minek fejében Kurföldet és Semgallent kapta hűbérül L.-tól. Az 1569-iki lublini országgyülésen pedig litvániát, a porosz tartományt, Volhiniát, Podoliát és Ukrajnát, ezek erélyes vonakodása dacára, a legszorosabban egyesíté L.-gal (lublini unió), amit Brandenburg és Oroszország terjeszkedő politikája tett szükségessé. II. Zsigmond alatt érte el L. legnagyobb kiterjedését, akkori területe kitett 940 000 km2-t és lakosainak száma megközelítette a 35 milliót. Az országban Zsigmond Ágost új kerületi felosztást eszközölt és rendkivüli törvényszéket állított fel, melynek feladata volt a visszaélések felett őrködni s azokat elenyésztetni. Ami Zsigmondnak hazánkhoz való, későbbi viszonyát illeti; szivesen fogadta L.-ban 1551. hugát, Izabella erdélyi fejedelemasszonyt és fiát, aki később (1556) az erdélyi rendek hivására visszatért atyjának (Szapolyai Jánosnak) trónjára. Ekkor azonban II. Zsigmond már a Habsburg-családhoz szított, különösen azóta, hogy I. Ferdinánd nőül adta neki egyik leányát.
III. L. a szabadon választott királyok és a hanyatlás korában az I. felosztásig. (1572-1772)
1572-ben elhalt II. Zsigmond és benne kiveszett a Jagelló-ház. A szabad választási jog visszaszállt a nemzetre, de e jog gyakorlása valóságos lázba ejté a kedélyeket és polgárháboruk küszöbére sodorta az országot. Az interregnum, mely II. Zsigmond Ágost halála után beállott, az államszervezet minden gyengeségét feltárta; az országgyülés csak félrendszabályokat hozott, s midőn végre a királyválasztás napja elérkezett, két jelölt neve szerepelt, mindkettő idegen: Ernő osztrák főherceg és Valois Henrik, Medici Katalin Fia, IX. Károly francia király öcscse. A választás Valois Henrikre esett (1573), ki nemcsak habozás nélkül tette le az eléje szabott koronázási esküt, amint a «Pacta conventa»-ra (l. o.) is megesküdött, hanem oly igéreteket is tőn, melyek megtartására komolyan nem is gondoltatott. Henrik királysága azonban nem tartott sokáig; alig két hónappal a koronázási ünnepélyek után bátyja, a francia király, örökös hátrahagyása nélkül meghalt s trónja a lengyel királyt illette, kit anyja Medici Katalin ezen eshetőségre mát jó eleve előkészített. Henriknek nem esett nehezére pünkösdi királyságát odahagyni és vadászat ürügye alatt elhagyván Varsót, Krakóba és innen a határon át titokban haza szökni (1574). Azonban Henrik nem hagyta el üres kézzel L.-ot, hanem magával vitte a lengyel koronázási jelvényeket L.-nak tehát megint nem volt királya, az interregnum és a pártküzdelmek megújultak. E válság közepette az ország primása s ideiglenes helytartója, Uchanski, anélkül, hogy a nemesség tömeges gyülekezését bevárta volna, néhány hivével II. Miksa császárt kikiáltá királynak. Ezen meggondolatlanság nagy haragra lobbantá a nemességet, melynek élén e pillanatban a nagy tekintélynek örvendő és hazafias érzelmü Zamoyski állott, ki azzal a javaslattal lépett az elégületlenek elé, válassszák meg Anna hercegnőt királylyá, a Jagelló-ház sarját, II. Zsigmond Ágost hugát. Zamoyski indítványát a többség tetszéssel fogadta, s miután a hercegnő férjéül az erdélyi fejedelmet, a vitéz Báthory Istvánt kiszemelték, a királyválasztás kérdése kedvező megoldást nyert (1575). De a rendek arra kötelezték az új királyt, hogy az alkotmányra esküt tegyen, és az 50 éves Anna hercegnőt nőül vegye.
Báthory István megválasztása nagy jelentőségü eseménynek bizonyult L. történelmében. Ámbár a nemesség és papság kezdetben tartózkodó állást foglalt el az új királylyal szemben s kivált az utóbbi még mindig Miksa titkos párthivének vallotta magát: Báthory erélye és uralkodói bölcsessége nemsokára minden akadályt leküzdött. A nemességet kiváltképpen azzal nyerte meg, hogy a legfelsőbb itélőszékek felállítása által ugy Litvániában mint L.-ban az igazságszolgáltatás közvetlen befolyásolásáról lemondott. A papságot józan engedékenységével nemcsak hogy megnyerte, hanem arra is rábirta, hogy Oroszország ellen indított háboruiban tekintélyes összegekkel segélyezte. Nem került sok időbe s lengyelek olyan uralkodói erényeket fedeztek fel új urukban, melyek számára a nemzet osztatlan bizalmát és szeretetét biztosították. Báthory mindjárt uralkodása kezdetén belátta, hogy hatalmát és L. tekintélyét csak ugy biztosíthatja, hogyha mindkettő védelmére egy erős, állandó hadsereget teremt. L. katonai szervezése volt tehát Báthory legelső feladata, melyet nagy erélylyel és körültekintéssel sikerült megoldania. A királynak nagy segítségére volt Zamoyski, trónjának talán legerősebb támasza, kinek tanácsával szervezte az első gyalog ezredet, fogadott szolgálatába kipróbált és megbizható magyar vitézeket és csapatokat és szervezte a kivált támadó háboruban megbecsülhetetlen kozák csapatokat. A hadsereg fentartására szükséges összegeket Báthory részint a papság adakozásából teremté elő, részint a felemelt adókból nyerte. Vaszilievits (II. ) Iván orosz cár féltékeny szemmel nézte L. megerősödését s véderejének fenyegető növekedését s ezért a maga részéről sem mulasztott el semmit, hogy a jövő eshetőségei készületlenül ne találják. Báthory István mindazonáltal fényes diadalokat aratott az oroszokon. Polock ostroma és megvétele képezi ezen hadjáratok fénypontját, a cár pedig 1582. kénytelen volt 10 évre békét kötni. Hazánkkal és nevezetesen volt erdélyi alattvalóival Báthory élénk összeköttetésben maradt és abban a reményben ringatta magát, hogy lehetséges leend a szövetséges lengyel és magyar-erdélyi hadak élén a törökre döntő csapást mérni. De ebbeli terve épp ugy nem teljesedett, mint másik terve, mely szerint Zsigmond öcscsét magyar királylyá, Zamoyski kancellárt pedig Erdély fejedelmévé akarta megtenni.
