Főnév
Főnév (lat. substantivum, ill. nomen substantivum), nyelvtani műszó; minden személy, tárgy v. elvont fogalom neve, ellentétben a melléknévvel, mely a tárgynak csak egy-egy jegyét fejezi ki. A F.-nek két főosztálya: a tulajdonnév (nomen proprium), mely csak egy bizonyos személyt v. tárgyat jelent, s a köznév, mely a személyeknek v. tárgyaknak egy-egy egész osztályát nevezi meg. A köznév maga is lehet egyedi, ha egyes személyek vagy tárgyak osztályát jelöli, p. ember, katona, bárány, vagy gyüjtőnév (collectivum), mely az egyéneknek valamely összeségét jelöli p. nép, katonaság, nyáj, vagy pedig anyagnév: viz, vas, festék stb. (A magyar anyagnévnek veszi a gyümölcsneveket is, p. egyes számban mondja: almát vettem, babot ettem, ugy mint hust ettem, v. vizet ittam, mig p. a német amazokat többesbe teszi, Apfel, Bohnen.) Továbbá megkülönböztetik az elvont v. absztrakt s az összevont v. konkrét főneveket. A nyelvtörténet folyamán a F.-ek különböző jelentései átmennek egymásba. P. ez a tulajdonnév Sándor (a görög Alexandros) eredetileg embervédőt jelentett, tehát köznév volt; viszont ez a köznév császár, eredetileg Julius Caesar tulajdonneve volt (ujabban ismét családi tulajdonnévül szolgál, mint Császár); eredetileg pedig Caesar neve is köznév volt és gyilkost, ölőt jelentett, minthogy caesor a caedit igéből származik. A legtöbb F. eredetileg melléknév v. melléknévi igenév volt; p. a leves azért leves, mert leves étel, a hordó azért hordó, mert hordó eszköz stb. A F.-nek ragozásáról l. Névragozás.
