Triász ősmaradványok
Triász ősmaradványok
Annak ellenére, hogy a triász egyike a földtörténet legrövidebb időszakainak, üledékei mind a Kárpát-medence hegységi területein, mind a fiatalabb üledékekkel kitöltött medencék aljzatában igen elterjedtek. Legtöbbjük tengeri eredetű, és nem egy közülük változatos, jó megtartású ősmaradvány-együttest rejt magában.
A Magyar-középhegység szinte teljes hosszában, a Keszthelyi-hegységtől az Aggteleki-hegységig, sőt az utóbbi folytatásában a gömöri karsztvidékig nyomozhatók a felszínen triász időszaki kőzetek. Ezek a Déli-Alpok, az Északi-Mészkőalpok és a Dinaridák hasonló korú kőzeteivel együtt az egykori Tethys-óceánban és peremtengereikben rakódtak le. Közéjük tartoznak a Balaton-felvidék ősmaradványokban különösen gazdag triász rétegsorai is. Századunk első éveiben id. Lóczy Lajos felhívására a kor legkiválóbb magyar és külföldi tudósai vettek részt a Balaton környékének sokoldalú vizsgálatában, mely munka eredményeként nagyszabású monográfia-sorozat jelent meg (lásd az első fejezetben). A „Balaton-monográfia” máig is a magyar tudomány legnagyobb szabású vállalkozásának számít, amely a Balaton-felvidéket az „alpi triász” klasszikus, világszerte ismert előfordulási területévé avatta. A geológiai leíráshoz csatlakozó, szépen illusztrált paleontológiai függelékek legtöbbje – mintegy 14 azóta is alapmunkának számító tanulmány – a triász ősmaradványokat ismerteti.
Triász ősmaradványok. Fent: Natiria (csiga); Tetractinella (pörgekarú); Megalodon (kagyló), mindhárom a Dunántúli-középhegységből. Lent: réteglap sok Costatoria- (kagyló) teknővel; Hoernesia (kagyló); Coenothyris vulgaris (pörgekarú). Mindkettő a Mecsek hegységből
Az alsó-triász faunák a középhegység teljes hosszában meglehetősen egyveretűek: a legalsó rétegekben jellemzőek a Claraia nemzetségbe tartozó kerekded, koncentrikus kiemelkedésekkel díszített kagylók, feljebb pedig a Natiria nevű csiga maradványai, és számos lelőhelyen előfordulnak a Tirolites ammonitesz-nemzetség képviselői is. Ritkaságként kígyókarú tengeri csillagok, és a paleozoikum faunáiban gyakori Bellerophon csiga maradványai is előkerültek. Az ősmaradványok alapján a rétegsorok párhuzamosíthatók más területek, mint például a Déli-Alpok és a Himalája hasonló korú képződményeivel. Ily módon megállapítható volt, hogy bár az alsó-triász rétegek közvetlenül perm kőzetekre települnek, nem képviselik a triász legelejét, vagyis a két sorozat között üledékhézag van.
A középső-triász gyakori ősmaradványai a pörgekarúak, közülük is a Tetractinella. A világszerte elterjedt Koeveskalina nemzetséget Köveskál községről, az egyik gazdag lelőhelyről nevezték el. Némelyik, nagyobb tengermélységre utaló kőzettípusból nagy számban gyűjthetők ammoniteszek, amelyek közül a korjelző értékű Arpadites, Hungarites és Balatonites nemzetségek a Balaton-felvidékről leírt példányaik után kapták nevüket. Még gyakoribbak a nagy rétegtani elterjedésű, viszonylag sima házú Flexoptychites- és Arcestes-félék. Az Aggtelek-Rudabányai-hegységnek az Északi-Mészkőalpok középső-triász wettersteini mészkövével azonosítható sorozatából fosszilis korallzátonyokat is leírtak.
A magyarországi triász legváltozatosabb ősmaradvány-együttese Veszprémből, a Jeruzsálem-hegy azóta betemetett márgafejtőjének gödreiből került elő. A veszprémi márga a Déli-Alpok St. Cassian formációját leszámítva a felső-triász karni emeletének fosszíliákban leggazdagabb kifejlődése. A gerinctelen maradványok mellett – amelyek közt a kagylók és a pörgekarúak az uralkodók, de találhatók szivacsok, korallok, csigák, tengeri liliomok, tengeri sünök és ammoniteszek is – innen származik a korábban már említett, leghíresebb magyar fosszília, a kavicsfogú álteknős (Placochelys placodonta).
