Akác,
Akác, ákácfa, akácia vagy mézgafa (Acacia Willd., növ.), az érzőkefélék (Mimosaceae) génusza; cserje vagy fa, ritkán fű, levele váltakozó, kétszer szárnyalt, sok apró levélkéből összetett. Van egy alcsoportja (Phyllodineae), melynek levélkéi helyett a levélnyél lemezszerüen elszélesedik (phyllodium, l. Állevél), de a fiatal növény első levelein a levélkék rendesen kifejlődnek. Melléklevelök v. nincs v. nagyon apró, hártyanemü, ritkán nagyobb, gyakran tövissé alakul. Virágzatjok gömb vagy pedig hengerded füzér; virágai aprók, színüket a többnyire sárga vagy fehér himek szabják meg, 5-4 (ritkán 3-6) tagúak, pároséltüek vagy poligámok. A kehely harangalakú fogas vagy karéjos, nagyon ritkán szabadlevelü vagy satnyás. A korona ritkán szabad szirmú, gyakrabban bár a szabad szirmúak közé tartozik mégis többé-kevésbbé összenő; hímje sok gyakran ötvennél több a sziromból kinyulik, vagy mind szabad vagy a tövön kissé és szabálytalanul összenő. Hüvelye tojásdad, hosszukás vagy szálas, egyenes, görbült, vagy különböző módon csavarodott, megérve kétfelé hasad vagy zárva marad, ritkábban cikkekre hull (cikkes hüvely). Körülbelül 120 forróvidéki faja van, leginkább Afrikában és Uj-Hollandban honos. Némelyik faj erdőt alkot s nagy területnek sajátságos képet kölcsönöz. Mintegy 280 faj, elszélesedett levélnyéllel, csaknem kizárólag Uj-Hollandiának bennszülöttje.
Az Á.-fajok nevezetesebbjei: 1. A katechu A. (Acacia Catechu Willd., Mimosa Catechu L. fil., l. a festő növények képén), mintegy 10 m. magas, gyakran kissé elnyomorodott fa, Elő- és Tulsó-Indiában és Ceylon szigeten, a Himalayán 1000 méterig. Fája nehéz, kemény, barna vagy sötétpiros és sokfélekép használják. Nevezetes maga a katechu (kate a fa indus neve, chu = nedv) kuth vagyis japáni föld terméke is. (L. Katechu.) 2. Az A. A. Suma Kurz, Bengál, Maissur és Gudsarat vidékén, szintén katechutermő, s állítólag az abissziniai fensik gyakori Kakamut nevü erdei fája is ehhez a fajhoz tartozik. A fa hasadékában összegyülemlő kristályos váladékot (katechin) Indiában keersal néven orvosságnak használják, az A. catechu kérgével cserzenek is. 3. Az A. Senegal Willd. (A. Verek Guill. el Perrott., haschab, verek) 6 m. magas, gyakrabban cserje Szenegambiában és Kordofan-ban, a Fehér-Nilus és Atbara mellékén terjedelmes erdőséget alkot. Belőle szivárog a legjobb fehér arab és szenegál mézga (áruromi arabicum). Bő mézgatermő 4. az A. glaucophylla Steud. (Abisszinia hegysíkján, Nubia déli részén, Szomal-földön, és Boldog-Arábiában); valamint 5. az A. Abyssinica Hochst. is (a benszülöttek nyelvén cséa; Abissziniában meg Szomál vidékén). 6. Az A. Arabica Willd. (A. vara DC., ssant vagy sorit arab nyelven) magas fa, citromszínü, kellemesszagú virággömbökkel, s a magvak között gyöngysor módra befüződő hosszú molyhos hüvelylyel. Az A. Nilotica Del. fajta hüvelye kopasz. Egyiptomban, különösen Kordofán Senáar Szenegambia Angola, Abisszinia és Mozambique vidékén erdőséget is alkot, Ázsiában is terem egész Kelet-Indiáig. Eleinte ezt tartották a gummi arabicum fájának. Indiai fajtájának hüvelye a bő cserzősavas bablahhüvely. A hindu nép mézgáját eszi, éretlen hüvelyét fekete festéknek is használja. Hüvelyét cserzőnek (garral) Afrikában is használják. 