Kainozoikumi ősnövénymaradványok

Teljes szövegű keresés

Kainozoikumi ősnövénymaradványok
Míg a paleo- és mezozoikum szárazföldi vegetációját a Kárpát-medencében csak igen hézagosan képviseli egy-egy fosszilis flóra, addig a kainozoikum növényvilágának fejlődéséről az eddig megismert számos ősnövény-együttes már jóval teljesebb, csaknem folyamatos képet ad. A kainozoikumot általában a hegységképző folyamatok által kevésbé háborgatott, változatos környezetekben lerakódott kőzetek képviselik. Gyakoriak a finomszemcsés, agyagos üledékek, amelyeket ásványi nyersanyagként kőbányák sora tár fel, jó lehetőséget kínálva az ősnövények gyűjtésére. A kainozoikum első, nagyobbik részének, a terciernek (harmadidőszaknak) a növényzete két nagy csoportra osztható: az egykor északabbra élt arkototercier és a délebbi paleotrópusi flóraelemekre.
Az eocén üledékekből, bár iparilag hasznosítható kőszéntelepeket tartalmaznak, viszonylag kevés ősnövénymaradványt írtak le. A Kárpát-medence legváltozatosabb eocén ősnövényegyüttese, melyben uralkodóak a liliomfák és a Dryophyllum nemzetségekbe tartózó levelek maradványai, Lábatlan szomszédságából került elő. Az Erdélyi-medence leggazdagabb fosszilis flóráját nemrégiben találták meg Magyargorbó (Gîrbou) mellett. Az eocén egyik leginkább szembetűnő ősnövénymaradványa a Nipa nevű pálma termése. A dióra emlékeztető maradványok közismert lelőhelye a budai Martinovics-hegy nagy kőfejtője volt. Maga a növény az eocén tengerének partján élt, a mangrove-vegetáció részeként.

Kovásodott fatörzs töredéke és Nipa pálma termése a budai oligocén, illetve eocén rétegekből. A skála hossza 5 cm
Az oligocénból számos, fajokban gazdag ősnövény-együttes maradt ránk. Míg a kor első felének flórája száraz, meleg éghajlatra utal, addig a fiatalabb társulások jóval nedvesebb, ám még mindig meleg klímát jeleznek. A korai oligocén csak paleotrópusi elemekből álló flórájának emlékeit jelentős részben egy finoman rétegzett, palás kőzet, a Tardi agyag őrizte meg. Híres lelőhely az Eger melletti Kiseged-hegy, de hasonló üledékekből gyűjthetők a levél-maradványok Óbudán, vagy Méra és Nagyilonda környékén is. A késői oligocén ősnövény-együttesek egyik leggazdagabb lelőhelye az egri Wind-téglagyár agyagfejtője, s híres előfordulásokat ismerünk Pomáz és Kesztölc környékén is. A flórában uralkodnak a trópusi elemek: gyakori egy kihalt platánfaj, a Platanus neptuni, de ugyancsak tömegesek a babérfélék közé tartozó Daphnogene levelei is. Megjelenik azonban már az első arktotercier elem, a szil.
A miocén elejéről származik a Kárpát-medence talán legismertebb, s minden valószínűség szerint legnagyobb ősnövénymaradványa, az ipolytarnóci kovásodott fatörzs. Az alsó-miocén vulkáni tufában megőrződött, egykor vízmosás fölött átívelő, a helybeliek által természetes hídként használt ősfenyő tudományos jelentőségét Kubinyi Ferenc, a múlt századi magyar tudomány kiemelkedő alakja, a Magyarhoni Földtani Társulat egyik alapítója ismerte fel. Először 1841-ben Pesten, az Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén számolt be róla, majd 1854-ben a részben általa szerkesztett „Magyar- és Erdélyország képekben” című könyvben, id. Markó Károly azóta közismertté vált rajza formájában, első ábrázolását is adta.
Az egykori hatalmas növény, tudományos nevén Pinuxylon tarnocziense (Tuzson 1901) kb. 50 m magas lehetett. Ma élő legközelebbi rokona – a törzs metszeteinek mikroszkopikus vizsgálata alapján – a Sierra Nevada lejtőin 1000–1600 m tengerszint feletti magasságban élő Pinus lambertoides. Sajnos, a fatörzs ma már csak töredékeiben létezik. Jórészt már a múlt században elhordták az emlékgyűjtők, illetve a környékbeliek, akik társadalmi helyzetüktől függően parkjuk díszítésére, vagy fenőkőként hasznosították. Egy része a helyszínen maradt, ahol a közelmúltban mintaszerűen kialakított földtani természetvédelmi területen látható, de nagyobb darabjai találhatók a Magyar Állami Földtani Intézetben és a Magyar Természettudományi Múzeumban is. Az ősfenyő törzsét a 60-as évek elején csillagászok vizsgálták meg. Évgyűrűinek vastagsága arról tanúskodik, hogy a korai miocén idején – mintegy 18–19 millió évvel ezelőtt – a napfolt-tevékenység ciklusainak periódusideje a mai 11 évnél jóval rövidebb időszak, 7 esztendő volt.

