A Bánsági-hegyvidék
A hegyvidéket járva megkapóan szép táj tárul elénk, amikor elérjük az Aninai-hegység (Munţii Aninei) karsztterületét. A meredek mészkőfalakkal határolt Néra-szurdok egyike a Kárpátok azon kevés völgyeinek, melyeken nem lehet száraz lábbal végigmenni: a szurdok alján vezető, sziklába faragott egykori ösvény csak részben járható, az erős sodrású folyócska kitölti a teljes völgyaljat.
A Bánsági-hegyvidék déli részén húzódó, a Dunáig kifutó Almás-hegység (Munţii Almaj) formakincsével, kőzettani változatosságával szinte egymaga megjeleníti a terület sokszínűségét. A hegységet északi irányból átszelve először kisebb szerpentin-szurdokokban haladunk, majd kristályospalákból felépülő vonulatok meredek lejtőin felkapaszkodva, homokkőtérszíneket keresztezve a legmagasabb csúcs, a Nagy Szvinyica (Svinecea Mare) 1224 m-es mészkőormára jutunk. Délen, a távolban már a Dunát határoló felső-jura–alsó-kréta mészkőfalak fehérlenek, de addig még szén- és ércbányász kolóniák kicsiny házcsoportjait érintjük, az erdőkben pedig csehül beszélő favágókra akadhatunk. Utunk egy szubmediterrán jellegű növényzettel borított, karrosodott felszínű plató peremén ér véget. Alattunk, 2–300 méter magas, függőleges sziklafalakkal keretezve a Duna hömpölyög a Kazán-szorosban. E lenyűgöző szurdok a Bánsági-hegyvidék és a szerbiai Miroč-hegység között kialakult al-dunai völgyszakasz legkeskenyebb része. A Duna medre a szoros bejárata előtt 1000 m széles, a mészkőfalak közé jutva azonban 150–200 m-re szűkül (sőt a duzzasztás előtt csak 80 méter volt a távolság a két part között!). A vízmélység rendkívül megnő (jelenleg kb. 60 m), a fenéken mély üstök, „kazánok” sorakoznak, a leghatalmasabb közülük csak 7,5 méterrel van a tengerszint fölött. A bal part híres Széchenyi-útja a vaskapui duzzasztás következtében ma már víz alatt fekszik.