7: Az A. fistula Schweinf. (A. Seyal Del., var. fistula, ssoffar), hosszú, erős, a tövén (rovarszurás következtében, de állandóan keletkező). hagyma-alakúan feldagadt; üres, elefántcsont fehérségü töviseiről nevezetes, Nubia, Senaar: Mézgája pirosas; 8. az A. stenocarpa-val Hochst: (talch, talha, kakul) együtt Atbara, továbbá a Bahr él Azrak folyóvidéken terjedelmes erdőséget alkot. 9. Az A. horrida Willd. nagytövisű, Kapföldön és Arábiában kevésbbé becses kapmézgát és cserzőkérget nyujt. 10. Az A. Julibrissin Willd. (Albizzia J. Rchb.) 6-8 m. magas, tövistelen cserje, nagy, csinos, kétszer szárnyalt levelekkel, rózsaszin virágokkal. Persiából ered s mint dísznövényt ápolják. Dalmáciában erőteljesebb, fája kemény és sárga, asztalosmunkára alkalmas, kérgében sok cserző van. 11. Az A. Farnesiana Willd. (az Antillák kassziája) tövises, sárgavirágú bokor, Amerika forró vídékéről származik, a meleg tartományokban, Olaszországban és Franciaország déli részén drága illatu virágáért termesztik, mint kassziavirágot meszszire szétküldik, s a virágkereskedésben, valamint illatszernek is értékesítik. Bő cserzősavas hüvelye ennek is bablah néven forog a kereskedésben, gyökerét az Antillákon cserzőnek, meg fekete festéknek használják. Az A. Fanesiana elterjesztésében a törökök is közreműködtek, azért az olaszok «gaggia dl Constantinopoli» -nak nevezik.
Az ausztráliai A.-fajokból, melyek barna mézgát szolgáltatnak, nevezetesebb 12. az Acacia lophanta Willd., tövistélen; szép sárga virágai hoszszú csembőkben csüngnek le, s több fajtáját kertekben ápolják. A legkedveltebb szobanövény. 13. Az A. decurrens Willd. szintén tövistelen; apró sárga virággömbjei fürtösen állnak. Ennek kiszivárgó és megkeményedő nedve kinn nevet visel. Cserző kérge (black wattle bark) kitünő. Ezért ezt a fajt, valamint 14. az A. penninervist Sieb. (melynek kérge az aranywattle bark) is nagy erdőkben termesztik és meghántják. Ezek az erdők 14-szer nagyobb jövedelmet nyujtanak, mint a mi cserzőnek növesztett tölgyerdeink. 15. Az A. pyccantha Benth. (common wattle tree) kérge is jó cserző (v. ö. mimosa v. érzőkekéreg).
Azokat az A.-kat, melyeknek a levélnyele lemez módjára elszélesedik, s fiatalkori rendes levelök pedig korábban lehull, tehát egyszerü levelüeknek látszanak, különösségök, sajátságos termetök, szépségök és jó illatjok kedvéért, mint dísznövényeket ápolják. Ilyenek az A. armata R. Br., A. fioribunda Willd., A. hastulata Sm., A. lineata Cunni h., A. longifolia Willd A. vestita Ker., A. alata R. Br, A heterophylla Willd. Említésre méltó az A. Giraffoe, Willd. is, melylyel a zsiráf táplálkozik. Néhány A.-faj, mint az A. Lebbeck Willd. a Réunió-n, az A. melanoxylon R. Br. a tasmánok földjén, az A mollissima Willd. Victorián, végre Queensland A. excelsa ja Benth. nagyon kemény műszerszámfát szolgáltat. Lásd még Algarobia. V. ö. B. Seemann, «Dia m Europa eingeführten Akacien, mit Berücksichtigung der gärtnerischen Namen». Hannover 1852.
Ákácfa, ákác, ákácafa ákác-csipkefa ákász, agác, agáci, akáci, ágoca, ágica, csipkefa, koronafa (l. ott) koronavirág, magyar fa (l. ott), az álákác vagyis Robinia Pseudoacacia L. (Pseudo-acacia communis Simk.) magyar népies neve az ország különböző vidékein. Linné a Pseudoacaciával (pseudo = csalóka, ál) helyesen fejezte ki, hogy a mi fehér ákácunk nem az igazi Acacia. Egy másik ilyen öszszetévesztése a magyar és latin génuszneveknek nyelvünkben a Violla (Cheiranthus = sárga violla), meg az ibolya (Viola), l. o. 1601-1635. évek között ültette át először Robin János vagy fia a párisi királyi füvészkertbe, Pennsylvaniából.