Báthory István a lengyel alkotmány gyökeres reformjával is foglalkozott, melyre őt főleg a dacos főnemesség magatartása ösztönzé. A nemesség ugyanis a legüdvösebb és legégetőbb intézkedéseknek is útját állotta a liberum veto (l. o.) alkalmazásával, mihelyt azok által kiváltságait fenyegetve látta. Azonban még mielőtt a nagy király életbevágó alkotásait megvalósította volna, 1586. Grodnóban váratlanul utolérte a halál. Vele együtt sírba szállott L. hatalma és nagysága; az a 200 évnyi időszak, ami még hátra volt, a hanyatlás és megalázás szomoru képét nyujtja. A féktelen szabad szellem, mely mindig lelkes hivőkre talált a lengyel nemesek soraiban, szakadatlan és áldástalan közdelemben áll a monárkiai államformával, melynek L. a multban legszebb diadalait köszönhette. Megújulnak a választási küzdelmek és belvillongások. A Habsburg-ház politikai törekvéseiből önként következik, hogy L.-ot is igyekezett hatalmának keretébe belevonni. Maga II. Miksa volt ezen politika tulajdonképeni kezdeményezője. De mégsem nyerte el a trónt az ő jelöltje, hanem a kuria és Zamoyski Iván jelöltje győzött. Az 1586. megválasztott III. Zsigmond (1587-1632), a Wasa-ház sarja, III. János svéd király és Katalin lengyel hercegnő fia. Nagy várakozások közepette ragadta kezébe a kormány gyeplőjét. Protestáns atyja őt abban a reményben, hogy a Jagellók kihaltával ő reá száll a lengyel korona, a katolikus hitben nevelte. Miután Zsigmond Zamoyski segélyével a lengyel trónt csakugyan elfoglalta, és igényeit Miksa főherceggel szemben (kit Zamoyski elvégül foglyul ejtett és lemondásra kényszerített), győztesen megvédte, folytatta a már Báthory István által megkezdett ellenreformációt. Mint a jezsuiták barátja és bábja, nemkülönben mint II. Ferdinánd sógora, üldözni kezdé a más vallásuakat. Atyja halála után ugyan a svédek királyukká koronázták (1594), de egyúttal arra kényszerítették, hogy a kormányt (távollétében) protestáns nagybátyjára, a népszerü Károly hercegre bizza, aki elvégre maga emelt igényt a királyi méltóságra. Midőn erre Zsigmond 1598. Svédország ellen háborut indított, nagy vereséget szenvedett és IX. Károly lett helyette a svédek királya. E miatt hosszadalmas háboru támadt L. és a svédek között, mely vagy 60 évig húzodott, és melynek folyamán IX. Károly hősies utóda, Gusztáv Adolf (l. o.) Livoniát és a porosz tartománybeli partvidéket L.-tól elragadta. Midőn Gusztáv Adolf 1529. a német protestánsok segélyére indult, L.-gal békét kötött és ez alkalommal L. Livonia egy részét és néhány porosz várost visszakapta. Oroszországgal is keveredett Zsigmond háboruba, amiért a trónkövetelő ál-Demeteriust, kat. hitre való áttérése reményében támogatta; midőn pedig a görög nem egyesült hitü kozákokat iparkodott áttérésre rábirni, ezekkel is meggyült a baja. A tatárokkal és az oláh vajdával is viselt háborukat és hazánk történetébe is avatkozott. Mint II. Ferdinánd sógora, esküdt ellensége volt Bethlen Gábornak, ki ellen Homonnayt támogatta pénzzel meg fegyverrel. Midőn pedig Ferdinándot a törökök ellen is segítette, a boszankodó szultán L. ellen küldte hadait, melyek roppant pusztítást vittek ott véghez. 1621. Choczim táján ugyan a lengyel vezérek megszalasztottak egy török hadosztályt, de Zsigmond mégis sietve békét kötött a portával. Zsigmond Varsóban halt meg, ahova a királyi székhelyt (Krakóból) átette volt.
A trónon fia, IV. Ulászló követte (1632-48), kit az oroszok még atyja életében kiszemelték volt cárnak, de a habozó Zsigmond elszalasztotta a kedvező alkalmat s igy fia elesett az orosz trónról. Vitéz, bölcs és türelmes fejdelem volt. 1633. évben Szmolenszk falai alatt legyőzte az oroszokat; két évvel később pedig erős kézzel visszaszerezte az atyja alatt elvesztett Poroszországot s igy visszaállította L. régi tekintélyét Európa szemében. IS. Ulászló kiváló érdemeül tudható be a rablókalandozásaik miatt veszélyes kozákok leigázása, kik azután rendhez és fegyelemhez szoktatva, nem egyszer jó szolgálatokat tettek az országnak. Ámbár e szerint L. hatalma kifelé kétségtelen növekedést mutat, a belállapotok mégis a régiek maradtak. Hasztalan erőlködött a király a már égetővé vált reformok megvalósítása körül; hasztalan fogadta oltalmába a vallásuk miatt üldözött disszidenseket; hasztalan rendezett 1645. Thornban kat. és prot. papok között disputációt, amelyen a felekezetek kölcsönös türelmetlenségét akarta mérsékelni és hasztalan kelt a jogtalanoknak nyilvánított kozákok védelmére: a rendek nem hallgattak királyukra, ami különösen a kozákok soraiban nagy elégületlenséget keltett. IV. Ulászló halála után öcscse, a jezsuita-rend volt tagja, II. János Kázmér következett a trónon 1648-1668-ig, III. Zsigmond és Konstanzia osztrák hercegnő fia (l. o.). L. alatta nagyon háborus időket élt át. 1657. a svédek, a brandenburgiak és II. Rákóczi György erdélyi fejedelem L. ellen - melyet (első eset!) maguk között felakartak osztani - szövetséget kötöttek. Rákóczi nem hallgatva sem a bécsi udvar intésére, sem a szultán tilalmára, Báthory István példáját követvén, a lengyel koronára áhítozott és megkezdé a háborut. De mig a svédeknek a szerencse a varsói csatában kedvezett, Rákóczi Kázmér király fogságába esett, mig hadvezérét, Kemény Jánost, a tatárok vitték el rabigába. A háborunak az lett a vége, hogy János Kázmér az 1657-iki wehlaui szerződésben a porosz hercegség fölötti fenhatóságát elvesztette, az 1660. kötött olivai békében pedig Livoniára és Esztföldre, valamint svéd koronára emelt igényeiről lemondott. Ez két nagy csapás volt L. hatalmára. Még rosszabb fordulatot vett L.-ra az elégületlen kozákok lázongása, kik elvégül Chmelnicki Bogdán alatt orosz segélylyel kivívták függetlenségüket és ezen idő óta rendesen Oroszországgal tartottak. A kozákok elpártolása orosz háborut vont maga után, mely 1667-ig húzódott, mely évben a harcfelek az andruszovi békét kötöttek egymással. Ennek értelmében Szmolenszk és a Dnjeperen tuli Ukrajina az oroszok kezébe került. János Kázmér különben a béke megkötésekor már nem ült a trónon; 1668 szept. 16. a rendek lemondására kényszerítette, mire ő egy párisi kolostorba vonult vissza.
