KIABÁL
KIABÁL, (ki-a-ba-al) önh. m. kiabál-t. Gyakorító értelemmel bir, s rokon kiált, kajált igékkel. E szónak tiszta gyökelemét az i és a hangok teszik, melyek t. i. legalkalmasabbak a levegőt rendkivül éles és vastag viszhanggal rezegtetni, mert az i legmagasabb, az a pedig legszélesebbre tátott szájjal ejtetik ki. Az elülhangzó k betü nem egyéb, mint a h előlehelletnek keményebb módositása; hi vagy ki azonos hí igével v. hé, héj, haj indulatszókkal, melyekkel ismét rokonok a latin heus, franczia hé, német he, orosz kaius, szanszkrit khjá stb. V. ö. KAJ, (2). Hi- vagy ki-hez folytatólag vagy ismételve járult az a hang (mint a szanszkritban is: khjá), s bál képzővel lett ki-a-ba-al = kiabál azaz ki-a hangokon ismételve, többször szól. Tájdivatosan: kajabál. Ilyképen szintén hangutánzólag képződtek e gyakorlatos igék: kornyikál, vernyákol, nyivákol, czikákol, bokákol, siápol, bulikol, burukkol, kakukkol, kukorikol,kuruttyol, tutol v. tutul, dúdol stb. V. ö. KIÁLT. Értelme: teli torokkal, élesen és tátott szájból kinyomott hanggal viszhangoztatja a levegőt, pl. midőn valakit messzéről szólít, vagy hí, midőn nagyon megijed, midőn haragjában valakit fedd stb. Valaki után vagy valakire kiabálni. Kiabálva perelni, szónokolni. Kiabálva űzni az ellenséget. Jó kedvében az utczákon kiabálni. Szinházban kiabálva kihíni a szinészt. Segitségért kiabálni. Az elmaradt vadásztársak után kiabálni. Áthatólag am. valamit kiabálva hirdet, nyilvánít. Tüzet, vészt kiabálni. Valakit úton, útfélen csalónak, tolvajnak kiabálni.