Az A. talaj tekintetében egyike a legigénytelenebb fanemeknek. Jó minőségü talajon ugyan szebben és egyenesen növekszik, de száraz, köves, kavicsos, homokos talajon; sőt futohomokon is viszonylag elég jól diszlik; a talaj nagyobb mésztartálma inyére van, tartós nedvesség kiöli. Fiatal korában rendkivül gyorsan növekszik s a törzshajtások rohamosan fejlődnek. Kellő sürüség mellett a törzs egyenesen; karcsuan nyulik fel, szabad állásban ellenben ágakra szakad és gyakran görbe. Igen magas életkort az A. nem ér el, 40-50 éves kora után csekély gyaraporlást mutat és 100 éven tul élő fák a ritkaságok közé tartoznak. Az A. a hegységi éghajlatot nem kedveli, hanem a délibb fekvésü dombvidék s a sikság fája; Észak-Amerikából származik, hazánk legnagyobb részében azonban annyira meghonosult, hogy idegen származását semmi sem árulja el. A kései fagy kárt tesz ugyan az A.-ban, de nagy visszaszerző erejénél fogva ismét csakhamar kihajt. Mikor az A. a mult század végén ismeretes lett, azt a reményt keltette, hogy rendkivül gyors növekedésénél és igénytelenségénél, továbbá a jeles faanyagnál fogva, melyet szolgáltat, egyike lesz a legértékesebb erdei fanemeknek. Ezt a reményt azonban az A., mint ezt az azóta mindenfelé tett tapasztalás bizonyítja, nem váltotta be. Az A. ugyanis nem alkalmas erdei fának, mert a kölcsönös beárnyékolás terhére van és tulszárnyaltatva, elcsenevészedik, a talajt kevéssé árnyékolja be, miért is az kizöldel, befüvesedik, mi igen hátrányos, és csekély lombja lévén, a talajt nem javítja, sőt falrétegét nagy mértékben kiéli. Azért tehát az A.-t csak ritkán és jobb fanem hiányában ültetik erdőhelyre, hanem vagy szabadban nevelik mint sudaras fát, botfát vagy sarjsövényképen, vagy pedig kisebb; mintegy hézagpótló ültetvényekre, például kiaknázott kavics vagy agyaggödrök, száraz, mezőgazdasági termelésre alkalmatlan földdarabok, homokos területek, lejtős helyek, vizmosások stb. befásítására használják.
Az A. szaporitása nem jár nehézséggel. A magot a kellően elkészített és 120 cm. szélességü ágyakba osztott talajon 20-25 cm. távolságu sorokba vetik s a sorközöket szorgalmasan tisztán tartják a gyomtól; az első évben a csemeték mintegy 30 cm. magasságra nőnek és szükség esetén el is ültethetők. Jobb azonban még egy évig meghagyni, mire, kivált ha iskolázzák, 1/2-1 m. magasságot v. ennél többet is elérnek. Ebben a korban legjobban lehet őket, akár a gyökereket és a törzset is megnyesetve, kiültetni, ha pedig sudaras fákat akarnak nevelni, akkor 4-6 évig kell a fácskákat a faiskolában nevelni. Mielőtt a magot elvetik, célszerü forró vizzel leönteni, ami csirázását sietteti. A mag beszerzése nem jár nehézséggel, mert az A. csaknem évenkint bőven szokott magot teremni. Tanácsos, mindig csak mult évi magot vetni el. Az A.-ot rövid fordáju szálerdő és középerdőüzemben lehet kezelni, leginkább azonban sarjerdőkezelésre alkalmas s abban 15-25 éves fordát kap. A fa műszerfának bizonyos célokra nagyon alkalmas, oszlop és karónak tartósság tekintetében párját ritkítja s a tölgyfát is felülmulja, tüzelőfának pedig minden része, még a legvékonyabb ága is kitünő. Az A.-t rovarok nem igen bántják; csak ujabban mutatkozik sok helyen az A. pajzstetü (Lecanium robiniarum, l. o.) a fiatal hajtásokon s azokat feltünően pusztítja; az ágak ledörzsölése gyökérkefével e káros rovar kevesbítésére eléggé sikeres.