János Kázmér letétele után a rendek többsége, de nem a közvélemény, Wiesnoviecki Mihályt ültette a királyi székbe (1669-73), aki könnyezve vállalta el a reá tukmált méltóságot, mig a rendek egy töredéke a francia Condé herceg jelülésével kisebbségben maradt. A törökök és kozákok, kik mindig résen állottak, felhasználván L. ziláltságát, rátörtek a határszéli tartományokra, melyeket tűzzel-vassal pusztítottak és Mihály királyt gyalázatos békekötésre és évi adófizetésre kényszerítették (1672). Szerencséjére a megszorult országnak Sobieski János arra beszélte rá a rendeket, hogy ezt a békét ne szentesítsék, hanem újra háborut izenjenek a töröknek, melynek folyamatában a hadsereget győzelemtől győzelemre vezetvén, a törököket nagy veszteséggel visszaverte a határokon és végre Choczim mellet (1673) döntő csapást mért rájuk. Ezek után a nemzete ellenszenve Károly osztrák főherceg jelölése ellen, első sorban pedig a francia pénz a különben érdemes Sobieskit juttatták trónra, ki azután III. János király néven (1674-96.) uralkodott. A XIV. Lajos francia királytól húzott évi díj és francia származásu nejének, La Grange Máriának befolyása sokáig a francia szövetséghez kötötték (1674-80). A francia király kivánsága szerint békés politikát folytatott a törökkel, akit a magyar király ellen izgatott; támogatta a magyar felkelőket, megengedte nekik L.-ban a toborzást és megújította L.-nak igényeit Sziléziára. Az 1675 jun. 15. kötött szerződés értelmében a francia király összesen 300 000 aranyat biztosított Jánosnak évenkint azon esetben, ha igéreteiet beváltja. Azonban 1677 felé a francia-lengyel politika megingott. A szultán a cárral keveredvén háboruba, nem indíthatott Lipót ellen háborut és a lengyel közvélemény sem akart hallani háboruról a császár ellen, mitől különben Sobieskit a királynénak ki nem elégített pénzvágya és büszkesége is visszatartott, kinek tulzott követeléseit XIV. Lajos nem akarta teljesíteni. Igy történt, hogy Sobieski politikája egészen átváltozott. A magyar felkelőktől is elidegenedett, meggátolta Bethune marquis varsói követ összeköttetését a magyarokkal és eltiltotta a csapattoborzást. Lajos ennek hirére Vitryt küldötte Bethune helyére Varsóba, az osztrák-lengyel szövetség megalakulását azonban ez sem tudta megakadályozni. 1680. Sobieski és neje határozottan Lipót udvarához közeledtek. Azt remélték, hogy fiuk, Jakab számára valamelyik főhercegnő kezét nyerhetik és a fényes házasság, kapcsolatban egy győzedelmes török hadjárattal (ugy gondolták), hajlandókká fogja tenni a lengyeleket arra, hogy az alkotmány módosításával a koronát a Sobieski családban örökössé tegyék. A bécsi udvar eleintén bizalmatlansággal fogadta a lengyel király közeledését, de a törököknek nagy hadi készületei 1682. a bizalmatlanságot háttérbe szorították. Egyébiránt L. is rettegett e készületek hirére, mert még akkor senki sem tudta, vajjon kinek szól majd a támadás. E félelem hatása alatt vitte Sobieski keresztül, hogy a krakói országgyülés 1683 márc. 31. Lipóttal véd- és dacszövetségre lépjen. Midőn azután Kara Mustafa 1683 tavaszán roppant hadával Bécs alá vonult, III. János eleget tett elvállalt kötelezettségének és a kikötött nagy díj fejében Bécs felmentésére sietett. A székváros falai alatt, egyesülvén a német birodalmi hadsereggel, a törököt fényesen legyőzte és megfutamította. A császárral kötött barátság azonban alig élte tul a Bécs és Esztergom falai alatt kivívott diadalokat. Részben Sobieski csalódott a bécsi udvar hálájába helyezett reményeiben; de az elidegenedés főokát a magyar felkelés kérdése képezte. Sobieski a török háboru folytatására szükségesnek itélte a magyar felkelés lecsöndesítését és Thököly kérésére nem habozott a közben járó hálátlan szerepét vinni Lipót és a felkelők között. Ezzel azonban bizalmatlanságot keltett az udvarban, ahol azzal kezdték gyanusítani, hogy a felkelők segélyével magának akarja megszerezni a magyar szent koronát. Ezek után érthető, hogy Sobieski, ha meg is maradt névleg a liga tagjának, nemsokára a francia pénz befolyása alatt megint francia zsoldba szegődött. - Uralkodásának hátralevő éveit belviszályok zavarták. A pártok most is folytatták végzetes aknamunkájukat; az érdemes király ármányos neje, ki saját fia kitagadásával Conti hercegnek igérte oda a trónt, megnehezítette férje helyzetét; Litvánia nagyjai pedig nyiltan megtagadták az engedelmességet, Podoliát pedig Sobieski sehogysem tudta a töröktől visszafoglalni. Halála után két komolyabb jelöltről volt szó: a francia Conti hercegről és a kat. hitre áttért Ágost szász választó-fejedelemről. Ez utóbbinak pénze és a császár befolyása győzőtt és igy II. Ágost (l. o.) lett a lengyelek új királya (1697-1733). Csakhogy L. ennek nemsokára nagy kárát látta. A karlovici békében (1699) visszakerült ugyan Podolia a törököktől, de azután II. Ágost (1700) belépett ama szövetségbe, melyet Nagy Péter cár és a dán király kötöttek maguk között XII. Károly svéd király ellen. XII. Károly svéd királynak (l. o.) abbeli törekvése, hogy Svédországot újra Északi-Európa vezérállamává teszi, veszedelmesnek látszott szomszédaira, akik kezet fogtak egymással. Károly azonban nem habozott megkezdeni a háborut és miután a dánokat és oroszokat egymásután gyorsan leverte, 1701. hirtelen Litvániában és L.-ban termett s mindkettőt a legnagyobb rémületbe ejté. Nem ismerte el a gyávaságánál fogva előtte kétszeresen gyülöletes II. Ágostot lengyel királynak s elűzvén őt L.-ból, 1704 febr. 14. Lesczinski Szaniszló fejére tette a Piasztok koronáját. Ez azonban, mint a svédkirály bábja, nem tudott tekintélyre emelkedni. Mindazonáltal csakis XII. Károly végzetes körülmények között beállott bukása mentette meg L.-ot s svéd igától. A poltavai katasztrófa után (1709) Lesczinski Szaniszló uralmának vége szakadt és II. Ágost foglalta el újra a trónt, akit azonban a tarnogorodi konfederáció alapján szövetkezett ellenfelei csak hosszabb polgárháboru után ismertek el királynak. 1720-ban Svédország is elismerte törvényes lengyel királynak. - A nagy svéd háboru folyamában történt, hogy II. Rákóczi Ferenc L.-ban Lubomirski herceg házában menedékhelyet talált és Du Héron varsói francia követ útján XIV. Lajossal lépett összeköttetésbe. II. Ágost nem szivesen látta a magyar felkelőket országában és csak éppen hogy elnézte Du Héron és utódának, Bonac marquisnak összeköttetését Rákóczival. Midőn azután XII. Károly Rákóczinak ajánlotta a lengyel trónt, ez nagy zavarba került; nem akarta megsérteni Károlyt, a trónt pedig Nagy Péterre való tekintetből, nem merte elfogadni. Utóbb, a szatmári békekötés idején, Rákóczi éppen L.-ban járt és segélyt kért II. Ágosttól meg Péter cártól, de hasztalan. Azután mint emigráns élt egy ideig Jaroszlavban (l. o.), majd Danzigban, hivei közül pedig többen holtiglan maradtak meg Jaroszlavban.
