A magyar stilisztika útja
A magyar stilisztika útja
A magyar stilisztika történetét négy korszakra oszthatjuk fel. A 18. század végéig terjedő idő jelenti az előzményeket: külön stilisztika még nincs, de megszületnek – igaz, nyelvtani, nyelvhelyességi stb. megállapításokkal keverten – a nyelvünkre vonatkozó első idevágó hosszabb-rövidebb megjegyzések. A 15-16. századig terjedő szakaszban a magyar nyelvű írásbeliség, az elsősorban vallásos szövegek fordítása mintegy szükségessé tette a nyelvvel való valamelyes foglalkozást, s eközben földerenghettek egyesek előtt nyelvünk stilisztikai sajátságai is. Bizonyos előrelépést jelent a 15. század elejétől a 16. század második negyedéig tartó, ún. „könyvterjedelmű írásosság” kora. Ekkor keletkeznek a kolostori irodalom termékei, a kódexfordítások. A fordítók korántsem öntudatos stiliszták, de – talán főleg a latin nyelv hatására – kifejlődik bennük bizonyos hajlam egyes stilisztikai jelenségek (a halmozás, a felsorolás, a részletezés stb.) iránt.
Lényeges változást hoz a stilisztika területén is a humanizmus és a reformáció, valamint a könyvnyomtatás feltalálása. A humanizmus és a reneszánsz előtérbe állítja a vulgáris nyelveket. A nagy humanisták, elsősorban Erasmus, Melanchton és mások stilisztikai megjegyzéseket tartalmazó műveinek a hatása kimutatható nálunk is. A reformáció azzal, hogy lefordíttatja a Bibliát, a lefordítandó nyelv és az anyanyelv jelenségeinek összehasonlítására s ez utóbbi nyelvi-stilisztikai értékének felfedezésére, fogyatékosságainak kiküszöbölésére készteti a fordítókat, és mindez elvezet az első magyar stilisztikai fejtegetésekhez. Az első magyar szerző, akitől ilyen fejtegetés maradt ránk: Pesti Gábor. 1536-i Aesopus-fordítása elé csatolt latin nyelvű előszavában a parabola (példabeszéd) jelentőségéről, nyelvbeli szerepéről és használatáról szól. Szinte világosan látja a parabola stilisztikai értékét: ”... úgyszólván mindennemű közlésnek a parabolák és példák adnak fényt és teljes méltóságot, mert ezek beszövése... megkettőzi a nyelvbeli kifejezőkészség adományát.” Felismeri, hogy a példázatos beszédmód milyen általános az életnek csaknem minden területén.
Az első magyar nyelvű stilisztikai fejtegetés szerzője a nagy humanista nyelvtudós: Sylvester János. Már 1539-ben megjelent latin-magyar nyelvtanában egybeveti nyelvünket a három szent nyelvvel: a göröggel, a latinnal és a héberrel, s felismeri a magyar nyelv jellegzetességeit, köztük több stilisztikai jellegűt is. A mi szempontunkból azonban még fontosabbak az 1541-ben megjelent Újtestamentum-fordítás végéhez csatolt fejtegetései a Biblia példázatos kifejezésmódjáról, átvitt értelmű szavairól. Ez a „valóságos stilisztikai fejezet” több példán (kenyér, test, vér, élet stb.) megmagyarázza a képes beszéd lényegét, szépségét, s rámutat arra, hogy ez gyakori eleme a magyar népköltészetnek), ahogy ő írja: a virágénekeknek. Sylvester ezzel megvetette a magyar stilisztikai kutatásoknak az alapját.
Sylvester János Újszövetség-fordításának stilisztikai fejtegetései az első magyar nyelvű szakcikknek tekinthető
A sokoldalú nyelvész, Révai Miklós stilisztikával is foglalkozott
Verseghy Ferenc (1757–1822) „A magyar nyelv művészi felhasználása” című latin könyvsorozatának (A magyar nyelv szabályainak elemzése) harmadik része
Természetesen Pesti Gáboron és Sylvesteren kívül a későbbiek során más bibliafordítók is ráeszmélnek nyelvünk sajátságaira, s gyakran megmagyarázzák az átviteles, képes beszéd mibenlétét. Így válik ez a téma a magyar stilisztikai gondolkodás ébresztőjévé. A többi 17. századi nyelvtaníró: Szenczi Molnár Albert, Komáromi Csipkés György, Pereszlényi Pál stb. több-kevesebb sikerrel próbálja lerázni a latin nyelvtan nyűgét, s kezdi felismerni nyelvünknek a latintól való különbözőségét és egy-egy stilisztikai sajátságát.
