A hegység felszínfejlődése
A hegység felszínfejlődése
A középhegység a Rába–Diósjenő-vonal és a középmagyarországi nagyszerkezeti sáv által határolt, dél-alpi eredetű Pelso-mikrolemez tartozéka. Ezt a Dunántúlon a Balaton-vonal két részre osztja; északi tagja a Dunántúli-középhegységi, déli része a Közép-dunántúli szerkezeti egység. A szűkebb értelemben vett, a felszínen morfológiailag kirajzolódó középhegység – a Rába-, Diósjenő- és Balaton-vonal között – a Keszthelyi-hegység nyugati szélétől az Esztergom-Pomázi törésvonalig terjed.
)
A Bakonyvidék főbb morfogenetikai típusai földtörténete során. F=formáció
A Dunántúli-középhegység bonyolult fejlődésmenetű, összetett szerkezete alapvetően kettős osztatú. Alapzatát – mint a földtörténeti fejezetben olvashattuk – metamorf kőzetekből épült, törve-gyűrt, többször tönkösödött, kaledóniai és variszkuszi hegységroncsok képezik; ezekre a perm végétől a kréta közepéig – a dél-alpi-dinári kőzetlemez-csoport részeként, lásd a lemeztektonikai fejezetet – változatos tengeri üledékek rétegződtek. A mozgalmas mezozoikum végi-harmadidőszaki tektonikai fejlődés, mozgás során a terület tovább differenciálódott, részaránytalanná formálódott (északnyugati részén pl. nincsenek paleogén üledékek), s még a kréta végén jelentős feltolódások mentek végbe. A harmadidőszakban, főleg a miocén korban a hegység fő tömege harántirányú árkos szerkezetekkel részeire töredezett (Bakony, Vértes, Gerecse, Budai-hegység, Pilis), és – részben már korábbi – vízszintes elmozdulások, helyi gyűrődések, felboltozódások mentén tönkös sasbércsorozatokra és hegyközi medencesorokra tagolódott (ún. Basin and Range típusú domborzat).
Változatos tektonikai fejlődése során a Dunántúli-középhegységben morfogenetikailag igen különböző domborzattípusok alakul(hat)tak ki, amelyek az alábbi kategóriákra különíthetők.
1. Az utóbb eltemetett és törve-gyűrt paleozoikumi képződmények feltételezett maradványfelszínei. A paleozoikum fejlődéstörténetével, ősi térszíneinek felszínformálódásával kapcsolatban még számos kérdés vár megválaszolásra. A mai nézet alapján maradványfelszínei – az üledékes képződmények jellege alapján – ó- és újpaleozoikumi eltemetett hegylábfelszínekként és tönkösödött hegységroncsokként rekonstruálhatók. A kaledóniai-varisz-kuszi hegységképződéskor kialakult, gyengén és közepesen metamorfizált (Révfülöpi agyagpala, Lovasi fillit), vulkáni kőzetekkel átszőtt (Litéri diabáz, Alsóörsi porfiroid, Velencei gránit), tengeri üledéksorozatokkal tagolt (Kékkúti mészkő, Szabadbattyáni mészkő) térszínek többszöri tönkösödésen kellett hogy keresztülmenjenek. A kapcsolódó durvatörmelékes üledékek (Fülei konglomerátum) jellege alapján az ősi térszíneket meleg-féligszáraz és nedves éghajlati körülmények között váltakozó hegylábfelszín-képződés alakíthatta. Az eltemetett újpaleozoikumi (permi) tönkös maradványfelszínek a perm közepétől meleg-száraz, időnként félsivatagi (evaporitokkal jellemzett) éghajlati körülmények között formálódtak, amit szubtrópusi meleg-nedves klímaperiódusok szakítottak meg. A hegységek közelebbi-távolabbi előterében vöröshomokkő és konglomerátum rakódott le (Balatonalmádi homokkő, Grödeni homokkő). A magasabb fekvésű esetleges hátságok felemésztődtek vagy saját anyagaikba temetkeztek (Paloznaki fanglomerátum). A felsorolt – jobbára szárazföldi – képződmények színterei ezt követően, a Tethys kinyílásával fokozatosan átadták helyüket a tengeri üledékképződés környezetének.