Alig mult el a svéd invázió, máris beköszöntött az orosz befolyás, jobban mondva: beavatkozás kora. Nagy Péter egy pillanatra sem vette le szemeit L.-ról, melyben megvásárolt párthiveinek száma egyre szaporodott. Ő jelölte ki utódainak azt az utat, melyen haladva, a bomladozó országot megdönthetik. maguk a lengyelek pedig mitsem tettek hazájuk megmentése érdekében. II. Ágost fia, III: Ágost (l. o.) követte (1733-63), aki pazarlás és könnyelmüség dolgában még atyján is tultett. Hogy az oroszoktól megmeneküljön, átengedte a cárnak Kurföldet és Livoniát; a franciáktól és a törököktől támogatott versenytársát pedig, Lesczinskit pénzzel és fegyverrel szalasztotta Danzigba, mire 1636. a koronázás után az egész ország elismerte királynak. Ő azonban nem szerette az országot, melynek kormányát mindvégig kegyeltjeire bizta; ami a belső bomlást mindenképen elősegítette. Tudták ezt a szomszéd hatalmak is és fel használták L. gyöngeségét. Nagy Frigyes hadai p. a hétéves háboruban keresztül-kasul és büntetlenül járták be L.-ot. II. Ágost halála után újabb trónviszály dúlta az országot. Két párt versengett ekkor a hatalomért. II. Katalin cárnő követe, Repnin, a cárnő szeretőjét és a Czartoriski-párt emberét, Poniatovszki Szaniszlót léptette föl trónjelöltnek, kit Poroszország is pártolt, mig a bécsi és a francia udvar III. Ágost fia érdekében kardoskodott. Az elkeseredett pártharc alatt a Czartoriskiak az oroszokat hivták segélyül és az orosz szuronyok fedezete alatt emelték a rendek Poniatovszkit a trónra. És ezzel megkezdődött «a vég kezdete».
IV. L. a három felosztás korában.
(1772-1795).
(1772-1795).
Helyén van L. felosztásának küszöbén az ország belső állapotáról és bukásának okairól szólni. A bukás főoka a fejetlenség és rendetlenségben rejlett, mely az anarkiával volt határos. A különben is megnyirbált királyi hatalom különösen a két Ágost korában teljesen eltörpült és III. Ágost hosszas távolléte alatt majdnem megszünt. Nagy és súlyos bajok származtak a trónörökösödés rendezetlen voltából, illetőleg a szabad királyválasztásból is. A kormány gyeplői a dölyfös, rakoncátlan, bigott, tudatlan és örökké perlekedő főnemesek kezében volt; ők birták az ország legnagyobb részét, ők döntöttek a tartományok gyülésen ugy mint az országgyüléseken; ők osztották föl maguk között a jövedelmező állásokat és nyugdíjjal egybekötött hivatalokat. Tiszti rangra is csak nemes emelkedett és a nemesek versenyezve iparkodtak a magas katonai állásokra emelkedni, mert ezek révén lehetett leghamarabb meggazdagodni. Potocki Vince p. 30 000 aranyat adott ezredesi rangjáért, melyet azután nagy haszonnal másnak adott el. Az ezredek hadi létszáma csak a papiroson létezett, a teljes számu ezred eltartásáért járó díjak pedig az ezredes zsebébe folytak. Reformokról a nemesség hallani sem akart, mert kiváltságait féltette és azért, ha másként nem lehetett, a liberum vetóval játszotta ki a reformtörekvéseket. Az utóbbi időkben 55 országgyülés közül 48 oszlott fel, anélkül hogy valami eredményt tudott felmutatni. Utoljára a pártok mint fegyveres szövetkezetek (konfederációk) jelentek meg a gyüléseken és fegyvert fogtak egymás ellen. Amellett az uralkodó osztály rendkivül türelmetlen volt és a disszidensekkel ugyan megéreztette haragját. II. Ágost alatt (1717) korlátozták azoknak jogait, 1724. Thornban sok disszidenst megöltek. 1736. pedig minden állami hivatalból zárták ki a disszidenseket és a követ állására is méltatlannak mondták őket. A jezsuitáktól szított türelmetlenség nagy kárt tett a lengyel nemzetben, mert a szomszédok, különösen Katalin cárnő éppen a disszidensek üldözését használta föl arra, hogy mint a türelem és fölvilágosodás előharcosa, L. ügyeibe avatkozhasson. A csekély számu idegen ajku polgárság nem érdeklődött az ország üdvével; mihelyst célját elérte és meggazdagodott, ott hagyta az országot. Jellemző, hogy az egykor oly virágzó ipar most teljesen pangott és hogy oly nagy városok, mint Vilna és Grodno, félig romban hevertek. Ami pedig a földhöz ragadt, kizsarolt lengyel pórokat illeti, azokra nézve mindegy vala, hogy ki kormányozza az országot. Néma megadással viselték az igát és abban állott egyedüli örömük, hogyha vasárnaponkint pálinkamámorba fojthatták nyomorukat. A politikai anarkiához, a nemesség bűneihez, a vallásüldözésekhez hozzájárult végre a szomszédok kajánsága.
)
L. a három felosztás korában.
Poniatovszki trónraléptével az orosz udvar lefolyása tetőpontra emelkedett és az épp oly gyönge, mint Katalin iránt hálára kötelezett király nem tudott és nem is akart az orosz gyámság alól felszabadulni. Midőn a lengyel rendek katolikus többsége a disszidensek üldözésével felhagyni vonakodott, Katalin cárnő és II. Frigyes politikai számításból s a vallásszabadság ürügye alatt pártját fogják az üldözötteknek, mire a disszidensek és az oroszokhoz szító párt feje, Radzivill, Rephin tanácsára Radomban fegyveres védő és támadó szövetséget, konfederációt kötött, mely segélyül hívta az oroszokat. Rephin ekkor az orosz csapatok élén elfogatta a kat. párt vezéreit és ugy ráijesztett a rendekre, hogy ezek a disszidenseknek megadták a vallásszabadságot. Rephin azonfelül arra az igéretre is kényszerítette az országgyülést, hogy Oroszország beleegyezése nélkül az ország alkotmányán változtatni nem fognak. A kat. és nemzeti párt ezzel szemben kisérletet tett, hogy az orosz igát lerázza és e célra. Barban szintén fegyveres konfederációt alakított, mely többi között a kétélü liberum vetót eltörülte, Poniatovszkit pedig letette. Erre Poniatovszki és pártja újra behivta az oroszokat, kik L.-ot tűzzel-vassal elpusztították és a bari konfederáltak várait sorra elfoglalták. Az utóbbi pártot csakis a francia kormány segítette, mely Dumouriezt és több tisztet küldött L.-ba, és Törökországot is arra ingerelte, hogy az oroszoknak hadat izenjen. Csakhogy ez a háboru is utóbb a cárnő diadalával ért véget.
Mihelyt az oroszok L.-ot leverték, II. Frigyes alkalmasnak találta az időt L. felosztásának megkezdésére. Előbb József osztrák trónörökössel találkozott Neisseben és azután Szt. Pétervárra küldte öcscsét, Henrik herceget, hogy a cárnővel is a felosztás módozatait megállapítsa. Mihelyt a három szomszéd a felosztást illetőleg egyetértett és európai háborutól sem kellett tartaniok, követeik aláirták 1772 augusztus 5-én az első felosztást elrendelő szerződést, melyet azután maguk a fejedelmek szentesítettek. Mária Terézia nem szivesen járult a felosztáshoz és baljóslatu szavak kiséretében irta alá a szerződést. De másrészt éppen ő foglalta el volt már annakelőtte (1770) a Zsigmond király által 1412. elzálogosított 16 szepesi várost, melyeket azután a magyar koronához csatolt vissza.
