A Fogarasi-hegytömeg
A Fogarasi-hegytömeg
A Déli-Kárpátok és egyben Románia legmagasabb hegységcsoportja, a romániai Kárpátok legnagyobb átlagmagasságú alpin tömbje. Méltán megilleti az Erdélyi-Alpok elnevezés. Nyugaton az Olt Vöröstoronyi-szorosa, keleten a Dâmbovita völgye határolja. Északon a szerkezeti és kőzettani határt is jelentő „fogarasi törésvonal” mentén élesen elkülönül a Fogarasi-medencétől, amely fölé várfalszerű láncként emelkedik. A Lovistei-medence és a Rau Doamnei magasan fekvő völgye a hegycsoportot két részre osztja: északon a Fogarasi-havasok egységes, kelet-nyugati gerincére, délen pedig a Kozia-, Frunzi- (Ghiţu) és Jezer-hegységek egymástól elválasztott tömbjeire. A hegységcsoport erősen metamorfizált kristályospalákból – a Szupragéta-takaró kristályos kőzeteiből – épül fel, amelyekre délen vastag üledékes kőzetsor (főleg konglomerátum, elvétve dolomit és mészkő) települt.
A Bucsecs legmagasabb orma, az Omul csúcs (2505 m) alól nyugat felé húzódik a Gaura-teknővölgy
A Kudzsiri-havasok tetőszintjét a Boreszku-felszín jelöli ki
A legmagasabb Fogarasi-havasok (Munţii Făgăraşului) mintegy 70 km hosszú, hatalmas, sáncszerű hegyláncának alapvető földtani, felszínalaktani jellemvonása az aszimmetria. Vízválasztó főgerince a hegység északi részén húzódik, emiatt az északi völgyek meredekek, viszonylag rövidek (10 kilométer körüliek), míg a déli oldal völgyei kétszer ilyen hosszúak és lankásabbak. A markáns, csipkézett, fogazott gerincrégiót 2500 m magasságot is meghaladó hegycsúcsok látványos füzére alkotja (Moldoveanu: 2543 m, Negoj: 2535 m). A csúcsok magassága 50 km hosszúságban 2000 m fölött van! A pleisztocénban a hegység erősen eljegesedett. A hóhatár a rissben az északi oldalon 1750 m-en, délen 100 m-rel magasabban húzódott. A 2000 m körüli „talapzat” fölé meredek lejtőkkel, vad sziklaletörésekkel magasodó, éles főgerinc mindkét oldalát firngyűjtők, gleccservölgyek csipkézik. A kárfülkék az eljegesedések előtti völgyfőket páholyszerűen kimélyítve északon 2100 m-en, a déli oldalon 2250 m magasságban sorakoznak. A belőlük kiinduló jégárak mindkét oldalon átlagosan 4–5 km-es hosszt értek el, s 1400–1600 m-ig ereszkedtek le a legnagyobb eljegesedés idején. Az egykori gleccservölgyek sziklamedencéiben és a fenékmoréna mélyedéseiben tengerszemek csillognak (Bilea, Feleki-tó [Avrig], Capra). A glaciális teknővölgyek fölé magasodó vízválasztó főgerinc ormai egyenletes csúcsmagasságúak (az átlagos gerincmagasság 2350 m), s a hegycsúcsok között nincs olyan benyergelés, amely megfelelő átjárót biztosítana az északi és déli oldalak között. (A legalacsonyabb, évszázadok óta használt hágó 1923 méter magas, s a jelentős mennyiségű hó miatt októbertől májusig nem alkalmas az átkelésre.) A gátként magasodó főgerinc átjárhatatlansága miatt a két lejtő élete jelentősen elvált egymástól. A déli oldalon nagyarányú havasi pásztorkodás alakult ki, a lejtőket kiterjedt havasi legelők borítják. A pásztorok a zord tél elől lehajtják az állatokat a Havasalföldre, a hómentes dunamenti síkságokra. Tavasztól a nyájak az olvadó hó nyomában haladva, az üde zöld fűben egészen a gerincrégióig hatolnak fel. A Fogarasi-havasok meredek északi oldalán ellenben a havasi rétek nagy részét kaszálóknak használják. A lejtőkön apró szénagyűjtő kalyibák emelkednek, amelyekben hegyi kaszálással gyűjtik a takarmányt a – környező lapályok téli hótakarója miatt – hegylábi falvakban, istállókban tartott állatok számára. E berendezkedésen nem változtatott gyökeresen a modern közúti szállítás elterjedése, sőt a hegységet észak-déli irányban átszelő (a 70-es években épült, a főgerinc alatt mintegy 800 méter hosszú alagútban haladó) transzfogarasi országút sem.
Szélmarta konglomerátum-kőgombák a Bucsecs-platón
A Jezer-Papusa hegység (Munţii Iezer-Păpuşa) a Fogarasi-havasok közvetlen délkeleti szomszédságában elterülő, vele magassági viszonyait, glaciális formakincsét tekintve sok hasonlóságot mutató hegyvonulat. 2000 m fölötti gerincrégióját a Boreszku-felszín 2100–2400 m magasságú lankás hátai alkotják. A legmagasabb csúcsok (Vârfu Rosu: 2469 m, Iezeru Mare: 2462 m) csak kevéssel emelkednek a távolról síknak tűnő felszín fölé, ám a néhol fennsíkszerű főgerinc lejtőit meredek falú kárfülkék csipkézik. A szakadékként mélybe zuhanó oldalak alatt 2–4 km hosszú lankás gleccservölgyek nyújtóznak.
A Kozia-hegység (Muntii Cozia) a Fogarasi-havasoktól délnyugatra, a szűk (néhol csak néhány száz m széles, 15 km hosszú), forgalmas Kozia-szoros fölé meredeken tornyosuló, vadregényes, 1600 métert valamivel meghaladó magasságú hegység. Nevét a szakadékos, sziklás, kőgörgeteges hegyoldalakat egykor benépesítő számtalan zergéről kapta. A fő tömegében ún. „Kozia-gneiszből” felépülő vonulat sasbérces szerkezetű, s az északról érkező vízfolyások mély szurdokokban, szorosokban törnek át rajta. (E szurdokok egyikében duzzasztották fel az Arges vizét.) Az erdős hegyoldalakat éles sziklaletörések, különálló, kipreparálódott sziklatornyok szaggatják. E sziklacsoportok, hegyes csúcsok a tetőket, gerinceket is jellemzik. A hegység növényzete részben már mediterrán hatásokat mutat.
A Fogarasi-havasok főgerince közelében, a kárfülkék pereménél periglaciális lepusztulásformákat (csúszó kőzetblokkokat, ún. periglaciális blokkfáciest) tanulmányozhatunk
