Hallertől Kármánig
Hallertől Kármánig
A barokk és a felvilágosodás határmesgyéjén új feltételek között indul újra fejlődésnek az elbeszélő próza két nagyobb terjedelmű műfaja, az elbeszélés és a regény. Útjuk pontosan tükrözi a századvégi társadalmi és művészeti élet ellentmondásosságát: a tolmácsolt gondolatoknak és a tolmácsolás formájának korszerűsége, az eszmetörténeti és az esztétikai érték, a művésziesség és a közönségsiker nagyon gyakran nem esik egybe. A francia felvilágosodott abszolutizmus két nagysikerű politikai regényét, Fénelon és Marmontel műveit Haller László (Telemakus bujdosásának történetei, Kassa, 1755) és legifj. vargyasi Daniel István (Belisarius, Kolozsvár, 1776) szólaltatták meg magyarul, még az érett barokk stílus művészetével. Első tartalmilag és formailag egyaránt hű, modern műfordításainkat Báróczi Sándor alkotta meg. Marmontel elbeszéléseit (Erkölcsi mesék, Bécs, 1775) mértéktartóan újító, választékos, finom szalonnyelven tolmácsolta, egy új irodalmi felfogás, a modernebb próza számára törve az utat.
Nagy késéssel s nem is az első vonalból választott minta alapján megjelenik magyarul a hősi-gáláns regény, Mészáros Ignác (1721–1800) példátlan sikerű Kártigámja (Pozsony, 1772), majd a kolostorregény a Barczafalvi Szabó Dávid által fordított Szigvárt klastromi története (Pozsony, 1787). Mindkét mű kormeghatározó volt mind abban az értelemben, hogy a számos kritika ellenére stílusával, szerelemfölfogásával, a szalonélet divatos társalgási nyelvével hatni tudott korára, mind abban, hogy egy ízlés megtestesüléseként az utókor szemében jelképezte korát. Hasonlóképpen megkésve születik meg a fordításirodalom sikerei után a – viszonylag – eredeti magyar regény: Dugonics András (1740–1818) piarista szerzetes Etelkája (Pozsony, 1788), amelynek hangos sikerében nagy része volt harsány magyarságának, a nemesi ellenállást erősítő politikai színezetének is, míg udvari intrikáktól mozgatott cselekménye, a kisvárosi úri illem szerint viselkedő kacagányos hősök következetlen lélekábrázolása, a szókincs tüntető népiességével groteszk ellentétben álló latinos stílus a művet ellentmondásos alkotássá teszik.
Korszerűség, eredetiség és művésziesség csak a század legvégén kapcsolódott egybe, elsőként Szentjóbi Szabó László (1767–1795) I. Mária magyar királynak élete (1792) c. történelmi regénykísérletében (majd Kármán József (1768–1795) Fejvesztés (1794) c. töredékében). A jakobinus mozgalommal kapcsolatba került költő valamennyi 1792 utáni művével együtt a regény folytatása is megsemmisült, irodalmunk nagy veszteségére, hiszen a torzóból is kidomborodik a (kora szintjén) hiteles történelemábrázolás, időszerű témaválasztás (a magyar királyság lassú hanyatlása), súlyos és összetett konfliktuslehetőség (Mária, Zsigmond és Cillei Borbála szerelmi háromszöge, az uralkodásra szánt, de meleg családi életre hivatott Mária személyes tragédiája). A mű lélektani igényességével, tudatos társadalombírálatával töredékességében is 19. századi, Jósika és Eötvös nevével fémjelzett történelmi regényeink felé törte az utat.
A Fortunatusról iratott igen szép, nyájas beszédű könyvetske (Lőcse, 1651)