Az első felosztás alkalmával, melyet utólag (1773 szept. 18) maga a lengyel országgyülés volt kénytelen szentesíteni, L. összesen 751 000 km2 területéből 214 000 km2-t vesztett. Ausztria ebből a krakói és a sandomiri vajdaság felét, a lembergi és belzi vajdaságot, Halicsot és nyugati Podoliát kapta (és az említett 16 szepesi várost), összesen 70 480 km2-t 2 700 000 lakossal. Poroszország (a mai) Lengyel-Poroszországot kapta (Danzig és Thorn kivételével) és a Netze-kerületet; összesen 34 745 km2-t 416 000 lakossal. Oroszország végre lengyel Livoniát, a polocki és minski vajdaság felét, a vitebski és mstislavi vajdaságot kapta, 108 750 km2-t 1 800 000 lakossal.
A felosztás után egy ideig ugy látszott, mintha a borzasztó csapás hatása kijózanította volna a lengyeleket. Hazafias reformpárt alakult Kosciuszko Tádé (l. o.) alatt, mely a királyságot örökössé akarta tenni, a libertum vetót el akarta törülni, a polgári osztálynak pedig meg akarta adni a követválasztási jogot. Katalin várnőnek és II. Frigyes Vilmos porosz királynak ez a fordulat azonban nem volt ínyére, ők alig várták, hogy L. területéből új darabot szakíthassanak. Katalin, hogy a zavarosban halászhasson, egyre buzdította I. Ferenc császárt és Frigyes Vilmost, hogy a francia forradalom ellen harcoljanak; tette ezt abban a reményben, hogy majd hátuk mögött egymaga annál jobban előkészítheti a második felosztást. Ürügyet a beavatkozásra csakhamar talált. Az orosz párt és vele Poniatovszki király Targovicban új fegyveres konfederációt kötött, állítólag a régi alkotmány védelmezésére, tényleg az orosz beavatkozás előidézésére. A hazafias reformpárt e hazaárulókkal szemben II. Frigyes Vilmos királyhoz fordult segélyért. Eközben azonban Szuvorov orosz tábornok már Poniatovszki védelmére sietett és Kosciuszko hadait megtámadta. Ez Poroszországba vetette reményét, melyel is küldötte csapatait, de csak azért, hogy a forradalmi eszmék elnémításának ürügye alatt Danzig és Thorn városokat megszállja. Kosciuszko e kettős támadással szemben hősi ellentállás dacára elbukott, Szuvorov pedig a Dubienka mellet kivívott diadal után Varsóba nyomult és erre Orosz- meg Poroszország kimondották L. második felosztását (1793 jan. 4.) Oroszország 250 700 km2 területet kapott a polocki, minski, novgorodeki, bresci vajdaság területéből, továbbá Ukrajinát, Podoliát és Volhiniának kelet felét), Poroszország pedig 58 370 km2-t 1 100 000 lakossal (Posen, Kalisch, Sieradz, Lenczik vajdaságát, Dobrzin vidékét, a plocki vajdaságot, Wielunt, Czenstochau várát és megtartotta azonfelül a megszállott Thornt és Danzigot). Elvégre orosz katonák a lengyel országgyülést arra kényszerítették, hogy a második felosztást is szentesítse. A követek 24 óráig «néma gyülést» tartottak és ugy látszott, hogy nem akad hazaáruló, aki a szentesítést indítványozni merné. Végre azonban egy megvesztegetett követ a hallgatást beleegyezésnek magyarázta és erre az orosz tisztek kierőszakolták a gyüléstől a szerződés elfogadását.
A szerencsétlen nemzet nem tudott hazája felosztásában megnyugodni és csak alkalmas pillanatra várt, hogy újra fegyvert fogjon. 1794. a hazafias párt Kosciuszko alatt megint kibontá a szabadság zászlaját és az egész nemzet a végső tusára készült. Oroszország és Ausztria azonban ennek hirére a szabadságharc leverését és L. végleges felosztását határozták el. Ez alkalommal különösen az új osztrák külügyminiszter, Thugut sietett azt helyrehozni, amit előde, Cobenzl a második felosztáskor elmulasztott és e célra Katalin cárnővel titkon abban egyezett meg, hogy Poroszország részét a lehető legkisebbre fogják szabni. A harctéren Kosciuszko lelkes, de rosszul fegyverzett honvédei csakhamar leverettek és Kosciuszko utoljára 1794 okt. 10. Maciejovicy mezején szenvedett vereséget, ahol maga is megsebesült. Az oroszok azután Pragát is elfoglalták, melynek őrségét, szintugy Varsó lakóit lemészárolták. A szabadságharcnak vége volt. Oroszország és Ausztria hozzáfogott immár a harmadik felosztás keresztülviteléhez, midőn Frigyes Vilmos a franciákkal sietve békét kötött és szintén részt követelt. L. erre az 1795 okt. 24. kötött szerződés értelmében végképen felosztatott és az európai államok sorából kitörültetett. Oroszország ez alkalommal 11 780 km2-t 1 200 000 lakossal, Poroszország 45 922 km2-t kapott osztályrészül, szintén 1 millió lakossal. A hontalan hazafiak idegen földre menekültek, még ott is üldöztetve hazájuk elnyomói által. Poniatovszki Szaniszló pedig, L. utolsó, szerencsétlen árnyékkirálya, orosz kegyelemkenyéren Szt. Pétervárott fejezte be dicstelen életét.
V. L. a III. felosztás óta napjainkig.
(1795-1895).
(1795-1895).