Miocén korú vulkáni tufa levéllenyomatokkal Ipolytarnócról. A skála hossza 5 cm
Az ősfenyőn kívül még számos növényfaj több mint 10 000 példánya került elő Ipolytarnócon az egykori folyóparti tájat elborító vulkáni tufából. A finom szemcséjű üledékben megőrződött levelek nagyon jó megtartásúak: a harmad-, sőt negyedrendű erezetük is látszik. A páfrányfélék, nyitvatermők, valamint pálmák levelei mellett többségben vannak a kétszikűek, mint a Daphnogene és a babér bőrnemű levelei. Az együttes meleg, csapadékos szubtrópusi éghajlaton élő esőerdőre emlékeztet. Különös jelentősége, hogy a tömeges ősnövény-felhalmozódások zömének összehordott jellegével szemben helyben betemetett, jól megkülönböztethető társulások maradványaiból áll.
A miocén későbbi szakaszának ősnövény-előfordulásai közül a Mecsek hegység középső-, illetve méginkább az Északi-középhegység felső-miocén (szarmata) üledékeinek fosszilis flórája érdemel említést. Az utóbbi, több száz fajt számláló együttest Andreánszky Gábor, a neves paleobotanikus írta le. Változatos, jórészt vulkáni törmelékes kőzetek rejtik a maradványokat. A fosszilis növénytársulások összetétele, a sokféle egykori környezetet tükrözve, lelőhelyenként változó. A gazdag flórából egyebek mellett a Podogonium nevű kihalt pillangósvirágú, illetve a Glyptostrobus nevű mocsárciprus-féle emelhető ki.

Az ipolytarnóci kovásodott fatörzs metszetének mikroszkópi képe Tuzson János (1901) után
A pliocén kor növényvilágának képét a Nyugat-Dunántúl egykori vulkánjainak (tufagyűrűinek) kráterét kitöltő tavak üledéke, az olajpala (alginit) ősnövénymaradványai őrzik. A gércei alginitből széles levelű lombhullató fák, tölgy és szil maradványai kerültek elő. A vegetációból hiányzik az addig jellemző melegkedvelő, szubtrópusi fajok nagy része. Említésre érdemes a Rózsaszentmártonnál feltárt pliocén korú barnaszén, amelynek anyagát mocsárciprus-félék (Glyptostrobus, Taxodium) felhalmozódása szolgáltatta. Ritkaságként ugyanerről a lelőhelyről a korábbi, melegkedvelő flóra egyik eleme, a fahéj is előkerült.

Glyptostrobus, mocsárciprus-féle a Tokaji-hegység miocén rétegeiből
A pliocént követő pleisztocénnal (jégkorral) már a földtörténet negyedidőszaka köszöntött be. A pleisztocénban a szél által szállított porból keletkezett löszben olykor faszén-maradványok találhatók. A hideg, szeles, száraz periódusokat elviselő, azt túlélő vegetáció csak az egykori melegforrások környezetében lehetett változatosabb. A melegvizű forrásokban, tavakban kivált mésztufa ősnövénymaradványokat tartalmazó előfordulásai ismertek például Vértesszőlősön, Süttő környékén és Budán. Hegyvidékeink kalcium-karbonátra telített forrásai jelenleg is bekérgezik a vízbe került növényi részeket, megteremtve az esélyt arra, hogy azok a litoszféra részévé válva a földtörténeti jövő ősnövénymaradványai legyenek.