Orbán Ottó (1936–)
Orbán Ottó (1936–)
Megpróbáltatásokkal teli gyermek- és ifjúkora alaposan megindokolhatta volna a tiszta (s akár panasztelt) élménylíra gyakorlását. Mozgékony szelleme, elegánsan szabálytalan alkata hamarosan átfogóbb vállalkozások felé kormányozta. Horizontját több nagy, más kontinensekre tett utazása is tágította, valamint az a szellemi kalandozás, amely műfordítóként vitte a világlíra tájaira. Legnagyobb hatással a beatirodalom volt rá: Allan Ginsbergék szabadságdicsőítő, korlátokat nem ismerő radikalizmusa, szabadszájúsága. Maga is belefeledkezett a nagyobb lélegzetű szabadversbe. Ennyi és ennyiféle szabadság (egy épp szabadsághiányos hazában...), s a benső és külső rend iránti vonzódás a kötött formákban is virtuózzá emelte Orbánt. Ötvenéves kora tájt sajnálatos és végzetes esemény: a súlyos kór támadása is a végérvényes megszólalás, a testáló versbeszéd felé indította. Kedélyét, humorát, vitakedvét, fáradhatatlanságát e szorításban sem vesztette el. A birodalom alkonya c. versében – melyet ráértéssel az irodalom alkonyának is fölfoghatunk – mégis így összegez: „Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé... / Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem, / hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre, / a sokféle hang, amelyen szólni tudok, / becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti...”
Újabb versei közül legalábbis hasonló fontosságú, címerérvényű a Himnusz az őszülő Földhöz. Rávall Orbánra, hogy pár szóban Kölcsey és Vörösmarty (sőt Petőfi, Arany és mások) nagy nemzetverseit idézi meg a címmel. Pesszimizmusa ebben annyira enged föl, hogy bár „minden inog, romlik”, azért „emlékszik a test” a jóra, a szépre, a magasztosra, az egyszerire. Mindarra, ami „egy percig maga volt Isten fiatalsága, az élet, az út, a dicsőség.” Az újszövetségi asszociációjú utolsó szavakkal, az „Odafönn aki vagy... vagy nem vagy” félsorral Orbán Istenkeresése is megszólal. Fölserdült olvasók fogékony esze és lelke előtt a költő nem ismer titkokat. Pőrén kimondja a világ végzetét, a maga betegségét, a művészet tévesztéseit, a társadalmi szerepek zavarodottságát. Lírája a fölemelő, sötét ragyogás, a tudás és a tudni akarás lírája. Egyre kiteljesültebb szépség, a múlás és a romlás, a hanyatlás és a katasztrófa monumentuma. S mindeközben egyes versei ilyen rímeket szikráztatnak össze: avant garde – aranykard; vasport – lovassport; Jékely – égbeli (Jékely Zoltán, a költőtárs egyébként Orbánnál „gavallér”, akinek fejében a „tallér kontra pallér” kettősríme jár). Orbán Ottó olyan egyedi, megragadó formát ad a hiánynak, az űrnek, hogy e forma maga szólít a hiány, az űr ellen.
Orbán Ottó kötete Szemethy Imre rajzaival
Orbán Ottó. Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek? (részlet) „Úgy képzeljük, hogy ég a ház, és a ropogó nádtető alatt / egy katatón skizofrén ül és meredten bámul maga elé, / mert nem tudja eldönteni, hogy két keze közül melyik az igazi...”
