Alkotás és befogadás ellentétének megszüntetése
Alkotás és befogadás ellentétének megszüntetése
A nyelvválság korai, Hofmannsthalnál feltűnő tapasztalata, mely szerint a nyelvet nem birtokolhatjuk (Ein Brief), végül annak felismeréséhez vezetett el, hogy az irodalom lényegében azért képes mindig csak a nyelvvel együtt-alkotva megszólalni, mert a nyelvet elsősorban nem jelrendszerként, hanem az életvilágból származtatott dialógus szólamaként juttatja érvényre. Ennek megfelelően az olvasót is úgy vonja be az esztétikai tapasztalatba, hogy folyamatosan a „saját” beszéd idegen feltételezettségének, az idegen hang sajátban való meghallásának tapasztalatában részesíti. A beszéd nyelv általi megelőzöttsége tehát nem negatív tartalmú felismerés, hanem mindenfajta megnyilatkozás szükségszerű feltétele. Márpedig ha a műalkotás nyelviségét a vele való élő találkozás valóságos közegének tekintjük, akkor a mű maga sem az esztétikai tudat puszta ellenpólusaként jelenik meg a befogadás látószögében. A műalkotás ilyenkor nem a csodálat mindörökre kész és tökéletes tárgyaként „viselkedik”, hanem „partnerévé” lesz az olvasónak.
Azaz, nem zárt és befejezett esztétikai konstrukcióként, hanem változásra kész állapotban nyitja meg az utat a produktív megértés végtelen folyamata előtt. Olyan kölcsönösségként tárja elénk a művészet világát, amely éppen a nyelvi jelentés időbeli lezáratlanságán keresztül számolja fel az – egymással szemben évszázadokon át kijátszott – alkotás és befogadás ellentétét. Úgy, ahogyan azt Paul Valéry fogalmazta:
„Különös dolog: a hangnem, csakúgy, mint kis mondatunk szerkezete, visszatért és ismétlődik bennem; mintha kedvére volna bennem időzni; és én pedig, én szeretem hallani magamat, amint ismétli ezt a kis mondatot, mely szinte már értelmét vesztette, és mégis élni akar tovább, csakhogy egészen más életet. Értéket nyert, méghozzá befejezett jelentésének elvesztése árán nyerte. Létrehozta annak a szükségét, hogy továbbra is hallani kívánjuk... Íme itt vagyunk a költői állapot küszöbén” (Poésie et pensée abstraite).
Heidegger főműve, a Lét és idő, 1927-ben jelent meg. Az 1935-ben elkészült könyv, A műalkotás eredete 1988-ban jutott el a magyarul olvasókhoz
