Természetes növényzet, állatvilág és talajok
Természetes növényzet, állatvilág és talajok
Az Alföld életföldrajzi képe és talaja a medence kialakulásától kezdődően, a felszínfejlődés során állandóan változott. A meleget és a hideget, illetve nedves és száraz klímát kedvelő növény- és állatfajok a területen uralkodó éghajlattól függően változtak. A holocén kezdetétől térhódító, az éghajlatváltozások hatását jól tükröző természetes növénytakaró igen sokarcú volt. A honfoglalás idején a mocsarakban, lápokban, álló- és folyóvizekben gazdag területeket fűz-, nyír-, nyár- és égererdők, ártéri ligeterdők jellemezték. A környezetüknél magasabbra kiemelkedő homokos, löszös területeket tölgyerdők, illetve erdőssztyepek borították. Az előbbieket a vizet, vízpartot kedvelő, az ármentes területeket pedig a mezőségi állattársaságok uralták.
Kiskunsági táj
A viszonylag száraz, napfényben gazdag enyhén kontinentális éghajlaton – főleg a lösszel, löszös üledékkel fedett területeken – mezőségi talajok alakultak ki. A szárazabb homokfelszíneken mezőségi jellegű homoktalajok, a tölgyerdők alatt pedig rozsdabarna, illetve kovárványos barna erdőtalajok képződtek. A mélyebben fekvő nedves területeken láp-, kotus és réti talajok, a szárazzá vált ártereken szolonyec és szoloncsák szikesek jöttek létre.
Az ember természetalakító tevékenysége – különösen az utóbbi másfél évszázadban – jelentősen megváltoztatta az Alföld biogeográfiai képét és talajtakaróját. Az eredeti növénytakaró csak foltszerűen, többnyire védett területeken maradt meg, és az állatok egyedszáma, illetve a vízvilágot kedvelő állatfajok száma jelentősen csökkent. Az ármentesítések hatására megnőtt a szikes talajú területek kiterjedése. A homokterületeken és helyenként még a mezőségi talajokon is fokozódott a talajerózió.