A lengyelek ezóta már csak az európai külügyi helyzet kedvező alakulásától várhatták hazájuk feltámadását. A francia forradalom és nevezetesen a Napoleon-korszak nem kedvezett L.-nak; a francia császár ugyan több alkalommal felhasználta a lengyel segélycsapatokat, nevezetesen a Dombrowszki által alakított légiót, de L. visszaállításának eszméjével komolyan sohasem foglalkozott. A campoformiói és a lunevillei békekötések véget vetettek a lengyel reménykedéseknek; nem is említve, hogy a franciák Mantova a kapitulációja alkalmával (1797 febr.) a lengyel menekülőket irgalom nélkül kiszolgáltatták Ausztriának. Ugy látszik, hogy Napoleon, politikai tekintetben megbizhatatlanoknak tartotta a vitéz lengyeleket. L. sorsa csak akkor látszott jobbra fordulni, midőn Napoleon a pozsonyi béke s a Jena és Auerstädt melletti győzelmek után először fordítá fegyvereit Oroszország ellen. Megbizásából 1806 november első napjaiban Dombrowszki és Vybicki forradalmat szerveztek porosz és orosz L.-ban, s midőn Napoleon dec. 19. ünnepélyesen bevonult Varsóba, a vérmes remények elszédítették a lengyeleket, kik a franciák császárjában L. «megmentőjét» üdvözölték. Poroszország leveretése és feldarabolása (a tilsiti békében) a lengyel nemzet szemében L. feltámadását jelentette, s midőn Napoleon császár 187 jul. 21. a varsói nagyhercegség felállítását dekretálta, melynek élére Frigye Ágost szász királyt állította, a bécsi béke értelmében pedig (1809 okt.) Galicia egy részével is megtoldotta az új államot: a lengyelek várakozása a tetőpontra hágott. De reményeik most is füstté váltak. A tilsiti béke titkos pontja félreérthetetlenül nyilatkozott Oroszország területi épségben tartásáról, sőt Finnországgal való nagyobbodásáról is. Mihelyt azonban a barátságos viszony Napoleon és Sándor cár közt megszakadt és mihelyt a császár előkészületeket tett az 1812-iki orosz hadjáratra, a lengyelek új reményekre ébredtek, hogy röviddel utóbb a nagy hódító kudarcával, majd bukásával, még nagyobb csalódásoknak essenek zsákmányul. A bécsi kongresszus nemcsak szentesítette L. felosztásának szomoru tényét, hanem újabb és maradandóbb állapotokat teremtett, melyek azután egész a mai napig alig változtak. Poroszország néhány szász kerület átengedése fejében Thorn városát és erősségét kapta, továbbá Posent és Halics vidékét; Ausztria az 1810. elvesztett tarnopoli kerületet kapta vissza, de kénytelen volt Krakó birtokáról lemondani, mely átmenőleg köztársasággá szervezkedett. L. többi része Lengyel királyság címen Oroszország birtokába ment át. Ennek a lengyel királyságnak, másként «Kongresszusi L.»-nak I. Sándor cár 1815 nov. 27. alkotmányt adott, amint azt a kongresszuson megigérte volt. Egybe is hivta 1818 márc. 27-ére az országgyülést, mely két évig tanácskozott; az 1825 febr. kelt pótcikkely útján azonban a sajtószabadságot eltörülte és az országgyülés üléseit zárt ülésekké változtatta át. Midőn azután a vaskezü I. Miklós lépett trónra, a lengyelek helyzete csakhamar rosszabbra fordult. Konstantin nagyherceg katonai főparancsnok létére korlátlanul vezette az ország ügyeit és a helytartói állást be sem töltötték. A lengyel emigráció a külföldön ezek hirére ellenállásra serkenté a nemzetet, melynek idegen segítséggel szebb jövőt helyezett kilátásba. A titkos forradalmi kormány újra szervezkedett s Chlopicki diktátorsága alatt nagy dolgokra készült. A párisi juliusi forradalom felvillanyozta a lengyel nemzetet és 1830 nov. 29. néhány lengyel tiszthelyettes és hadapród behatolt Konstatin nagyherceg palotájába )kinek azonban menekülnie sikerült) és erre a fegyvert ragadó lengyelek hazájukat néhány hét alatt felszabadították. 1830 decemberében ült össze a forradalmi bizottság által egybehivott országgyülés. A pártok azonban most sem értettek egyet és mig a demokraták (Lelewel) nyilt szakadásra törekedtek, az arisztokraták alkudozni voltak hajlandók. De mert a «vas cár» a lázadókkal, mint magát kifejezte, szóba sem állott, a demokrata párt emelkedett többségre és igy az országgyülés 1831 jan. 25. trónvesztettnek nyilvánítván az orosz császári házat, L. állami függetlenséget proklamálta. Egyúttal öt tagból álló nemzeti kormány vette kezébe az ország ügyeinek vezetését, melynek élén Czatoriski Ádám herceg állott. A hadsereg élére pedig a leköszönt Chlopicki helyébe Radzivill Mihály herceget nevezték ki. A forradalom kitörésének hirére «vas cár» a győztes Diebics-Szabalkanskij tábornokot nevezte ki az orosz csapatok fővezérévé, ki azután 120 000-nyi had élén átkelt a Bugon és feltartóztathatatlanul egyenesen Varsó felé vette útját. Skrzyncki, Radzivill utóda és Dwernicki tábornokok Socek és Dobre mellett egyes orosz hadosztályok felett ugyan diadalmaskodtak, Grohownál azonban Diebics az egyesült orosz hadsereggel föléje kerekedett a gyarlón felfegyverzett lengyel honvédségnek. Időközben azonban a harctér többi részeiből felette kedvező hirek érkezének a forradalmi kormányhoz, melyek nagy lelkesedést szültek az ország minden részében; az orosz csapatok Iganje és Wawre, továbbá Dembewilki és Boreml mellett érzékeny vereségeket szenvedtek, minek következtében a felkelés mind jobban terjedt. Ilyen körülmények közt Diebics újabb hadak érkezését várta be Lublin közelében, mielőtt az előnyomulást Varsó ellen folytathatta volna. Szerencséjére az oroszoknak, a lengyelek lelkesedése nem állott arányban a növekedő áldozatokkal, melyeket tőlük a haza követelt. Ehhez járult, hogy Dwernicki szerencsétlen műveletek folytán 25 000 emberből álló seregével ausztirai területre szoríttatott, mi abban a pillanatban pótolhatatlan veszteség számába ment. Azonban ez csak kezdete volt a közelgő katasztrófának. 1831 máj. 26. találkoztak az ellenséges hadak Osztrolenka mellett; a példátlan véres harc azzal végződött, hogy Skrzyneki vert hadainak töredékeivel futva hagyta oda a harcmezőt. Alig két héttel később a győztes Diebics tábornok ugyan kolerában meghalt, de utóda, Paskiewicz-Eriwánszkij herceg, az új főparancsnok, még nagyobb erélylyel látott hozzá Lengyelország teljes leveretéséhez. Miután a litván felkelést a legkegyetlenebb eszközökkel elfojtotta, julius végén átkelt a porosz határ közelében a Visztulán és egyenesen Varsónak tartott. Az ideiglenes kormány látván, hogy Skrzynecki nem képes Paskievicset feltartóztatni, Dembinskit állította helyébe a sereg élére. De Paskiewiczcsel szemben ez is tehetetlennek érezte magát és egyre visszavonult. Ezek a balhirek Varsóban népfelkelést támasztottak, melynek több árulással vádolt tábornok és politikus esett áldozatul (aug. 15-16.). E válságos órákban Czartoriski is leköszönt, mire az országgyülés a főhatalmat Krukovieckire, a fővezényletet pedig Malachovszki tábornokra bizta. Szeptember elején érkeztek az oroszok a szerencsétlen főváros alá és feladásra szólíták fel annak lakóit. A szabadság és hazaszeretet ugyan még egyszer fellobogott a szivekben és Varsó lakói a szept. 6-7-iki rohamot visszaverték. De a helyzet reménytelensége mégis arra birta Krukovieckit, hogy szeptember 7. kapitulációt kössön Paskiewiczcsel, melynek értelmében a lengyel sereg közbocsánat kikötése mellett megadja magát. Az országgyülés azonban ezt keveselte; a szerződést elvetette és Krukoviecki helyett Niemojevszkit tette meg a kormány fejének. Ez azonban még oly feltételeket sem tudott kieszközölni, mint előde és igy hát az országgyülés és az őrség szabad elvonulásának feltétele mellett Varsó városát Prága fellegvárral együtt szept. 7. este az oroszok kezébe adta. A legtöbb lengyel tiszt és sok ezer honvéd, félvén az oroszok boszujától, emigrált és osztrák területre menekült. Maguk a képviselők, a forradalmi kormány tagjai és Rybinski tábornok 5000 emberrel porosz területre menekültek és okt. 24. az utolsó lengyel várak, Modlin és Zamosc is kaput tártak az oroszok előtt. A lengyel forradalomnak vége volt.