Triász ammoniteszek a Balaton-felvidékről. Fent: Tirolites; Balatonites; Hungarites. Lent: Flexoptychites; Megaceratites; Arcestes. A skála hossza 5 cm
A felső-triász rétegtanilag magasabb részére a Dunántúli-középhegységben az árapály övében, vagy annál kissé mélyebb vízben lerakódott kőzetek, a Fődolomit és a Dachsteini mészkő a jellemző. Ezek az üledékek, melyek az ún. platform-karbonátok közé tartoznak, sajátos fosszília-együttest tartalmaznak. Jellegzetes, és általában kizárólagos ősmaradványaik a Megalodon-félék közé tartozó, olykor emberfej nagyságot is elérő kagylók. Szív alakú metszetük a Dachsteini mészkő szikláin szinte mindenütt felismerhető. A leggyakoribbak a Neomegalodon és a Dicerocardium nemzetségek. Helyenként azonban más ősmaradványok is előfordulnak a monoton rétegsorban. A budai-hegységi Remete-hegy és Fazekas-hegy Dachsteini mészkövének puha, porló változataiból gazdag kagyló-, csiga- és ammonitesz-fauna vált ismertté. Hasonló ősmaradvány-együttest írtak le a szlovákiai Dernő melletti Szörnyű-kút környékének felső-triász mészkövéből.
A felső-triász másik híres ősmaradvány-együttese az Északi-Mészkőalpokban lévő lelőhelyről kösseni formációnak nevezett, a platform-karbonátoknál mélyebb vízben lerakódott kőzettípushoz kapcsolódik. A Keszthelyi-hegység felső-triászára különösképpen jellemző „kösseni fauna” jellegzetes eleme a Rhaetavicula contorta nevű kagylófaj, mely Írországtól Burmáig a világ számos pontjáról előkerült a triász legvégének üledékeiből.
A Magyar-középhegységével, ill. az Északnyugati-Kárpátokéval rokoníthatók az Erdélyi-középhegység triász rétegsorai és ősmaradvány-együttesei. A Béli-hegység felső-triász Dachsteini mészkövéből gazdag csigafaunát írt le a harmincas években Kutassy Endre, a triász ősmaradványok máig is gyakran idézett szakértője.
A Dél-Dunántúl szigethegységeinek triásza alapvetően különbözik a középhegységétől. A Mecsek és a Villányi-hegység rétegsora és faunái a klasszikus németországi előfordulások alapján germán típusúnak nevezett triász kifejlődéshez állnak közelebb.
Az alsó-triászt folyóvízi eredetű, makroszkopikus ősmaradványokat nem tartalmazó üledékek képviselik. A középső-triász képződmények, melyek például a Pécs fölött emelkedő Misina tömbjét is alkotják, az egykori tenger térhódítását, majd újbóli visszahúzódását tükrözik, és a germán triász középső részét képviselő kagylósmészkő (Muschelkalk) sorozatnak felelnek meg. A rétegsor alján a normálistól eltérő sótartalmú tengerre utaló kagylók, főként a Costatoria és Modiolus nemzetségek képviselői az uralkodók. Feljebb a kagylósmészkő nevét adó pörgekarú, a bizonyos rétegeket teljesen megtöltő Coenothyris vulgaris a leggyakoribb ősmaradvány. A rétegsornak ez a szakasza a leggazdagabb fosszíliákban. Az említetten kívül előfordulnak benne más pörgekarúak (Tetractinella), kagylók (Plagiostoma, Hoernesia), valamint csigák, és nagyon ritkán ammoniteszek (Paraceratites) is. Érdekes, hogy míg az aljzaton lakó kagylók és pörgekarúak azonosak az egykori Germán-medencét benépesítő fajokkal, addig a szabadon úszó ammoniteszeket inkább a Tethysre jellemző alakok képviselik. A sorozat felsőbb részén a tengeri környezetre utaló ősmaradványok eltűnnek. A kagylósmészkő-sorozat zárótagja egy, szinte az egész Mecsek hegységben követhető jellegzetes réteg: ez jóformán csak a Trigonodus nemzetségbe sorolható nagytermetű kagylók maradványaiból áll.
Triász kagylók a veszprémi márgából Alexander Bittner (1912) monográfiájának tábláján
A Villányi-hegység középső-triász ősmaradvány-társasága a mecseki kagylósmészkő együtteséhez hasonló. Itt is nagy tömegben fordul elő a Coenothyris vulgaris. Az egyik kőzettípust a benne nagy számban előforduló másik pörgekarú, a Lingula maradványai után lingulás dolomitnak is hívják. A ma is élő Lingula a legidősebb „élő kövület” a Földön: mintegy 450 millió éve, az ordovíciumban jelent meg az élet színpadán. Tömeges és kizárólagos előfordulása az egykori üledékes környezetnek a normális tengeritől eltérő sótartalmára utal.
