Éghajlat, időjárás
Éghajlat, időjárás
Mint középhegységeink zöme, a Bükk is Magyarország hűvös, hegyvidéki területeihez tartozik, a Déli-Bükk északi kétharmadán azok mérsékelten nedves, hideg telű, a Bükk-fennsíkon és az Északi-Bükkben nedves, hideg telű változatához. Csupán a Déli-Bükk déli szegélye, a Bükkalja és a Bükk-hát nyúlik le a mérsékelten meleg területekre.
A Kárpát-medence belső alföldjeihez és dombságaihoz képest, a Bükkalját és a Bükk-hátat kivéve, a hegységben a tél hosszú, havas és hideg. November végén, december elején kissé megnő a csapadék mennyisége, Erzsébet napja után többnyire havazhat is. 600–700 méter fölött az utolsó havazás április derekán esedékes, de pl. 1978. V. 11-én és 12-én a „fagyosszentek” is erős havazást hoztak.
A hegység magasabb részein a tél zordságát nagyszámú derült nap enyhíti. A nehéz, fagyos ködök legomolyognak a hegyhátakról és a fennsíkokról és sűrű, nyirkos ködként ülik meg a völgyeket. Vastagságuk és gyakoriságuk a Sajó- és a Bán-völgy felé növekszik. A hegylábak ónos, szürke szitálása fölött a fennsíkokon ilyenkor gyémántosan csillogó hó és napsugaras, tiszta, kék ég ragyog. (A januári napfénytartam a Sajó-völgyben mindössze 50–55, a hegység javán 55–70, a Nagy-fennsíkon 70–75 óra). Mindezek következtében a legnagyobb hidegeket nem a Bükk-fennsíkon (–17 °C), hanem a Sajó-völgyben (-21 °C) mérik.
A szomszédos alföldi és dombvidékekhez képest a tavasz késik. A mogyoró virágzása csak március derekán kezdődik, az áprilisi középhőmérséklet 6–8 °C (a hegylábakon, alföldeken 8–9,5 °C). Mint a Kárpát-medencében mindenütt, tavasz végén-koranyáron a csapadék mennyisége lényegesen megnő, az Atlanti-óceán felől érkező légtömegekből a Bükkre májusban-júniusban összesen 140–165 mm eső hull, ami az évi csapadék egyötöd része.
A nyár hűvös. Július-augusztusban gyakoriak a heves zivatarok; a hirtelen lezúduló esőzések a hegység patakjain időként (pl. 1878, 1958) vad áradásokat támasztanak. Derült augusztus végi, kora szeptemberi éjszakákon az erős kisugárzás gyakran okoz bő harmat-, sőt dérképződéssel járó lehűlést.
A hegység aprólékosan tagolt formakincse kis területeinek éghajlatát (mikroklímáját) sajátosan módosítja. A déli, délies lejtők, töböroldalak több napsütést, nagyobb hőmennyiséget kapnak. Ehhez járul, hogy a világosszürke-fehér mészkő- és dolomit-kibúvások a napsugárzás nagy részét visszaverik. Ezért itt hamarabb kezdődik az olvadás és a virágzás, magasabbra hatolnak a növényzeti övek, gyakoriak a melegkedvelő és szárazságtűrő fajok.
Az északi, északias lejtőkön, a karsztos mélyedések északra néző oldalán viszont a világos kőzetek sugárzás-visszaverő képessége fordítva hat: az oda érkező kevesebb hőből sohasem nyelnek el annyit, hogy azt kisugározva a fölöttük levő levegőt lényegesen fölmelegíthessék. Ezért e helyeken marad meg legtovább a hótakaró, a növényzeti övek leereszkednek, s gyakoriak a hidegtűrő fajok. Egy-egy meredek lejtőjű töbör, kelet-nyugati csapású mészkőgerinc átellenes lejtőin így egymástól alig 50–100 m-re „lakhatnak” olyan növényfajok, amelyek másutt és általában egymástól többszáz kilométerre élnek.
