A felszínalatti vízkészletek hasznosítása

Teljes szövegű keresés

A felszínalatti vízkészletek hasznosítása
A felszínalatti vizek természetes megjelenési formái a források, amelyek általában csak hegy- és dombvidékeken és azok peremén törnek a felszínre. Hasznosításuk ivóvízként, gyógyvízként a történelmi időkre nyúlik vissza. A legnagyobb hozamú források a mezozoikumi karbonátos tárolóból fakadó karsztforrások, de helyileg – vízbeszerzés szempontjából és gyógyvízként egyaránt – a kisebb egyéb kőzetekből fakadó források is fontosak lehetnek, mint pl. a vulkáni kőzetekből kilépő savanyúvizek.
A nagyobb, meleg karsztforrásokra települtek a híres fürdőhelyek (Hévíz, Buda, Eger stb.). A források „foglalása” műszaki beavatkozással évezredekre nyúlik vissza. A múlt században a szennyezésektől védettebb forrásfoglalás formájaként először kis mélységű, majd egyre mélyebb fúrásokat mélyítettek a források (elsősorban a melegforrások) környékén. Ezzel általában az addig a felszínközeli folyóvízi üledékben (alluviumban) elszökő vízmennyiséget is hasznosították, ugyanakkor megnyitották az utat a forráskörzetek túlzott igénybevétele előtt. Példaként erre is a budapesti termálkarsztot említhetjük, ahol ma már a hévizet kizárólag fúrásokból és foglalt szivattyúzott forrásokból termelik: az eredeti forrásfakadási szinteken alig lép ki víz.
A mélyfúrásos eljárás elterjedésével – sok helyen a szénhidrogén- és egyéb ásványi nyersanyagok feltárásának „melléktermékeként” – egyre mélyebb kutakat nyitottak. Az itt feltárt termál- és gyógyvizek újabb, híres fürdőhelyek kialakulását tették lehetővé, mint pl. Hajdúszoboszló vagy Zalakaros.
A 19–20. századig a maihoz képest jelentéktelen vízigényeket a legtöbb helyen ásott kutakból, talajvízből elégítették ki, ami állandó fertőzésveszélyt jelentett. Az országban kitermelt összes vízmennyiségnek még ma is kb. 5–10%-át adja a talajvíz. A múlt században, főleg az Alföldön terjedt el az ún. artézi kutas vízellátás (az ún. artézi víz, amely a franciaországi Artois-ról kapta a nevét, fúrás után magától feltörő rétegvizet jelöl). A kezdetben sekély, majd egyre mélyebb fúrt kutak általában szabad kifolyással termeltek. A vízellátást akkoriban még közkutas formában biztosították (a közműhálózattal történő ivóvízellátás – a nagyobb városokat leszámítva – csak e század második felében terjedt el).

Magyarország parti szűrésű vízkészletei
Partiszűrésű vizek
Hasznosítható, szabad partiszűrésű vízkészlet, 1000 m3/nap
Magyarországon eddig mintegy 60 000 mélyfúrású kút létesült; nagy részük a pleisztocén-pliocén ivóvízadó szinteket tárja fel. A mélyebb artézi kutak langyos vagy meleg vizet szolgáltatnak, ami ivóvízellátás szempontjából előnytelen, de vannak olyan helyek, ahol nincs más vízbeszerzési lehetőség.
A kavicsos üledékek által biztosított, korábban említett ún. parti szűrésű vízbeszerzési lehetőség esetében, ahol a víz nagy része közvetlenül a folyóból származik, a víz néhány nap alatt átszűrődik a meder és a kutak közötti rétegeken.
Ilyen partiszűrésű vízbázisokból látják el Budapest 2 milliós lakosságát is. A mintegy 1 millió m3/nap vízkivételt biztosító vízbeszerzési lehetőség zöme a Duna nagy szigetein – főleg a Szentendrei-szigeten – található, s ennek a koncentrált vízbeszerzési forrásnak nincs más alternatívája. A Duna szigetközi (-csallóközi) hordalékkúpja ellenben arra példa, hogy mivel (jelenleg!) nincs rá igény, a hatalmas – szintén mintegy 1 millió m3/nap – vízkitermelési lehetőségnek csak nagyságrenddel kisebb töredékét hasznosítják. A Duna elterelése 1992-ben súlyosan megzavarta ezt a potenciális vízbázist, ami annál aggasztóbb, mert jelentős részét képezi az ország (de ugyanúgy Szlovákia) víztartalékként számba jövő helyi készleteinek, amelyeknek zöme parti szűrésű vízkészlet.

A Pénz-pataki víznyelő a Bükkben
A sekély mélységben is jó vízbeszerzési lehetőséget biztosító pleisztocén kavicsos folyami üledékkel kapcsolatban említést kell tennünk a felszín alatti vizekből történő öntözésről is. A nagyüzemi gazdálkodásról a kisgazdaságokra való áttéréssel az öntözési igények a kismélységű fúrt kutakból egyre jobban nőnek (ott is, ahol a felszíni csatornahálózat nem biztosít rá lehetőséget). Ez az igény azonban csak rendkívül korlátozott mértékben elégíthető ki a felszín alatti vízháztartás egyensúlyának sérelme nélkül.
A természetes hévforrások és a hévízkutak balneológiai hasznosításáról már szóltunk; szintén nagy számú hévízkút létesült – főleg a 60-as években – hőhasznosítási céllal, főleg növényházak, részben lakóépületek fűtésére. Egyedül hőhasznosítás céljára ma már csak akkor létesíthető hévízkút, ha a lehűlt víz visszatáplálása megoldható. A hasadékos tárolók esetében ez nem jelent különös gondot, csak arra kell ügyelni, hogy ne hűtsük le a termelőkút vizét; a törmelékes-porózus tárolóknál azonban sok műszaki probléma merül fel, a kísérletek még nem tekinthetők befejezettnek.

A talajvízszint napjainkbeli süllyedése (az 1994. évi közepes talajvízszint az 1956–60. évek átlagához viszonyítva)
A Dunántúli-középhegységben az 1960-as évektől a fokozott barnaszén- és bauxitbányászat a 70-es–80-as évekre súlyos károkat idézett elő a karsztvíz lecsapolásával (lásd alább). Ma már a bányászat során fakasztott víz mennyisége lényegesen csökkent, s ezzel mérséklődtek a problémák; mégis, jóllehet a nagyarányú vízszintsüllyedés (depresszió) visszatöltése megindult, a természeteshez közeli állapot visszatérése – ha egyáltalán – csak a jövő század elején remélhető. A bányák felhagyása ugyanakkor komoly vízminőségi gondokhoz vezethet, különösen ott, ahol a korábbi bányavizet ivóvízként hasznosították (pl. Nyirád, Rákhegy, Tatabánya).
Az ország korában még napi 4 millió m3 fölötti, ma már mintegy 3 millió m3-re csökkent vízkivételének megoszlását – a parti szűrésű, a talaj-, a réteg- és a karsztvíz között – diagramon mutatjuk be.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT