Van kutya, és van puli!
Van kutya, és van puli!
Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, a legismertebb magyar kutyafajta a több színváltozatban tenyésztett puli. Leggyakrabban a feketét tartják. Igen értelmes és játékos, kedvelői gyakran idézik a régi pásztormondást, miszerint: „Van kutya, és van puli!”
Dr. Hankó Béla szerint a pulit hajdan vízi ebnek hívták, mivel a rétségek, kiterjedt nádasok, vizes, zsombékos helyek nyájait terelgette, s az elkóborolt állatokat is kikergette az ingoványból. A puli ezért nem fél a víztől, sőt, kiválóan úszik. Ebből az ősi fajtából nem véletlenül vált „vízikutya”, hiszen még pár száz esztendeje is az egész Kárpát-medencét behálózták a kisebb-nagyobb folyók, óriási mocsarak tarkították a tájat.
A leírások szerint akkor került a pásztorokhoz, amikor a rackanyájakat nyugati eredetű juhok váltották fel, s ugyanakkor fellendült a kis testű pásztorkutyák iránti kereslet is. Ez kétségkívül kedvezett a pulinak.
A pásztorok közmondásosan nem kényeztették ebeiket, még sovány kosztjukat is gyakran maguknak kellett előteremteniük. Előfordult, hogy pockot fogtak, máskor madárfészket lelve tojást csentek. Csak nagy ritkán jutott némi szalonna és kenyérhéj nekik. A gyengébb kutyák hamar kiszelektálódtak, vagy természetes úton pusztultak el, vagy pedig a pásztor akasztotta fel őket a kútágasra. Az erősek, szívósak, intelligensek azonban tovább szaporodtak. Annak ellenére, hogy nem bántak jól velük, a pásztorok igencsak megbecsülték kutyáikat. Egy-egy híres terelő kölykének megadták az árát, előfordult, hogy egy tehenet adtak érte. A puli szóval, mely abban az időben még a pásztorkutyák gyűjtőneve volt, a magyar irodalomban először 1751-ben találkozunk.
E kutya még ma is edzett, szívós eb és jó terelő, ám sajnos tenyésztői leginkább külső jegyeik, semmint tulajdonságaik alapján szelektálják őket. Leginkább kertes házba ajánlható, fontos, hogy mozgásigényét ki tudja élni.
A pulit és a rövidebb szőrű pumit a szakirodalomban sokáig egy fajtaként kezelték. Az első híradás, amely külön említi őket, 1902-ből származik, s csak később, 1920-ban választották szét teljesen a két fajtát.
A pumi is a nyugati juhfajták elterjedésével lett kedvelt pásztorkutya. Ugyanis a juhokkal pásztorok is jöttek, s a pásztorokkal spitzszerű kutyák. A puli és ezek keresztezéséből jött létre a pumi, amely a mai napig sem kiforrott fajta, igaz, standardja a tenyésztését meghatározza. A pásztorok mellett – jóllehet, nem túl gyakran – még ma is látni „majdnem pumikat”.
A mudi még a puminál is ritkább, leginkább a spitzekre emlékeztető fajta. A századforduló után tenyésztették ki. Igen kis számban tartják és tenyésztik, félő, hogy teljesen eltűnik.
A pásztorok legnagyobb ellensége a farkas és a szegénylegény volt. Az ő féken tartásukra nagy testű, erős, szívós, az „ördöggel is megbirkózó” kutyafajtákra volt szükség. Védelmi szolgálatra tenyésztették ki az igen dekoratív kuvaszt. Hallatlanul erős, izmos, mozgékony fajta. Állítólag a pásztorok hússal etették. Fehér színe sem véletlen, az éjszaka támadó farkasoktól így tudták a legkönnyebben megkülönböztetni.
Hasonlóképpen nyájőrző szerepet töltött be a komondor. Szeges nyakörvet kapott, hogy az ordas ne tudja torkon ragadni. Jobbára csak többedmagával tudott elbánni a farkassal, de azért akadt olyan példány is, amelyik egymaga megküzdött az „ősével”.
A hazai terepviszonyok és az ebből fakadó vadászigények alakították ki a rövid szőrű magyar vizslát. Tiszta vérűként jó fél évszázada tenyésztik. Intelligens, dekoratív kutya, ma már inkább házőrzőként tartják, de azért szép számmal alkalmazzák a vadászok is. A rövid szőrű magyar vizslához hasonló kutyákat a 15. század óta ismerik.
Basset hound
Rokon fajtája a drótszőrű magyar vizsla, amely az előző fajtától leginkább szőrzetében és erőteljes csontozatában üt el. E fajtát a harmincas években az erőteljesebb szőrzetű rövid szőrű magyar vizslából és a drótszőrű német vizslából tenyésztették ki.
A magyar agár az egyik legősibb kutyafajtánk, valószínűleg honfoglaló őseinkkel érkezett. Fénykorát a középkorban élte, amikor a főurak reprezentatív vadászkutyája volt. Az akkoriban oly népszerű agarászat is növelte hírét. Korunk magyar agara azonban jócskán elüt a hajdanitól, már csak azért is, mert egy időben tervszerűen keresztezték az angol agárral.
Az erdélyi kopó is ősi fajta. Azoktól a kopóktól származik, amelyeket egyrészt a honfoglaló magyarok hoztak magukkal, másrészt már ezer esztendeje itt, a Kárpát-medencében éltek. Később más fajtákkal, egyebek mellett lengyel kopóval keresztezték. Egykor igen megbecsült eb volt, később, a kopózás megszűntével jelentősége csökkent. Dekoratív megjelenése ellenére hazánkban kevesen tenyésztik. Rövid és hosszú lábú változata ismert, ezek méretben, színben és szőrzetben ütnek el egymástól.
Ma már szinte valamennyi magyar fajtát házikedvencként tartjuk. Sajnos sokkal kevésbé elterjedtek, mint azt megérdemelnék, pedig, mint élő örökségeink, több figyelmet érdemelnének.
Komondor
K. Zs.
