Eszmetársítás
Eszmetársítás (associatio idearum), a lelki életnek amaz egyetemes és nagyfontosságu jelensége, hogy a lelki élet elemei általában (érzetek, szemléletek, képek, képzetek, érzelmek, akarások) összekapcsolódnak. Nem szabad az által, hogy itt «eszméknek» társításáról van szó, megtévesztetnünk magunkat; a kifejezés az angol pszihológusoktól ered, az angolban pedig az «idea» (eszme) szónak sokkal tágabb az értelme, jelenti a képzeteket általában. Kezdetben tényleg csak a képzetek társítására voltak tekintettel, holott a társítás principiuma a lelki életben sokkal egyetemesebb; társulnak képzetek érzelmekkel is és megfordítva: érzelmek képzetekkel, továbbá bizonyos képzetek az akarat impulzusain s megfordítva, ugy, hogy a társulás ténye a lelki életet a maga egyetemességében jellemzi, eszmetársítás helyett, mely kifejezés ennélfogva nagyon szük és megtévesztő, a következőkben megfelelőbben csak a társítás szót fogjuk használni. A társítás tényét nem mivoltában, hanem hatásából ismerjük meg s definiáljuk. Két vagy több oly lelki elemet mondunk társítottnak, melyek közül az egyik, mely a tudatban van, vissza tudja idézni a tudatba a másikat, mely a tudatban valamikor megvolt, de most nincs benne. Ezt a tényt nevezzük visszaidézésnek (reprodukció) A társítás ismertető jele tehát a visszaidézés. A társítás és visszaidézés önkénytelen, azaz nem függ akaratunktól s alapja annak, hogy a lelki élet általában a mekanizmusnak egy rendszere, melynek alkotó részei sajátos módon összefüggnek egymással. A lelki életben oly elemek társulnak, melyek valamikor együtt voltak meg a tudatban (egyidejüség), v. közvetlenül következtek egymásra benne (egymásutánság), mindkét eset egyszóval megnevezve: melyek érintkeznek. Minthogy továbbá oly lelki elemek (jelenségek általában), melyek azonosak vagy többé - kevésbbé hasonlítanak egymáshoz, ugyancsak visszaidézik egymást, ezeket is társultaknak gondoljuk s eszerint két formáját különböztetjük meg a társításnak: az érintkezők s a hasonlók társítása. Ami meg a társítás eredményét illeti, szintén két eset lehetséges. A viszszaidézett elem a tudatban levővel egy egészszé olvadhat össze. Ha egy sajtóhibát észre nem veszünk s a hibásan nyomtatott szó értelmét mégis helyesen fogjuk fel, mintha helyesen volna nyomtatva, akkor nyilván a sajtóhibás szó helyébe a szónak visszaidézett helyes képét tettük s a két kép egybeolvadt, vagy mint Wundt mondja, egymáshoz hasonult (asszimiláció). Ha gyászruhába öltözött ember látása vidám hangulatunkat megzavarja, a gyászruhával társult érzelmek a gyászruhának most keletkezett képével, általuk fölidézve, egybeolvadtak. A második eset pedig az, amidőn a visszaidézett elem a tudatban levőtől külön marad. Erre ez utóbbi esetre fordítottak gondot a pszihológusok s főleg ezt nevezték társításnak. Az előbbi esetet nevezte Wundt egyidejü (szimultan), a másodikat egymásra következő (szukcessziv) társításnak. A második eset alapja az emlékezetnek (l. o.).
A társítás nagy szerepéről a következő áttekintés adhat némi fogalmat. Érzeteknek érzetekkel és érzeteknek szemléletekkel való társításán alapul az érzéki világfelfogás keletkezése. A helyi jegyek elmélete, mely térbeli felfogásunk mivoltát magyarázza, a társuláson alapszik. A képzetek társulása szolgál alapul a logikai gondolkodásnak, a társulás készíti ki a nyers anyagot a logikai feldolgozásra. A logikai gondolkodás magasabb elvből indul ugyan, össze akarja, ami egymáshoz tartozik, nem ami véletlenül egymáshoz került, kötni, de e célra a társítás a hasonlót társítván össze, előkészíti az utat. Az emlékezet a társítás nélkül lehetetlen volna. A nyelv nem egyéb, mint képzeleteknek társítása, az élő beszéd: szóképeknek mozgási érzetekkel való társítása. Az erkölcsi nevelés célja: az erkölcsnek a megfelelő szokásokat gyökereztetni meg az emberben, ami csak a társítás elve folytán lehetséges. Maga az erkölcsi élet is erkölcsi érzéseknek gondolatokkal és cselekvésekkel való társításán alapul. Hasonlókép az esztétikában is nagy szerepet visz a társítás elve, mert hogy minden esztétikai becslés azon érzéseken alapul, melyeket valamely tárgygyal, gondolattal összekötünk. A fantázia magyarázatában is a társítás elvéé a főszerep. A társítás elve még távolról sincs eléggé kiaknázva a lélektanban. A társítás ereje különböző mozzanatoktól függ. Egyike a legfontosabbaknak az ismétlés. Mennél többször érintkeztek elemek, annál erősebben társulnak, annál könynyebben idézik egymást vissza. Mennél különbözőbbek az érintkező elemek, annál nehezebben társulnak. De az ismétlés helyét pótolhatja a figyelem is. Amely érintkező elemeket nagy figyelemmel lesünk, azok bensőbben függnek majd össze. Hasonlókép, ami különcségénél fogva nagy benyomást tesz reánk, figyelmünket leköti, jobban tapad össze. A figyelmet rendkivül élesztheti érdeklődésünk, szeretetünk. Akit szeretünk, annak beszédjére, sajátságaira jobban emlékszünk. A mely elem sok más elemmel társult, könnyebben reprodukálható. Ha valamit leirok magamnak, a leirtat társítottam a betük képével, a papir képével, melyre irtam, tudom, hogy valamely mondat a lap élén, közepén vagy alján van s ezek a társítások könnyebben visszaidézik azt, a mit leirtam. A mit mindig egy bizonyos rendben társítottam, azt ugyanabban a rendben könnyebben visszaidézem, mint más, p. a megfordított rendben stb. stb.