L. sorsa az 1830-31-iki forradalom leveretése után nagyon kedvezőtlenre fordult. Az oroszok a forradalom főbb tagjait Szibériába küldték, a két lengyel egyetemet bezárták, a lengyel honvédeket az orosz hadseregbe sorozták. Az 1815-iki, Sándor cár által engedélyezett alkotmány, mely mérsékelt igényeket képes volt kielégíteni, most eltöröltetett, s helyét az 1832. febr. 14. (23) kelt «Szervező szabályzat» foglalta el, mely a nemzet jogos kivánalmainak sehogy sem felelt meg. Országgyülést ez a szabályzat nem ismert, az ügyeket egyelőre Paskiewicz főkormányzó vezette, kinek oldalán egy államtanács működött, melynek tagjait a cár nevezte ki. A győzők orosz mintára szervezték a közigazgatást, a hivatalokat oroszok vagy renegátok foglalták el. Durva erőszak és önkény érvényesült a kormányzás minden ágában. Törvényt hoztak, hogy lengyel nem nyerhet semmiféle közhivatalt, ha az orosz nyelvet nem érti. 1836 és 1838. történtek ugyan némi kisérletek a lengyelek részéről a helyzet javítása céljából, és pedig nemcsak orosz-, hanem Ausztria- és Porosz-L.-ban is, kivált Czartoriski Ádám révén, azonban minden eredmény nélkül. Végre a lengyelek összes reményeiket a jövőre nézve az európai viszonyok kedvező alakulásától és a keletkezhető bonyodalmaktól tették függővé. 1846. elején az a hir járta be Európát, hogy újabb lengyel forradalom van készülőben, még padig a franciák támogatásával. A hir nem volt egészen alaptalan, de a tervezett felkelés vezérét, Mieroszlavszkit a porosz rendőrség Gnesenben elfogta és az összeesküvés tagjait is ez a sors érte. galiciában pedig a bujtogatás sajátságos és az eredeti céltól egészen elütő eredményre vezetett. A pórnép ugyanis nem bizván a bujtogatók igéreteiben, a kapott fegyvereket egyenesen gyülölt földesurai ellen fordította, és a nép haragjának rövid idő alatt kétezer nemes és pap esett áldozatul. Ezen alkalommal a három hatalmasság megegyezése folytán az eddig fennállott krakói köztársaság is eltöröltetett s területével együtt Ausztriához csatoltatott. Az 1848-iki februári forradalomnak hire heves izgatottságba ejté a lengyel hazafiakat, s kivált az emigráció buzdítására mindenfelé titkos forradalmi bizottságok alakultak a felkelés előkészítése céljából. Metternich bikásának hirére Krakóban is követeltek alkotmányt, Lengyel-Poroszországban pedig oly gyorsan terjedt a felkelés, hogy IV. Frigyes Vilmos Posen tartomány keleti része számára (a nyugatit a német Bundhoz akarta kapcsolni) alkotmányt igért a Berlinben járó lengyel követségnek. Nemsokára azonban Pfuel porosz tábornok Mieroszlavszkit kiszalasztotta Posenból (1848 máj.) és 1850. Orosz- és Porosz-L.-ban is bekövetkezett a reakció, csakugy mint Galiciában. A hazafiak közül többen, mint Bem (ki már az 1830-1831-iki forradalomban feltünt stratégiai tehetségével és vakmerőségével), továbbá Dembinszki, Wisocki és mások Magyarországban kerestek menedékhelyet, hol azután szabadságharcunkban támogattak bennünket.
Orosz-L.-ban az állapotok Gorcsakov Mihály helytartósága idején (1856-61) sem változtak és a lengyeleknek III. Napoleon császár trónraléptéhez, valamint a keleti (krimi) háboruhoz fűzött reményei nem teljesedtek. Csak II. Sándor cár trónralépése óta engedett kissé a rendőri abszolutizmus és legalább a mezőgazdaság terén engedtek a lengyeleknek, hogy szabadabban mozoghassanak és társulatokat alakíthassanak. Akkoriban II. Sándor a jobbágyság teljes felszabadítását tervezte, mitől a lengyel nemesek idegenkedtek és gazdasági társulatok alapításával igyekeztek parasztjaik ragaszkodását a maguk számára biztosítani. Az orosz kormány megértvén a nemesség szándékát, a gazdasági társulatokat feloszlatta. A forrongás mindazonáltal nem csillapodott, minek egyik oka abban rejlett, hogy az osztrák kormány kiadta az októberi diplomát, melylyel Ausztriában az alkotmányos éra kezdetét vette. 1861. a nemzeti párt már tüntetni merészelt, igy a grochovi csata és Kosciuszko születésének századik évfordulója alkalmával, de ezeket a demonstrációkat Lüders tábornok karhatalommal elnyomta. 1862. ennek dacára kedvezőbb fordulat állott be. Jun. 8. a cár öcscsét, Konstatin herceget nevezte ki a királyság helytartójává, Wielopolski lengyel marquist pedig az államtanács elnökévé. Ez az utóbbi minden lehetőt megtett, hogy az oroszokat és lengyeleket egymással kibékítse, de a radikális és a demokrata párt tulságos várakozásait nem birta kielégíteni és ezzel maga ellen zúdította a radikálisok haragját. Ebből nemsokára oly feszült helyzet támadt a nemzet és az orosz kormány közt, hogy az összeütközés immár elkerülhetetlenné lett. Az utcai tüntetések Varsóban napirenden voltak, a rendőrség pedig tüntetőleg tartózkodott a beavatkozásoktól. A mozgalom vezetői eben a kormánynak újabb gyengeségét látták s még jobban izgatták a tömeget. Mig a mérsékeltebb elemek engedékeny hangon szerkesztett feliratokat küldtek Szt. Pétervárra, addig a szélsők még a gyilkosságtól sem rettentek vissza és (aug. hóban) a helytartó, Wielopolski s más magas állásu egyének ellen merényleteket rendeztek. A titkos nemzeti kormány mind nagyobb erélylyel szervezte a szabadságháborut, mely akkor tört ki, midőn az orosz kormány 1863 elején a szokásos ujoncozást elrendelte. A sorozás alá kerülő ifjak elhagyták lakhelyeiket s az erdőkbe menekültek, hol nemsokára csapatokká tömörültek s megindították a guerilla-háborut az oroszok ellen. A felkelő csapatok élén néhány napig Mieroszlavszki, majd Langiewicz Marián állott, ki ugy látszik több jó akarattal mint tehetséggel szolgálta hazáját. Az egyenetlen harc nem tartott sokáig; az oroszok fölénye kivált taktikai tekintetben minden alkalommal félreismerhetetlen volt. Anglia kezdeményezésére Franciaország és Ausztria 1863 febr. 23. egy diplomáciai jegyzéket küldött Szt. Pétervárra, mely hat pontban tartalmazta a hatalmasságok beavatkozását és Gorcsakov külügyminiszter körülbelül azt válaszolta a nagyhatalmaknak, hogy Oroszország saját házi ügyeiben senkitől sem fogad tanácsot. 