ELŐSZÓ (Dr. Sipos Lajos)

Teljes szövegű keresés

ELŐSZÓ
(Dr. Sipos Lajos)
1995-ben az Amerikai Egyesült Államokban megjelent egy szabályos CD-ROM, azaz egy 14 cm széles, 12,5 cm hosszú dobozka, benne a hagyományos lemez ezzel a felirattal: Over 2000 Great Works Literature.
Ez a CD több szempontból is elgondolkoztató. Annak ellenére, hogy a nyitó-kereső kép egy könyvtárszobát mutat, faltól-falig, padlótól mennyezetig könyvespolccal, íróasztallal, az íróasztalon zöld búrájú lámpával, a szoba végében kellemes kandallóval, tehát felidézi a valamikori, a 16. századtól megszokottá vált olvasás-környezetet, a lemez maga nyilvánvalóvá teszi, talán vége a klasszikus értelemben vett olvasás-helyzetnek. Az érdeklődő ugyanis nem megy oda a könyvespolchoz, nem emeli le rövid keresgélés után a kívánt kötetet, nem viszi oda az asztalhoz, amint tette ezt a sárospataki, debreceni, a nagyszombati, majd a nagyenyedi kollégium diákja, vagy például az 1774-ben nyilvánossá vált könyvtár, a Klimó György pécsi püspök által alapított (ma a pécsi egyetemi könyvtár különgyűjteményeként működő) bibliotéka olvasója. De az is elképzelhetetlen a jövőben, hogy az olvasni vágyó visszavonuljon a könyvtárszobába, mint azt tette Tolna megyében, Perczel Sándor kúriájában a házitanító Vörösmarty Mihály, vagy elvonuljon a méhesbe a kedves könyvvel, amint az közönséges volt a 19. század utolsó harmadában például Szekszárdon is idősebb Babits Mihály kúriai bíró házában. Az olvasás rendje – ez a CD-ROM „üzenete” – bizonyára viharos gyorsasággal átalakul. Kell hozzá majd egy számítógép, egy képernyő, amelyen egymás után megjelennek az olvasandó könyv lapjai, egy kereső „egér”, amelyikkel kijelölhető lesz a szükséges munka, vagy a kinyomtatandó rész, esetleg kell egy nyomtató, hogy bármelyik passzus azonnal kiemelhető lehessen magából a könyvből is.
Az Over 2000 Great Works of World Literature a magyar irodalmat anyanyelvű olvasóként kísérő embernek másként is érdekes. Neki azonnal bevillan a kérdés: vajon szerepel-e a világirodalom 2000 nagy alkotása között valami a mi irodalmunkból? Nem számít költőkre: Balassira, Csokonaira, Berzsenyire, Petőfire, Aranyra, Adyra, Füst Milánra, Babitsra, József Attilára vagy másokra; ugyanis tudja: a vers lefordíthatatlan, hiszen sem az nem jó, ha az „értelmet” tolmácsolják (írta Kosztolányi) sem az, ha „a hangzást utánozzák, a mondat muzsikáját, a betűk színét”. Az ember tragédiájában azonban reménykedik. Esetleg Jókai egyik regényében bízik, a Szegény gazdagokban például, amelyik a 19. század utolsó harmadában megjelent németül, szerbül, dánul, hollandul, angolul, örményül, vagy Az arany emberben, mely nemcsak a 19. században volt népszerű a világon, de kedvelt olvasmány volt még a második világháború éveiben is. Esetleg A Pál utcai fiúkat várja a magyar olvasó a „nagy művek” közé, netán a mindenhol ma is kedvelt színpadi szerző Molnár Ferenc valamely másik alkotását, vagy Kosztolányit, a magyar PEN Klub egykori elnökét, akit nemcsak kortársai, például Thomas Mann és Garlsworthy értékeltek sokra, de napjaink (ínyenc) francia olvasói is ismernek, vagy Ottlikot, vagy Márait, akit (a német nyelvterületen) a tradicionális európai regényírás utolsó képviselőjének tartanak.
A 2000 nagy mű sorába azonban nem az ő alkotásaik kerültek be. Ebben a válogatásban a magyar irodalmat Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent könyve, A vörös Pimpernel képviseli. Ez a választás jelzi: jelenleg a globalizációt segítő „kultúripar” a tömegkultúra alkotásait kínálja, a kulturális fogyasztást pedig (Horkheimerrel és Adornoval szólva) a manipuláció és a regresszív szükséglet szabja meg. Sziveri János Próféciák c. verse idéződik akaratlanul: „Romlik az érték/ és értékítélet. Mértékegységet bont/ – s asztalt – a báli/ gyársereg.”