2. Eltemetett és konzervált mezozoikumi formák. A középső-triásztól a Tethys kinyílásával fokozatosan szétnyíló üledékgyűjtőben térben és időben váltakozó, többezer méter vastag dolomit- és mészkőrétegek rakódtak le. Ugyanakkor a tengeri üledékképződés korántsem nyugodt környezetben zajlott; a lemeztektonikai fejezetben megismert vízszintes mozgások és vulkáni működés tagolták, ami a medence differenciálódásában öltött testet. Mi több, bizonyos adatok arra vallanak, hogy rövidebb időkre a tengeri üledékképződés már a triászban is szárazulatnak adta át a helyet (lásd alább). A kora kréta végén, valamint a késő krétában két ízben a hegység területén takaróképződés, pikkelyeződés és gyűrődés ment végbe, ami domborzati értelemben is hegységgé válással járt együtt. A Dunántúli-középhegység ennek megfelelően a krétában hosszú ideig trópusi letarolás színterévé vált, s itt enyhén hullámos, bauxit- és vörösagyag-takarós, trópusi torony- és kúpkarsztos tönkfelszín képződött.
A lemeztektonikai és földtörténeti fejezetekben már olvashattunk róla, hogy e trópusi felszínfejlődés az egykori afrikai kontinensről levált lemezdarabok területén zajlott le, amelyek csak később, vízszintes szerkezeti mozgásokkal kerültek mai helyükre. A karsztos domborzat a mindenkori klímahatásoktól függően, változatosan (hol trópusi elegyengetéssel [planációval], hol féligszáraz hegylábfelszín-képződéssel [pedimentációval]) pusztult, aminek következtében igen sokféle felszíntípus jött (jöhetett) létre. Ezeket, vagy az ezekre utaló üledékeket a harmadidőszaki üledéktakarók számos helyen konzerválták; többségük a bauxitbányászat során vált ismertté. Bár nincs szerepük a mai felszín meghatározásában, röviden érdemes őket áttekintenünk.
(A) Középső-triász (ladini) maradványfelszínek. Raincsák György és munkatársai várpalotai fúrásokból tufagörgeteges, durva dolomitkavicsos üledékeket mutattak ki. Ez olyan felszínre utal, amely rövid ideig meleg-száraz éghajlat alatt szárazföldi felszínformálódáson kellett hogy keresztülmenjen.
(B) Trópusi mállástermékekkel – Korpás László vizsgálatai alapján bauxittal – jellemzett, rétegtanilag jól megfogható felső-triász, trópusi planációval létrejött eróziós felszínmaradványok is valószínűsíthetők, amelyek a trópusi letarolódás első nyomait jelzik a Dunántúli-középhegységben.
(C) Eltemetett, kora kréta kúpkarsztos peneplén-felszínek, amelyeknek maradványait a bauxitbányászat tárta fel. Már a kora krétában jelentős térségek váltak szárazulattá; a karbonátos felszíneket rövid megszakításokkal trópusi tönkösödés egyengette el. Helyenként bauxittakaró fedte be őket (Alsóperepuszta, Északi-Bakony), amelyet az albai-apti üledékek óvtak meg a lepusztulástól.
(D) Késő kréta peneplénmaradványok bauxittakarós, kúpkarsztos felszínei (Déli-Bakony, Északi-Bakony), amelyeket az ajkai barnakőszén-üledéksorozat őrzött meg. A bauxittestek közé települt durvatörmelékes üledékek és pollenek azt bizonyítják, hogy a trópusi nedves éghajlatot féligszáraz-száraz klímaperiódusok tagolták, így a trópusi tönkösödést rövid időkre hegy-lábfelszín-képződés váltogatta.
(E) Átmeneti, pedimentált felszínmaradványok: ezek a késő krétában, a trópusi tönkösödést rövidebb-hosszabb időre megszakító féligszáraz letarolás hatására képződtek. A kora krétától folyamatosan formálódott kúpkarsztos felszínek többé-kevésbé lecsonkolódtak, részben átalakultak (Déli-Bakony, Budai-hegység).
(F) Késő kréta-kora eocén kúpkarsztos peneplénmaradványok, amelyek több tízmillió éven át meleg-nedves körülmények között formálódtak; bauxittakarós felszíneiket ingressziós eocén üledékek fedték be („kriptotönkök”).
(G) A Dunántúli-középhegység több részéről írtak le ismételten eltemetett maradványfelszíneket. Ezek a felszíntípusok főleg meleg-száraz, meleg-nedves klímaoszcillációk jellemezte éghajlaton képződtek.
3. Harmadidőszaki, poligenetikusan átalakult tönkös sasbércek. A kréta végi elegyengetett felszín szerkezetalakulása a paleogénban – bár meglassulva – tovább folyt. A kúpkarsztos sasbércek részben megsüllyedtek, eltemetődtek, részben egyenlőtlenül kiemelkedtek. Az éghajlat szárazabbra fordulásával, a hőmérséklet csökkenésével fejlődésük minőségileg megváltozott: a meleg vagy mérsékelten meleg-féligszáraz éghajlaton, amely rövid nedves periódusokkal váltakozott, a trópusi planáció helyett a pedimentáció került túlsúlyba.
Az eocén tenger – lassú, többszöri elöntéssel – a középhegység területén elsőként a Bakony és a Vértes, majd a Gerecse és végül a Budai-hegység alacsonyfekvésű, kúpkarsztos, bauxittakarós térszíneit hódította meg. Ezzel egyidejűleg a magasabb helyzetű, szigetszerűen elkülönülő térszínek pedimentációs letarolást szenvedtek. Az elöntött területet északon és délen a magasabban maradt paleozoikumi „rögök” keretezték, így hozzájuk viszonyítva medence-, illetve hegylábfelszíni helyzetbe került. A szerkezetalakulást – még mindig délebbi szélességeken – tűzhányó-tevékenység kísérte, az ún. periadriai vulkánosság (pl. Velence-hegységi andezitek).
Az oligocénban az általános kiemelkedéssel járó ún. infraoligocén denudáció (lásd a földtörténetben) egyrészt felemésztette az eocén széntelepes képződményeket, másrészt bizonyos mértékig átformálta a kiemelt sasbérceket, így a pediplanációt megszakítva számos helyen újabb, szubtrópusi karsztos reliefgeneráció képződhetett (Keszthelyi-hegység, Budai-hegység). Eközben tovább folytatódott a középhegységi karbonátos „tömb” feltagolódása, egyes részei ismét üledékgyűjtőkké váltak. A délnyugati hegységkeret felől a kristályos hegységek durvatörmelékes anyagait (Csatkai formáció) kis folyók teregették szét a Bakony alacsony fekvésű medencéiben. Északon és északkeleten a hegység előterében több száz méter vastag folyóvízi-delta, lagunáris és sekélytengeri üledéksorozatok (homok, homokkő, agyag) rakódtak le. Eközben a Bakonyban, a Budai-hegységben a magasabb, szigetszerűen kiemelkedő területek (Kőris-hegy, Som-hegy stb.) felszínén – bár már mérsékeltebb éghajlat alatt – továbbra is karsztosodás folyt.
Késő kréta kúpkarsztos felszín bauxitbányászkodás feltárta maradványa Halimbán
A miocénban megkezdődött a Dunántúli-középhegység árkos-sasbérces szerkezetének kialakulása, végeredményben mai szerkezetmorfológiai arculatának meghatározása. A hegységperemeken transzgressziós üledékek, a hegységperemi öblözetekben – részben áthalmozott – kavicsösszletek, lagunáris, lignites üledéksorok rakódtak le, a hegységelőtérben mészkőképződés folyt (Tétényi plató, Tapolcai-medence). A sasbércek többször befedődhettek és kihantolódhattak („exhumálódhattak”). A miocén felszínek pedimentációs fejlődését rövid időszakokra – a meleg-nedves szubtrópusi éghajlat hatására – intenzív karsztosodás (Határvölgypuszta) és vörösagyag-képződés szakította meg (Déli-Bakony). Távolabbi vulkáni tevékenység nyomait őrzik a lemeztektonikai részben már tárgyalt ún. riolittufa-szintek kibukkanásai. A szarmata kor végén a Dunántúli-középhegységet alacsony szigetsorként rekonstruálhatjuk. Noha a felső-miocén üledékek talán lefedhették az egész Bakonyt, és bizonyosan a Gerecsét (a pannon 400 méteren is megvan), egy-egy magasabb sziget a Pannon-tó idején is létezhetett (lásd a neogén ősföldrajzi térképeit a földtörténeti fejezetben).