A következő állomást Geleji Katona István jelenti. Magyar gramatikatska című munkáját 1645-ben nyelvművelő szándékkal adja közre. Hiányolja a korabeli helyesírás egységes voltát, s fejletlennek, kiműveletlennek találja a „szólást”, azaz a magyar stílust. A továbbiakban átgondolt stilisztikai nézetekre valló megjegyzéseket tesz. Felismeri például a magyar nyelv képzőrendszerének a gazdagságát, látja az érzelemnek a jelentőségét, és jó stílusérzékére mutat az a megállapítása, hogy a „szókot a dolgoknak mivoltokhoz és természetekhez kell alkalmaztatni, és ami egyikhez illik, a másiknak nem kell...”.
A második korszak, lényegében a 19. század hozza meg a stilisztika különválását és az alapok lerakását. Nálunk Révai Miklós „Magyar Szép Toll” (1805), Verseghy Ferenc „Usus aestheticus linguae hungaricae” című műve (1817), Kazinczy Ferenc egész munkássága, Bitnicz Lajos „A magyar nyelvbeli előadás tudománya” című könyve (1827), Szvorényi József „Magyar ékes szókötés”-e (1846) stb. jelzi a főbb állomásokat. A Magyar Nyelvőr megindulásának idejéhez (1872) érve rá kell mutatnunk, hogy megjelennek az első stilisztikai tankönyvek, ezek azonban a stílus lényegét, a nyelvi elemek stiláris funkcióit még nemigen tudják megragadni. Néhány általános fogalmazási szabályt adva (a világos, szabatos, magyaros stb. stílus kellékei) főként meglehetősen szigorú és gyakran nem a realitáson nyugvó nyelvhelyességi tanácsokat sorakoztatnak fel. A stilisztikával foglalkozók közül csak a korszakot lezáró Négyesy László emelkedik ki. 1894-ből való s azután sok kiadást megért stilisztikája már átmenet a modernebb stílustudomány felé. Ez a munkája nyelvészetileg megalapozott megállapításokat tartalmaz; továbbá a nyelvhasználatot elődeinél nagyobb mértékben veszi figyelembe, és elsőként értékesíti a jelentéstan eredményeit. Már a kilencszázas évek elején tartott egyetemi stílusgyakorlatain nem kisebb egyéniségek vettek részt, mint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Oláh Gábor.
A századforduló tájékán induló és az ötvenes évekig tartó harmadik korszaknak a stilisztikáját Európa-szerte az jellemzi, hogy – mint láttuk – elmélyültebben kezdik elemezni a stiláris jelenségeket, továbbá a stílusrétegeket és az egyéni stílust. Ilyenformán a korszak végére – más stilisztikai iskolák, irányzatok mellett – kibontakozik a funkcionális stilisztika. Nálunk azonban e korszaknak három negatívumára is rá kell mutatnunk. A stilisztikát illetően itt nem támadt egy Simonyi Zsigmondhoz hasonló nagy egyéniség, és valahogy a magyar stilisztika nem tudott a kutatások középpontjába kerülni. Ehhez járult még, hogy 1934 után – mivel a stilisztikának külön tárgyként való tanítását megszüntették – az efféle kutatások száma még inkább lecsökkent, és a külföldi eredmények is kevésbé kerültek be hozzánk.
Azért természetesen a mi stilisztikánk se marad egy helyben. Megindul a szókincs új szempontú stilisztikai feldolgozása. Kezdik jobban megismerni a mondatszerkezeteket, a stílusrétegeket és a teljes nyelvrendszert a stilisztika szempontjából. E korszak egyik kiemelkedő alakja Zlinszky Aladár, aki Négyesy örökét folytatja. Munkássága félig az előző korhoz tartozik, félig azonban már az újat jelenti. A fellendülő lélektani és jelentéstani irányok eredményeit és saját kutatásait felhasználva fontos részlettanulmányokat ír. A stilisztika kereteit kitágítja, s a nyelvi jelenségeket bonyolult – mai terminussal: kommunikatív – szerepükben igyekszik megragadni. Szakítva az addigi formális logikai módszerrel, új lélektani, társadalom- és művelődéstörténeti vizsgálatok alapján igyekszik például a szóképeket új rendszerbe foglalni. „A kifejezés stílusa” című tanulmányában meg az érzelmekből indul ki, s keresi az ezeknek megfelelő nyelvi kifejezéseket. 1914-ben megjelent kiváló középiskolai stilisztikájában pedig részletesen vizsgálja a szókincs, a szólások és a mondatok stilisztikai funkcióját, majd a stílus helyességének és művésziességének nyelvi jellemzőit. – A korszak igazi kiemelkedő egyénisége és a magyar stilisztikának európai szintű művelője Zolnai Béla. A francia és német stilisztikai iskolák eredményeit értékesíti nálunk. Különösen jelentősek a hangtan terén végzett kutatásai, de lényegesen előbbre vitte a stilisztika más részlegeit és a stíluselemzést is.
