A magyar helyesírás fejlődése
A magyar helyesírás fejlődése
A magyar írás latin betűs írás. A latin betűs írásnak a magyar nyelvre való alkalmazása nem ment zökkenők nélkül, mivel a két nyelv hangrendszere nem fedte egészen egymást. Bonyolította a dolgot, hogy a latin betűs írásgyakorlat átültetője és legkorábbi művelője, a 11. századi magyarországi papság többsége idegen: szláv, olasz, német stb. volt.
A magyar nyelvnek a latintól eltérő hangrendszere meg a különböző idegen hatások következtében a magyar nyelvre alkalmazott latin betűs hangjelölés számos ingadozást, következetlenséget tartalmazott.
Mint minden latin betűs nemzeti írásban, a magyar helyesírásban is csupán azoknak a hangoknak a jelölése okozott problémát, amelyek a latin nyelvben (ill. a középkori latin nyelvnek akkori kiejtésében) hiányoztak. A latinban is meglévő hangok jelölésében általában semmi nehézség nem volt. Így a magyar p, b, t, d, g, n, m, f, l, r hangokat egyszerűen a megfelelő latin betűkkel jelölték. Van azonban a magyarban néhány olyan hang is, amely a latinban vagy teljesen hiányzik vagy a magyartól eltér a kiejtése.
Ilyen esetekben a magyar hangjelölésben az idők folyamán sokszor igen nagy változatosságot találunk. A problematikus hangok a következők: sz, z, s, zs, c, cs, dz, dzs, ty, gy, ny, ly, ö, ü, és a hosszú magánhangzók. Ezekhez járult még a v és az u, valamint a j és i jelölése is.
A magyar helyesírás rendkívül változatos történetének három nagy korszakát szoktuk megkülönböztetni: 1. a középkori rendszerek korszakát a könyvnyomtatás koráig, 2. az újkori rendszerek korszakát a Magyar Tudós Társaság (később a Magyar Tudományos Akadémia) első helyesírási szabályzatáig, és a 3. a legújabb kori helyesírás korszakát a Magyar Tudós Társaság 1832-ben kibocsátott első szabályzatától napjainkig.
A magyar helyesírásban még a 16. század végén is nagy tarkaság uralkodott, egyrészt a középkor örökségeként, másrészt azért, mert a 16. században a magyar helyesírásban felekezeti megoszlás következett be. Kialakult a protestáns helyesírás és vele szemben a katolikus helyesírás.
A két felekezet helyesírásában a legszembetűnőbben egyes hangok eltérő jelölésében jelentkeztek a különbségek: a c és a cs jelölésében: prot. tz, kat. cz; prot. ts, kat. cs.