A Tapolcai-medence déli részének bazalthegyei Keszthely felől (Raýman Katalin felvétele)
A középhegység sasbércei – lefedődésük (tengerborításuk) ideje és a kihantolódás mértéke és gyakorisága, valamint az eltérő éghajlati hatásokhoz kapcsolódó lepusztító folyamatok és korrelatív üledékek alapján – az alábbi sasbérctípusokra különíthetők:
(A) Hegységperemi, alacsony helyzetű, átmeneti sasbérctípusok: ezek a paleogénban ismételten lefedődhettek (pl. eocén mészkővel, márgával), a harmadidőszak második felében viszont lecsonkolódtak (Bakony, Budai-hegység).
(B) A köztes helyzetű tönkös sasbércek, amelyeket durvatörmelékes üledékek, konglomerátumok és mészkövek takartak be, fedett, részben fedett, és teljesen kihantolódott típusokra különülnek.
(C) A fennsík helyzetű, kihantolódott tönkös sasbérceken (pl. a Bakony kiemelt tetőfelszínein) trópusi karsztos formákat nem találunk; a harmadidőszaki pedimentációs folyamatok alakították ki őket.
4. Egyéb felszínformák. A Dunántúli-középhegység a miocén végén szigetsorokat, öblözeteket formálva emelkedett ki a pannóniai tóból. Az abrázió (a tengerhullámzás pusztító tevékenysége) az alacsonyabb fekvésű sasbércek, paleozoikumi rögsorok felszínét jelentősen átformálta. Az alacsony helyzetű sasbércek peremeibe meredek sziklás partok, abráziós teraszok generációi vésődtek (Várpalota, Csákvár, Budajenő stb.), ám ma ezeknek már csak töredékeit láthatjuk. Az egykori öblökben és hegységperemeken édesvízimészkő-takarók rakódtak le, megőrizve a tenger alakította formakincset (Bakony, Gerecse, Budai-hegység).
A felső-miocéntól a pliocén végéig – részben víz vagy mocsárvilág borította területen – kiterjedt bazaltvulkanizmus zajlott le a Balatonfelvidéken és a Déli-Bakonyban (lásd a lemeztektonikai fejezetben). Az impozáns vulkáni formák – lávatakarók, piroklasztit-kúpok, tanúhegyek, tufagyűrűk – közül a Tihanyi-félszigetet a következő részben részletesebben is bemutatjuk.
Bauxitbánya meddőhányója a Déli-Bakonyban (Darvaskő)
A Pannon-tó visszahúzódásával egyidejűleg a hegységperemeken hegylábfelszín-képződés indult meg. Ennek folyamatos kiteljesedésével a sasbércek közé száraz aszóvölgyek, torrensek, vádik réselődtek. Ezzel egyidejűleg a hegységközponti területekről nagy menynyiségű laza üledék teregetődött szét a peremeken; ma a hegységet jórészt e völgyekkel tagolt, törmelék- és hordalékkúpokkal megemelt, lépcsős hegylábfelszín-, hegységperem-maradványok kísérik (Pannonhalmi-dombság, Súri-dombság tetőfelszínei, Zsámbéki-me-dence hegylábfelszín-maradványai). Ezek a későbbiekben felvölgyelődtek és a pleisztocén-holocén során eróziós-deráziós hegységperemi, illetve hegységelőtéri dombságokká alakultak. A hegységközpont felé hátravágódó völgyek a sasbércek között intramontán (hegyközi) medencedombságokat formáltak, mint pl. a Bakonybéli-, Zirci-, Gánti-, Tardosbányai stb. medencék.
A miocén óta tehát eltérő helyzetű, különböző klímamorfológiai jellegű hegylábfelszín-generációk sorozata képződött a középhegység peremein és az intramontán medencékben. A magasabban lévők később átalakultak, többnyire torrens völgyképződéssel feltagolódtak (Gyulafirátót, Kádárta környéke, Bakonyszentlászló, Budajenő, Csákvár stb.), így sok esetben már csak korrelatív üledékeik alapján ismerhetők fel. A hegylábfelszín-képződéssel folytatódott a torrens és az állandó vízfolyású völgyek továbbfejlődése, teraszfelszíneik kiformálása, a hegységelőtereken a hordalékkúp-rendszerek épülése (Pannonhalmi-dombság, a Vértes északi előtere, Zsámbéki-medence, Várpalota környéke). A kis patakok munkájának eredményeként széles hordalékkúpsorok képződtek a Bakony nyugati és északi peremein, a Vértes, Gerecse, Budai-hegység előterében. A pontusi abráziós színlőkhöz kapcsolódóan a hegylábfelszíneket sok esetben édesvízimészkő-takarók fedték be (Nagyvázsonyi-medence, a Gerecse északi pereme, Budai-hegység).
