Idő.
Idő. Kant szerint az idő épp ugy mint a tér érzéki fölfogásunk eredeti formája, amely nem a tapasztalat utján származik, hanem tiszta szemlélet a priori (l. Kant). Az idő tehát e nézet szerint nem valami, ami objektive, mellőzve fölfogásunkat, tényleg léteznék, csak mi fogunk föl mindent az idő formájában, mert az idő fölfogásunk eredeti formája. Ezzel szemben áll az a fölfogás, mely az időnek objektiv valóságot tulajdonít; az idő van; az események tényleges egymásutánjának formája. Egy harmadik fölfogás az időfogalom lélektani keletkezését kutatja. De akármikép keletkezett a fogalom s akármint vélekedünk metafizikai mivoltáról, bizonyos, hogy az időt mintegy egyenes vonal módjára képzeljük, melynek minden egyes pontja következik a megelőző (multtá vált) időpontra s megelőzi a következő időpontot (jövőt), ugy hogy az időnek ez a három főmomentuma van: jelen, mult és jövő. Az I. mértékéül az egyforma közökben ismétlődő tüneményeket - mint a Földnek tengelye körüli forgását, illetve ennek tartamát, valamint sokszorosát, a Földnek a Nap körüli mozgását - veszszük (l. Év). A katolikus egyház az évnek azon részét, melyben a lakodalmak és lármás mulatságok tiltvák: zárt időnek (tempus clausum) nevezi; tart advent első vasárnapjától vizkeresztig és hamvazó szerdától husvét utáni vasárnapig (Quasimodo geniti v.). Azonkivül az egyházi évet három szent időre osztja: a karácsonyi, a husvéti és pünkösdi időre. Az I. összeségét örökkévalóságnak nevezzük. (L. még Folytonosság, Időjárás.) - I. a nyelvtanban, l. Igeidők.
