Amiloid elfajulás,
Amiloid elfajulás, oly elfajulási kórfolyamat, melynél a szervek sajátságosan áttetszőkké, szalonnaszerüekké lesznek és elkeményednek, a friss szövet vékonyabb szeletjei viaszszerüen fénylenek. Innen a szalonnaszerü vagy viaszszerü elfajulás elnevezése is. A megbetegedett szervekben üvegszerü, teljesen egynemü, erősen fénytörő anyag rakódik le, melyet Virchow nitrogén-mentesnek, az amilumhoz közelállónak tartott, mert úgy találta, hogy a jóddal az amilumhoz némileg hasonló magatartást mutat s azért nevezte el az anyagot amiloidnak. Később azonban kiderült, hogy nitrogéntartalmu fehérje-anyag. Főleg az apró véredényekben képződik, illetőleg rakódik le, s mert jóddal mahagoni pirossá, borpirossá, metilviolával élénk rubinpirossá lesz, holott ezek az ép szöveteket szalmasárgára, illetőleg kékre festik: legkisebb mennyiségben is felismerhető mikroszkóppal. A megvastagodott véredények ürtere megszükül, a szövetek kevesebb vért kapnak s végre zsirosan elfajulhatnak. Az A. anyag úgy az erős vegyszereknek, mint a rothadásnak is ellentáll; nem oldódik, nem szivódik fel, s azért hol kiképződött, fekve is marad, s a bántalom nem gyógyítható, kivéve a szem kötőhártyáján, hol a beszürődött részletek kivághatók. Főleg általános, kimerítő betegségek, kachexiák kiséretében fejlődik ki, így tüdő- és csontgümősödésnél, szifilisznél, régi genyedéseknél (főleg csontokban), fehérvérüségnél (leukemia), míg a rák kiséretében ritkán. A szervek között főleg a lép, máj, vesék, nyirkmirigyek és belek nyálkahártyáján mutatkozik. Magában a vérben az A. nem mutatható ki, lehet, hogy az anyag, melyből az A. képződik, vagy a vérből v. a szövetelemek protoplazmájából származik.