1863. márc. Berg grófot nevezték ki Konstantin nagyherceg helyettesévé, majd (okt. 31.) utódává, Wielopolskit pedig elbocsátották. Berg gróf a legnagyobb erélylyel nyomta el a felkelés utolsó vonaglásait és különösen azzal az intézkedéssel vonta el a parasztokat uraik ügyétől, hogy a császár engedelmével a kibérelt házakat és majorokat a parasztok tulajdonának nyilvánította. Azonfelül igen csekély földadót vetett ki a pórokra, csakhogy őket a kormány részére nyerje. Nov. 8. a kormány megszüntette mindazokat a kat. kolostorokat, melyek a felkelést támogatták volt; dec. 26. a kat. egyház összes vagyonát foglalták le és ezentul a papság az államtól kapott rendes fizetést; a lengyel nyelv használatát nemcsak a hivatalokban, hanem nyilvános helyeken is szigoruan eltiltották; az iskolákat a görög nem egyesült papság felügyeletére bizták. A lengyel közigazgatási ügyek elintézését a szt. pétervári államtanács egyik alosztályára bizták; a varsói államtanácsot pedig feloszlatták. 1867. a lengyel postaszemélyzet helyébe oroszt léptettek és L.-ot Visztula-tartomány címen 10 kormányzóságra és 85 kerületre osztották. A kat. papságot mindenképen elnyomták és karhatalommal terjesztették a görög ortodox vallást. A közigazgatási és tanári pályán oroszokat léptettek a lengyelek helyébe; a varsói egyetemet az 1869 jul. 8. kelt ukáz alapján teljesen russzifikálták és valamennyi középiskolába bevitték az orosz nyelvet mint tannyelvet. 1869 jan. 1-étől kezdve az orosz naptárt rendelték el kötelezőnek. Az adóügyet és a bankokat (jul.) az orosz pénzügyminiszternek helyezték alája. 1870. 300 várost falvakká degradáltak. Szóval mindent megtettek, amit az emberi ész egy nemzet megtörésére és kiirtására kitalálhat. Különösen kivált e téren a rettenetes Muravijev, Litvánia kormányzója. 1874. Kotzebue Pál gróf lett az elhalt Berg utóda, 1880. Albedinszki tábornok került Kotzebue helyére, kit 1883. Gurko tábornok váltott föl. Gurko irgalmatlan szigorral használta fel nagy hatalmát és a lengyel nemzetiség ellen irtó harcot folytatott. Az 1884. keletkezett összeesküvés vezérei közül több lefejeztetett, a többi Szibériába került. Az 1885 jan. 21. kelt ukáz értelmében lengyel ember nem vásárolhatott földet v. házat a 10 nyugati orosz tartományba. 1885 ápr. 18. az elemi iskolába is bevitték az orosz nyelvet mint tannyelvet és a katolikusok, különösen a kat. papság üldözése egyre folyt. Szinte csoda, hogy a nihilista mozgalom ilyen viszonyok között nem talált L.-ban több követőre. Midőn az 1887 márc. 13. III. Sándor cár ellen megkisérlett merényletben néhány lengyel is részt vett, a cár időszerünek tartotta a római kuriával újra diplomáciai összeköttetésbe lépni, hogy a már régebben gazdát nélkülöző katolikus püspökségek betöltessenek. Mind a mellet a kat. papság sorsa ezzel keveset javult és nemcsak hogy a püspökök nem közlekedhettek irásban a kuriával, hanem útlevél nélkül sem ők, sem lelkészeik tartózkodási helyük határait át nem léphették. Az ortodox vallás propagandája elé akadályt gördítő kat. vagy prot. papok csak ugy mint előbb, ezentul is Szibériába küldettek. 1891. éhség dühöngött L.-ban, mi több helyt népzavargásokra szolgáltatott alkalmat. 1892. Hirsch báró az üldözött zsidókat Amerikába kezdé expatriálni. Augusztus hóban a lengyel vasúti tiszteket helyezték át tömegesen Oroszország belsejébe. Ennek dacára a lengyelek az 1792-iki alkotmány kibocsátásának századik évfordulóját, legalább családi körben, mindenütt megülték. 1893. a német gyárosokat és munkásokat űzték el az országból, amint ezt az Ignatijev alatt megalakult orosz ipartársulat megkivánta és Örsevszki tábornok, a vilnai kormányzó, a sétatéren, kávéházakban és üzletekben is eltiltotta a lengyel nyelv használatát. Az 1793-iki felosztás százados évfordulóját ellenben hivatalosan megünnepelték. III. Sándor cárnak 1894 nov. 1. bekövetkezett halála után némi javulás állott be. Az új cár, III. Miklós, még 1894 dec. birta a gyülölt Gurkót lemondásra és Suvalov berlini követet nevezte ki helyébe L. főkormányzójának, aki a katolikusoknak Gurko által történt rendszeres üldözését beszüntette. A lengyeleknek a trónváltozáshoz fűzött egyéb reményeiből azonban egy sem valósult mostanáig. Mindazonáltal a lengyelek szívós kitartással ragaszkodtak nyelvükhöz és hitükhöz és mint a Rapperswylban, a szabad Svájc földjén emelt lengyel muzeum felirata mondja, csüggedetlen bizalommal tekintenek hazájuk feltámadása felé.
Aránylag jobb dolguk volt a Poroszországhoz került lengyeleknek, kik legalább a jogi állam áldásaiban részesültek. Egyébiránt azonban a porosz kormány is, különösen Bismarck kancellársága idején, arra törekedett, hogy a lengyel nemzetiséget az iskolák germanizálása és óriási, az állam részéről pénzzel támogatott birtokvásárlások által megingassa. A kulturharc folyamában több lengyel főpap és köztük Ledochowski érsekprimás is (l. o.) elzáratott. III. Frigyes császár trónralépte után ugyan barátságosan közeledett a lengyelekhez és a császárnő személyesen látogatott el a lengyel nemesség körébe. II. Vilmos trónralépte óta azonban a viszony a lengyelek és a kormány között megint ridegebbé vált és a lengyel képviselők többnyire az ellenzékkel tartanak (L. egyébiránt Poroszországot.) - Szerencsésebb sors jutott a galiciai lengyeleknek, kik különösen 1861 óta az osztrák minisztériumoknak dédelgetett, sőt kényeztetett gyermekei. Igaz, hogy a lengyel képviselők a birodalmi tanács kormánypártjának állandóan magvát képezik. Hogy milyen befolyása van a lengyel pártnak Ausztria sorsára, mutatja az a körülmény, hogy az 1893 nov. 11. kinevezett Windischgrätz-minisztériumban, ugyszintén az 1895. szept. 30. alakított Badeni-kabinetben két lengyel (Badeni és Bilinski) kapta a legfontosabb miniszteri tárcákat és hogy Ausztria külügyi politikáját is egy lengyel (Goluchowski) intézi. A galiciai lengyelek különben Ausztria iránt azért is viselkednek hálával, mert az ország anyagi jóléte az utolsó évtizedek folyamában nagyon előrehaladt, amint ezt az 1894. évi lembergi országos kiállítás is mutatta, melyet Ferenc József császár is megtekintett. Ez volt egyúttal a legutóbbi alkalom, amidőn Magyarország miniszterek és más hivatalos képviselők látogatása által fejezte ki L. iránti rokonszenvét és ez a kölcsönös jóindulat az újabban felmerült «tengerszem»-kérdést is meg fogja oldani.
