Átmeneti éghajlat, változatos vízrajzi kép
Átmeneti éghajlat, változatos vízrajzi kép
A nagytáj földrajzi helyzete, átmenetisége és domborzati különbségei éghajlati jellegében is tükröződnek. A kelet-európai kontinentalitás csökkenésével párhuzamosan egyre jobban megmutatkoznak a szubatlanti, illetve a szub-mediterrán hatások s a kiegyenlítettség.
A felhőzet évi átlaga 50–55%. A napsütés évi összege 1900–2000 óra, nyugatról kelet, délkelet felé növekvő; az eltérés különösen a viszonylag hosszú tenyészidőszakban jellemző (amikor a Principális-völgy környékén 1350, a Sió-Sárvíz mentén 1500 óra az évi napfénytartam). Hasonlóképpen a derült napok évi száma nyugaton és a Mecsek térségében csak 50–70, a keletebbi és a délebbi részeken 20 nappal több. A borús napok száma ugyanígy változik területileg 100–120, illetve 80–100 között. Az átlagosan 10–10,5 °C évi középhőmérséklet délen a 11 °C-t is meghaladja, ellenben a mecseki tetőkön, sőt a külső-somogyi és zselici magas felszíneken is 1–2 °C-kal alacsonyabbak az átlagértékek. A leghidegebb hónap a január fagypont alatti átlagokkal (a Misina-tetőn csupán –2,4 °C), a legmelegebb a július 21–21,5 °C-kal (Szekszárdon, illetve Pécsett 22 °C fölött). A 22–23 °C-os évi hőmérsékleti ingás viszonylagos kiegyenlítettséget jelez. Meglehetősen változatos a szélirányok átlagos gyakorisága, hiszen a változó nyomásviszonyokból adódó légmozgásokat a domborzati adottságok is jelentős mértékben befolyásolják. Jórészt a tagolt domborzat az oka, hogy a táj rendkívül gazdag változatos mezo- és mikroklímákban. A nyugaton, délnyugaton jellemző 750–800 mm-es évi csapadékösszeg kelet felé, a Sióig 600 mm alá csökken, s egyenletesebb évi eloszlású, mint a kontinentálisabb Alföldön. A legcsapadékosabb hónap a május, illetve a június; délen – mediterrán hatásra – októberben másodlagos maximum mutatkozik.
A Dunántúli-dombság területét – a klimatikus különbségek összevetése alapján – Kakas József 1960-ban öt éghajlati körzetre osztotta; a kontinentális, szubatlanti, szubmediterrán hatásoktól is meghatározott átmeneti jelleg, illetve változatosság tovább fokozódik a táj említett mezo- és mikroklímákban való gazdagsága révén.
A síksági, dombsági és hegységi domborzattípusok elegyével, a táj aprólékos tagoltságával, fejlett völgyhálózatával (a völgyek összes hossza több mint 20 ezer kilométer), hazai viszonylatban bőséges csapadékával, a felszíntől, illetve annak felépítésétől függő vízáteresztő képességével összhangban állnak a viszonylag nagy lefolyásértékek (átlagosan 3–5 liter/másodperc/km2), a vízfolyások jelentős hossza (2214 km) és sűrűsége (0,21 km/km2), valamint a széles alluviális síkok talajvízben való bősége. A teljes egészében a Duna vízgyűjtőjéhez tartozó táj túlnyomó része közvetve adja felszíni vizeit a folyamba (a [Zala-Balaton-] Sió, illetve Kapos-Sió, a Dráva, valamint a Karasica révén). A felszíni vízfolyások viszonylag kiegyenlítettek, bár jóval kevésbé, mint a két nagy befogadó, a Duna és a Dráva. A két folyóhoz tartozó lefolyásértékek eltérőek, ami a kőzettani, csapadék- és egyéb viszonyokban meglévő különbségekre utal.
Állóvizekben gazdag a táj, a terület 4%-a a Balaton nélkül is vízfelület, szemben az országos 1%-os aránnyal; a vizeknek azonban háromnegyed része mesterséges. A természetes eredetűek között a legtöbb Belső-Somogy szélfújta mélyedéseit foglalja el. A holtágak kisebb része kanyarulatlevágás, jórészt a folyószabályozások eredménye. A mesterséges tavak zöme duzzasztott halastó, illetve víztározó.
A felszín alatti vizek közül a talajvíz szintje az alluviális síkokon magas, a felszín alatt gyakran csak 1–2 m; a zömmel löszös dombsági tájakon azonban nem ritkán 10 m-nél is mélyebben húzódik. Vízjátéka itt nem nagy, 2–3 m, a nagy folyók menti síkokon viszont jelentős, a folyók árhullámaihoz is igazodva. Itt indokolt volt a sok belvízlevezető csatorna megépítése. A karsztos hegységi területeken (lásd a következő oldalakon is) a karsztvíz és – állandó vagy időszakos – karsztforrások jellemzőek (pl. Tettye, Orfű-forrás). Sok a természetesen feltörő, de mesterségesen feltárt termál- és gyógyvíz is, hogy példaként csak Harkányra vagy Zalakarosra utaljunk. Gazdag vízadók lehetnek a fiatalabb (pl. Tamásiban felső-pannóniai) víztartó üledékek is. A medencebeli üledékek általában sok vizet tárolnak, nagy hozamú kutakkal jól feltártak, így rendkívül értékes vízkincset jelentenek a térség számára.
