Itt is, ott is idegenek
Itt is, ott is idegenek
Néhány nagy verse mellett esztétikai, történetbölcseleti és pedagógiai írásai emelkednek kora szellemi teljesítményeinek élvonalába. 1826-ban készül el a Nemzeti hagyományok c. írásával. Egy esztendővel azok után, hogy az első reformországgyűlésen az ellenzék megindítja küzdelmét Magyarország gazdasági, kulturális és politikai önállóságának kivívásáért, Kölcsey azt a kérdést veti fel: vajon tekintheti-e magát a magyarság szellemi értelemben egyéniségnek, szuverén közösségnek. Arra a lesújtó következtetésre jut, hogy a magyar kultúra elveszítette nemzeti sajátosságait. „Rossz úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni” – mondja, s erre a megdöbbentő következtetésre jut: „Ahelyett, hogy segédöknél fogva tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk.”
Esztétikai tanulmányait az teszi korszerűvé, hogy éppúgy hangsúlyozza a nemzeti eredetiség követelményét, miként a szépség egyetemes törvényszerűségeit. Mintegy kötelező programmá teszi a népköltészet iránti érdeklődést („...a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni!”), ugyanakkor az irodalom- és a művészetkritikát a nemzeti jegyektől független esztétikai elvekre szeretné alapozni. Olyan ízlés-törvényeket feltételez, amelyek „mint a természetnek örök szabásai magokban és magoktól álljanak fenn, s minden éghajlathoz, korhoz, temperamentumhoz szorosan illjenek, semmi elhajlást és kivételt meg ne szenvedjenek, szóval, mint a Kant tapasztalás nélkül származott ideái a közönségesnek és szükségesnek eltörölhetetlen bélyegét viseljék magokon” (Ízlés, 1823).
Egyetemesség-igény és nemzeti elkötelezettség természetes egysége jellemzi legnagyobb hatású munkáját is, a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz c. erkölcsbölcseleti–pedagógiai értekezést. Kölcsey itt Cicero hazafiság-eszményét felidézve hitet tesz amellett, hogy az egyéni célokat feltételek nélkül alá kell rendelni a közösség érdekeinek. Másfelől a hasznos ismeretekre való törekvés parancsa, azaz a tudás és a közérdekű cselekvés egységének erkölcsi normává emelése teszi korszerűvé Kölcsey munkáját. A Parainesist mégsem a nevelő szándék teszi irodalmi értékűvé. Sokkal inkább az, hogy az író legszemélyesebb kétségeit, dilemmáit is megvallja. A mű végén Kölcsey az egyéni boldogság lehetőségéről elmélkedik, s arra a következtetésre jut, hogy a „közönséges” értelmű boldogság a kötelességeit teljesítő embernek nem lehet osztályrésze. Benne van ebben a boldogságfilozófiában az érzéki-érzelmi teljesség lehetőségéről való tudatos lemondás, de benne van a romantikus lélek különös pátosza is. Az a hit, hogy a közösség ügyének szolgálata, a másokért való élés olyan magasrendű nyugalommal tölti el a lelket, ami kárpótolja az egyént a „közönséges” boldogság elvesztéséért. Emlékeznünk kell arra, hogy az egész magyar romantikát: Vörösmarty, Eötvös, Petőfi és Madách életművét is végigkíséri a Parainesisben megfogalmazott sztoikus-szkeptikus boldogságfilozófia.
A Himnusz kézirata
