A stilisztika további alakulása
A stilisztika további alakulása
Az első rendszeres stilisztika megalkotója és a későbbi funkcionális stilisztika elindítója, a genfi Ch. Bally az egész nyelvtudománynak új irányt adó Saussure tanítványa volt. Sokban követte mesterét, de ő a parole-nak (a beszédnek) és benne a különböző érzelmeket kifejező, idegen szóval: affektív eszközöknek a vizsgálatát állította a középpontba. Az ő szemléletében és gyakorlatában fontos szerepet kapott a nyelvi eszközök stílusérték szerinti összevetése, illetve a szinonimika. Össze is állította a század eleji beszélt francia nyelv kifejező eszközeinek a – stílusértékkel ellátott – gyűjteményét.
Tanítványai a 20. század közepére még teljesebbé tették a stilisztikát: az érzelmek mellett teret adtak az értelmi oldalnak is; utat nyitottak (mesterükkel szemben) a történeti stíluskutatásnak, és vizsgálódásaikba bevonták a szépirodalmi művek stílusát is. Közben a stílus létrejöttében az eszközök közötti választás, válogatás fontosságát hangsúlyozták, és tárgyalásmódjukban a nyelvtani rendszerezést követték (a hangok, a szavak, a mondatok, a szócsoportok stb. stilisztikája). Ezzel megvetették a funkcionális stilisztika alapjait.
Közben a húszas évektől a prágai iskola is továbbépítette a funkcionális stilisztikát. Mindenekelőtt a funkcionális stílus kategóriájának a bevezetésével és a stílusjelenségek beható vizsgálatával. Négy funkcionális stílust (nálunk inkább stílusrétegnek mondjuk) vettek fel: a társalgási, a szakmai, a tudományos és a költői stílust. Ezek tehát a nyelvnek olyan részrendszerei, amelyeket az illető nyelvnek a társadalom egyes tevékenységi szféráiban betöltött funkciója határoz meg.
Elsősorban a funkcionális stilisztikát fejlesztették tovább Európa keleti felében az orosz, a kelet-német, a lengyel, a román és a magyar kutatók, illetve idevágó munkák, de ezt erősítették bizonyos francia, továbbá német és más kutatók is.