Az olvasási szokásokban történő esetleges változás, a „tömegkultúra” térhódítása, az „elitkultúra” térvesztése, továbbá a szöveggenerátorok, a számítógépes költészet megjelenése, a sugárlemezes szemle, a hálózaton fogható művek azonban nem a Gutenberg galaxis kötelező végét jelzik. Mindössze csak arra utalnak, újra kell fogalmazni az ezredfordulón az irodalomra érvényes alapfogalmakat.
Még az olyan nagy hagyományú irodalom esetében is, mint a miénk.
Tágabbra kell vonni mindenekelőtt az irodalom körét. Nemcsak a legújabb fejleményeket kell belevenni, ideértve természetesen a hangköltészetet is, de regisztrálni kell, az ún. „kultúra alatti” rétegeket: a népkönyveket, a ponyván árult alkotásokat, a tudományos-fantasztikus műveket, a tömegolvasmányokat. Az ilyen típusú szövegek ugyanis – fejtegette Babits Mihály a századelőn a detektívregényekre utalva – nemcsak az olvasók mese-igényét elégítik ki, de legjobb alkotásaikban valamilyen kapcsolatban vannak korszakuk alaptendenciáival is: átvesznek és átadnak szövegformálási elveket, kölcsönösen megkísértik egymást, fellázítva e két irodalom-terület határait.
Újra kell értelmezni a nyelviség problémáját is. Az ezredfordulón a „nyelvet” és a „művet” már nem lehet önmagában tekinteni. A nyelv, tudásunk mai fokán, nem minősíthető pusztán „gondolatokat kifejező jelek rendszeré”-nek, amint Saussure állította; és az irodalomban nem a nyelv jelszerű viselkedésének egyik sajátos változata valósul meg, amint a strukturális irányultságú szemiotikák emlegették. Az a vélekedés erősödik, amelyik elutasítja a nyelv jelszerűségének esztétikai elképzelését, a nyelv kizárólagosan „közlési eszköz” funkciójának hangsúlyozását, amint erről Kulcsár Szabó Ernő írt összefoglaló tanulmányában.
E két felismerés alakította a Magyar nyelv és irodalom c. kötet alapkoncepcióját. Ez hozta ismét egyetlen kötetbe a nyelvről ma összegyűjthető tudást és a műalkotásról való ismereteket, pontosan úgy, ahogy az – más tudománytörténeti feltételek között – Pápai Sámuel 1808-ban kiadott könyvében, A magyar literatúra esmérete c. munkában már megvalósult.
Vannak ugyanakkor könyvünknek hagyományos jellegzetességei is. Nem csorbul természetesen a nyelvtudományi és az irodalomtudományi rész autonómiája, mindkét területet a maga történetiségében, tudományelméleti összefüggéseiben foglaltuk össze. A „nyelv” fogalmába kapcsoltuk mindazokat a jelenségeket és változatokat, melyeket az anyanyelvet beszélők produkálnak a határokon belül vagy a határokon túl. Az „irodalom” ugyanígy a magyarul készült eredeti művek összességét jelenti, továbbá azoknak a folyóiratoknak, társaságoknak, mozgalmaknak a teljes körét, amelyek bárhol a világban művelik és ápolják kultúránkat. Ilyen gyűjteményben először foglaljuk össze a hungarológia (a magyarságtudomány, a magyarságkutatás) fórumait is.
A Magyar nyelv és irodalom szerzői a honfoglalás 1100. évfordulójának évében, legalapvetőbb törekvéseikben maradéktalanul vállalják Pápay Sámuel majd kétévszázados gondolatát. Ők is úgy tartják: „... szükséges kötelessége a Nemzetnek, hogy a’ maga Nyelvét és Literatúráját... gyarapítsa, és azt mint szeme’ fényét’ s legféltőbb kintsét úgy tartsa.”
Budapest, 1996. március 30.
Dr. Sipos Lajos
főszerkesztő

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT