HÁT, (2)
HÁT, (2), kötszó, melynek gyökét némely értelmében a kérdező ha, némelyekben pedig az időre vonatkozó vagy föltételes ha teszi. (l. alább is, 2) alatt). 1) Oly kérdő mondatban élünk vele, mely egy más, akár nyilván előre bocsátott, akár alattomban értett mondatra vagy tárgyra viszonyúl, különösen a) Midőn valamit kétkedve kérdezünk: Hát, kapsz-e pénzt? Hát pénzt kapsz-e? Hát ha pénzt nem kapsz, mit csinálsz akkor? Hát ha még el sem indultak hazulról? b) Midőn a beszéd tárgyát tovább folytatva vagy másfelé fordítva teszszük a kérdést. Hát még mivel szolgálhatok? Hát testvéreimtől nem hoztál izenetet? Hát még mit tudsz? Hát hová szándékozol? Hát mi történt az elfogott orvokkal? Hát miért nem jelentél meg nálam a rendelt időben? Erősitő feleletben is: Voltál-ě ma templomban? Hát, (somogyiasan hán), voltam bizon, vagy: Hát, hogy ne voltam volna? 2) Élünk vele, midőn valamit következtetés vagy véghatározat gyanánt mondunk ki, s tehát, régiesen tahát, toát helyett áll, és így ezek öszvehuzásából eredettnek látszik. Hát már most tudom, kivel van dolgom. Én hát magam is veletek megyek. Menjetek hát, ha jót akartok. 3) Gúnyszó gyanánt használják ilyen mondatokban: az hát! majd bizony hát! hát hogy ne! Utszu bizony no hát na, csak a gazda ne látna. (Népd.). 4) Élünk vele, midőn nem tudjuk hamarjában, mit mondjunk, mily választ adjunk, mire határozzuk magunkat. Azt kérded, mi tevők legyünk? Hát-hát-hát, hát biz én magam sem tudom.