A negyedidőszaki domborzatformálódást az interglaciálisokban a folyóvízi eróziós bevágódás, a völgyképződés, a glaciálisokban periglaciális folyamatok (sár- és talajfolyás, csuszamlások, fagyaprózódás stb.) jellemezték. A vonalas erózió túlsúlyba kerülésével felgyorsult a pliocén hegylábfelszínek feltagolódása, a hegységperemi dombságok kiformálódása, az eróziós völgyek teraszainak kivésődése, a hordalékkúp-rendszerek épülése, s ezzel egyidejűleg a hegylábi síkok képződése. A hegylábfelszíneken és a medencékben megindult a lösz és a löszszerű lejtőüledékek felhalmozódása. A sasbércek peremeit, a vulkáni hegyek oldalait a pleisztocén hideg korszakaiban perig-laciális lejtős tömegmozgások pusztították; utóbbiak az elhordódó laza pannóniai üledék egykori szintjét megőrizve váltak „tanúhegyekké”. Nagy szerepük volt a lejtős tömegmozgásoknak, csuszamlásoknak a dombságok formálásában is (Dunaalmás-Neszmély).
A pleisztocén-holocén felszínfejlődés dinamizmusát jelentős mértékben befolyásolta a hegység fokozatos emelkedése, a fiatal hegységelőtéri síkságok, süllyedékek kialakulása, és főleg a Duna és mellékpatakjainak pusztító-építő tevékenysége. Miként azt Schweitzer Ferenc és munkatársai részleteiben is kimutatták, a Gerecsében és a Budai-hegységben – a Duna és mellékpatakjainak teraszaihoz igazodva – édesvízimészkő-szintek települtek, számos helyen megőrizve őket a lepusztulástól (lásd a Negyedidőszak-kutatás című részt). Jelentős felszínfejlődési-kronológiai szerepük van azoknak az édesvízimészkő-takaróknak is, amelyek a Balatonfelvidék abráziós színlőin, hordalékkúpjain, karsztos völgyeiben képződtek.
A fiatal felszínformálódás jelentős tényezője volt a futóhomok-képződés, a defláció. A száraz klímaperiódusokban a laza üledékekből álló hegységelőterekből kifújt, humuszszintekkel tagolt homokleplek a Bakony és a Vértes északi előterében halmozódtak fel. A defláció a sasbércek dolomitfelszíneit (Veszprémi-fennsík) és a vulkáni tanúhegyeket is „retusálta”.
A domborzat átformálódásának legutolsó állomása az ember tevékenysége. Az erdőirtások, a földművelés mellett a bányászat okozta a legmaradandóbb változásokat. A 19. század közepétől a szénbányászat (Ajka, Dorog, Esztergom, Tatabánya-Oroszlány, Du-dar-Balinka) és az építőipari nyersanyagok kitermelése eddig soha nem látott ütemben, helyenként visszafordíthatatlanul megváltoztatta a felszíni domborzatot. Az alábányászott területeken nagy roskadások, horpadások képződtek (Ajka, Várpalota, Ebszőny-bánya, Csolnok, Dorog stb.), a lejtőket földcsuszamlások rombolták. A bauxitbányák színterét hányókkal keretezett külszíni fejtések, művelésből kivont területek, megszüntetett települések (Iharkút) jellemzik. A külfejtések különösen az elmúlt tíz évben szaporodtak rohamosan; tátongó sebhelyeikkel, rekultiválatlan fejtési felszínekkel, hányókkal, törmelékhalmokkal, tájképromboló hatásukkal természet- és környezetvédelmi krízisterületeknek minősíthetők. A bauxit- és szénbányászat hatásairól a Felszínalatti vizek című részben is olvashatunk.