A negyedik korszakot, a ma stilisztikáját – amely napjainkban is alakul – körülbelül az ötvenes évektől számítjuk. Mint megállapítottuk, a harmadik korszakban stilisztikánk – bizonyos előbbrelépések ellenére – elmaradt az európai fejlődéstől. Ez a hullámvölgy 1945 után még tovább mélyült. Két okból is: egyrészt a 1’art pour 1’art elleni küzdelem jegyében és következtében a szépirodalmi művek formai, ezen belül nyelvi-stilisztikai vizsgálata szinte a nullára redukálódott. Másrészt a nyugati, újabb stilisztikai irányzatok, módszerek csaknem teljesen ismeretlenek maradtak nálunk. Ebből a hullámvölgyből csak 1954 után láboltunk ki. Az indíttatást a III. Országos Nyelvészkongresszus stilisztikai vitája adta, amelyet Balázs Jánosnak „A stílus kérdései” című, a problémákat feltáró, visszatekintő és a szó legteljesebb értelmében távlatokat nyitó előadása vezette be. Itt hangzott el továbbá Martinkó Andrásnak külön előadás számba menő hozzászólása, amelyben már akkor sok modern elemet tartalmazó, szinte önálló stilisztikai koncepciót fejtett ki. E kongresszus hatására a nyelvtudomány területén, az irodalomtudományban pedig a formai, a nyelvi-stiláris jelenségek vizsgálatának a fokozatos előtérbe kerülésével immár több irányból is megindultak a stilisztikai kutatások, igen sokféle színt képviselve, különösen a hetvenes évek elejétől kezdve, ti. a strukturalista néven összefoglalt irányok, módszerek ettől az időtől kezdenek hatni jelentősebb mértékben. Több tankönyv, tanulmánykötet, számos dolgozat, stíluselemző munka stb. látott napvilágot. Az ötvenes és a hatvanas évek magyar stilisztikáját összefoglalóan így lehet jellemezni: bár gyakran összehangolatlanul két vagy több sínen futnak stilisztikai kutatásaink, és nem mindig elmélyültek ezek a vizsgálódások; bár meglehetősen nagy a terminológiai és a módszertani bizonytalanság, a magyar stilisztika ebben az időszakban mégsem jelentéktelen mértékben lépett előre, akár a hagyományos, funkcionális stilisztikában elért eredményeket, akár a modernség felé való közeledést, akár pedig a gyakorlatot: a műelemzést és az oktatást vesszük figyelembe.
A magyar stilisztika a későbbiekben megfelelt e várakozásoknak. Ismét, sőt a korábbiaknál jóval nagyobb számú idevágó kötet, tanulmány látott napvilágot. Az újabb – gyakran csak születőben lévő – diszciplínák, módszerek vagy csak elképzelések (a kiteljesedett szemantika, a szociolingvisztika, a szövegtan, a pragmatika stb., illetve a hermeneutika stb.) nálunk is kitágították a stilisztikai kutatás határait, és mintegy „valósabbá” tették a stílusvizsgálatokat. Ugyanakkor azonban napjainkban is sok még a bizonytalanság, s néhányan már nálunk is a stilisztika válságát hirdették. Erről ugyan nincsen szó, csupán sokoldalú – bár gyakran nem a stilisztika címén futó – kutatásokról.
Hogyan képzelhetjük el a stilisztika jövőjét? Úgy gondolom, hogy egy-másfél évtizedig az egyes nyelvterületek stilisztikusai folytatják kutatásaikat a korábbi módon, vagyis esetleg más diszciplínák keretében, továbbá meghatározott módszerrel és meghatározott jelenségeket véve vizsgálat alá. És közben minden bizonnyal körvonalazódik majd még jobban az általános stíluselmélet; megszületik egy mindenkinek elfogadható stílusértelmezés, és kikristályosodnak a módszerek. Ezenkívül közben létrejönnek eltérő szemléletű és felépítésű teljes stilisztikák is.
Zlinszky Aladár (1864–1941), stilisztikai munkássága híd a régi és mai, modern stilisztika között
Egyik legutóbbi összefoglalás a magyar stilisztikatörténetről
