Írónők, költőnők a 18. században
Írónők, költőnők a 18. században
A 18. században a nő szerepe megváltozott a társadalomban: neveltetésére gondot fordítottak, a családban végzett tevékenysége fölértékelődött, a művelt, szellemes nő a társaság központja lett. A század folyamán egyre több nő adott ki vallásos, erkölcsnevelő munkákat (Berényi Klára, Viczay Anna, Wesselényi Anna), s a kibontakozó fordításirodalomban is jól kamatozott a nők nyelvi tanultsága. Műveltségével kiemelkedett közülük Daniel Polixena (1720–1775), Petrőczy Kata Szidónia unokája, az önéletíró Daniel István lánya, aki etikai, filozófiai, teológiai műveket fordított magyarra, köztük Bénédict Pictet (1655–1724) svájci író pietista erkölcstanát (A keresztyén etikának summás veleje, Kolozsvár, 1752). A korszak kimagasló írónője Bethlen Kata (1700–1759), az önéletíró Bethlen Miklós unokahúga, s egyúttal az egyetlen, akinek számára az irodalom nem műveltségének hasznos alkalmazása, hanem önkifejezés. Szervezőként, mecénásként és könyvgyűjtőként erőteljesen támogatta az irodalmat és református egyházát, s ehhez a szerepéhez önérzetesen ragaszkodott is, ám életében csak misztikus, pietista imáit adta ki (Védelmező erős pais, Szeben, 1759), önkínzóan kitárulkozó, önelemző vallomását, az Isten előtt elszámoló önéletírást (Kolozsvár, 1762) csak halála után rendezte sajtó alá egykori udvari papja, Bod Péter. Önéletírásának vezérgondolata két házasságának drámai története: 1717-ben akarata ellenére feleségül adták mostohatestvéréhez, a katolikus Haller Lászlóhoz, 1719-ben megözvegyült, s 1722-ben férjhez ment a saját református vallásán lévő, nála jóval idősebb Teleki Józsefhez; első házasságából származó gyermekei katolikus hitben nevelkedtek, második házasságából született református gyermekei azonban sorra elhaltak. Második özvegysége idején, 1744-ben kezdte írni önéletírását. A mű feszültségét a vallási háborgattatások, a katolikus gyermekekért folyó küzdelem adja, második, hosszú özvegységének leírásából a feszültség és drámaiság hiányzik. Az önigazolást kereső lélekelemzés, a misztikus, biblikus pátosszal telített nyelv az egyik legjobb 18. századi vallomássá emelik a művet.
A felvilágosodás eszmeisége nem kedvezett ugyan az érzelmek kifejezésének, a lélekelemzésnek, de a tanultságot és műgondot előtérbe helyező költőeszmény megengedte a nők alkotó tevékenységét is. A századvég nőköltőinek nem kellett elszigeteltségben alkotniuk, többségük éppen a férfi pályatársakkal való levelezésen át került be az irodalmi életbe, mint a Gvadányi József, Édes Gergely által bátorított Molnár Borbála (1760–1825) és Fábián Julianna (1765–1810), a Csizi Istvánnal és Molnár Borbálával levelező Újfalvy Krisztina (1761–1818). A századforduló után Pálóczi Horváth Ádám körül költőnőkből álló csoport, a Göcseji Helikon alakult ki (Kazinczy Klára, Dóczy Terézia, Tuboly Erzsébet és Rozália); az ő míves, de kevéssé eredeti munkáik rajzolják ki Berzsenyi rokona, Dukai Takách Judit (1795– 1836) életművének hátterét.
Zay Anna levelének részlete
Bethlen Kata halálára írt emlékvers a fogarasi templom oldalában
