Bazaltvulkánok a Kisalföldön (Harangi Rita)
Bazaltvulkánok a Kisalföldön
(Harangi Rita)
(Harangi Rita)
A Kisalföld lapos térszínéből páratlan szépségű tanúhegyként emelkedik ki a Somló, a Sághegy, a Kissomlyó és több kisebb vulkáni eredetű domb. Néhány millió évvel ezelőtt ezek működő tűzhányók voltak és kitöréseikkel mocsárvilágot, kis tavakat és folyókat világítottak meg.
Közülük a legismertebb a Sághegy, amely Celldömölk város szomszédságában található.
Természetes alakja már a múlté, mivel a század első felében javarészt kibányászták lávakőzetét, a bazaltot. Megcsonkult így egy szép hegyünk, de vigasztalásul beletekinthetünk nyitott gyomrába, ahol feltárul előttünk egy vulkán élettörténete.
A szőlővel beültetett lankákat mintegy 200–215 méter tengerszintfeletti magasságig pannon korú homok és agyag alkotja; ezekre települ maga a vulkáni felépítmény. A láva- és vulkáni törmelékes kőzetek 5,5 millió éve, négy nagyobb működési szakaszban kerültek a felszínre. A Kisalföld területét akkor többnyire laza tavi üledék borította, a felszínén folyók kanyarogtak. A mélyből feltörő magma a felszín alatt nagy nedvességtartalmú üledékes sorozaton hatolt át. Az izzó kőzetolvadék és a felszín alatti víz kölcsönhatása roppant heves, robbanásos kitöréseket eredményezett (lásd az ábrasor első képén). Nemcsak izzó kőzetolvadék-cseppek repültek így a levegőbe, hanem a környező kőzetanyag is darabokra tört és kis részecskéi belekerültek a vulkán kitörési felhőjébe. Mint a Vulkanológia című részben olvashatjuk, a főleg szilárd részecskékből és gázokból álló felhő nem mindig képes felfelé emelkedni, s ilyenkor az egész anyagtömeg összeomlik és óriási sebességgel lezúdul a vulkán oldalán (ún. piroklaszt-ár). A Sághegyen a kitörési felhőből kihullott piroklasztok mellett olyan rétegeket is találunk, amelyek egy speciális típusú ár, az ún. alapi torlóár termékei. A két folyamat – törmelékhullás és alapi torlóár – ritmikusan váltogatta egymást a kitörések folyamán, és ezek hozták létre a vulkán legidősebb felépítményét, a vékony rétegekből álló ún. tufagyűrűt.
A Sághegy tufagyűrűjének váltakozó alapi torlóár- (világos) és hullott piroklasztit- (sötét) rétegei. Az alapi torlóár puha rétegeibe a későbbi hullás során becsapódó nagyobb szemcsék ún. bezsákolódásokat mélyítettek
A tufagyűrű rétegsora a Sághegyen több helyen is ún. Stromboli-típusú salakrétegekben folytatódik. Ezek szinte kizárólag erősen hólyagos bazaltszemcsékből állnak, ami arra utal, hogy keletkezésük során mellékkőzet nem került a levegőbe, csak az izzó kőzetolvadék szétszakított darabkái. A kitörések tehát már nem voltak annyira hevesek, mint előzőleg, a csendesebb robbanásokat nem tó vagy folyó vize, esetleg felszín alatti víz okozta, hanem a vulkán gyomrában fortyogó magma belső illótartalma. Az izzó kőzetolvadék ugyanis gőzöket és gázokat is tartalmaz, és Stromboli-típusú kitörés esetén felszínközelben éppen úgy viselkedik, mint a konyhai tűzhelyen a fortyogó spenót, vagyis buborékok növekszenek benne, a felszínén pedig olvadékdarabkák repülnek a levegőbe. A hólyagos salakot szétszóró Stromboli-típusú kitörések néhány kisebb kürtő környezetében önálló salakkúpokat is építettek (lásd az ábrasor második képén).
A vulkáni működés harmadik szakaszában a salakrétegekre hozzájuk nagyon hasonló képződmények rakódtak. Ahogy a robbanások erőssége alábbhagyott, a forró magma már kevesebb, de annál nagyobb törmelékdarabokban hagyta el a kürtőt. Az izzó kőzetolvadék néha folyamatosan, mint valami szökőkút spriccelt a levegőbe; így a felszínre hulló anyagnak nem volt ideje röptében lehűlnie. Fantasztikus formákká csavarodott kötélszerű kőzetdarabok halmozódtak egymásra, melyek nagy hőmérsékletük miatt egészen összesültek, néhol pedig egymásba olvadtak, eltüntetve a közöttük lévő szemcsehatárokat. A nagyobb lávacafatok nem repültek túl messze a krátertől, hanem ún. fröccskúpot formálva halmozódtak fel. Néhol olyan sok szemcse olvadt össze, hogy kisebb olvadéktömegek keletkeztek; ezek lassan mozogtak lefelé a fröccskúp oldalán, másodlagos, gyökértelen lávafolyásokat alkotva. Ez a vulkáni működés hasonló lehetett ahhoz, amit jelenleg a Hawaii-szigeteken láthatunk (lásd az ábrasor harmadik képén).
A Sághegy vulkanizmusának története (lent). Az első kitörések (1) rendkívül robbanásosak voltak, mert külső eredetű víz juthatott a kürtőbe. A kitörési felhőből lerakódott hullott piroklaszt- és alapi torlóár-üledékek ún. tufagyűrűt hoztak létre. Később (2) a tufagyűrű belsejében csendesebb, Stromboli-típusú kitörések zajlottak, amelyek helyenként önálló salakkúpokat építettek fel. Ezt követően (3) – hasadékok mentén – fröccskúpokat felhalmozó lávaszökőkutak működtek. A fröccskúpok oldalán másodlagos, gyökértelen lávafolyások indultak útnak. A vulkanizmus befejező szakaszában (4) csendes lávaöntés töltötte ki a tufagyűrű belsejét
A vulkáni működésnek a negyedik szakasza volt a legcsendesebb, nem kísérték robbanások, csupán láva ömlött a felszínre. A láva olyan csekély menynyiségű lehetett, hogy csak a mintegy 50–60 méter magas tufagyűrű belsejét töltötte ki, nem lépett ki belőle, nem folyt le a vulkán külső oldalán (lásd az ábrasor negyedik képén). A lávakőzeteket mára nagyrészt kibányászták, leginkább csak a kürtők falára tapadt maradványaikat látjuk.
A tufagyűrű képződése alatt a Ság-hegynek valószínűleg még csak egy krátere lehetett. A stromboli és hawaii kitörések idejére azonban már több kisebb kürtő is működhetett a tufagyűrű belsejében, a láva pedig, úgy tűnik, nyolc kürtőn át jutott a felszínre.
A rég kialudt tűzhányón ma sok ritka madár fészkel, a síkságból kiemelkedő hegy szigetként őriz védett növényfajokat, és példaértékű vulkáni feltárásaival együtt tájvédelmi körzetként hívogatja az arra látogatókat.
