A mondat szerkezettípusai
A mondat szerkezettípusai
A mondat korábban idézett kétféle meghatározása arra figyelmeztet: maga a mondat megnevezés nem egyértelmű. Szerkesztettsége alapján mondatnak szokás nevezni minden olyan viszonylag zárt alakulatot, amely egy (logikai ítéletet kifejező vagy annak mintáját hordozó) alany-állítmányi kapcsolatból és az ennek tagjai köré építhető bővítményekből áll. De a mondat elnevezést alkalmazzák a nagyobb egységekre is. Például: A lámpa ég. A fény bevilágítja a szobát. Ez két önálló mondat, szerkezetüket és kommunikatív szerepüket tekintve egyaránt. A lámpa ég, és bevilágítja a szobát: ez szerkezetileg továbbra is két „mondat”, de kommunikatív szerepét tekintve egyetlen „mondat”. – Az önállóaknak szokásos megnevezése: egyszerű mondat, a több hasonló tagból állóké: összetett mondat, a bennük foglalt egységeké: tagmondat.
A kétféle szempont szétválasztásával újabban a szerkezetileg önálló alapegységeket így is nevezzük: mondategység, a kommunikatív szerepük szerinti egységeket így: mondategész. Fenti példánk első változata két önálló mondategész, s mindegyik egy-egy mondategységből áll; a második változat egyetlen mondategész, amely két mondategységre tagolódik. Ezek szerint az egyszerű mondat egy mondategységből, az összetett mondat több mondategységből álló mondategész.
Sem a mondategységnek, sem a mondategésznek nem meghatározó kelléke a funkcionális tagoltság (az alany-állítmányi mag megléte), de még a szerkesztettség sem. A mondat lehet: 1. Tagolatlan és szerkesztetlen: Jaj!, Uccu!, Reccs!; Igen., Persze., Aligha.; Hé!; Édesanyám!, Jóska! Az efféle indulatszók, felelőszók, megszólítások stb. értéküket tekintve teljes mondatok (sőt: sokszor önálló szövegek). 2. Tagolatlan, de szerkesztett: De a jó mindenit!, Na de ekkorát hazudni!; Szeretve tisztelt Józsi bátyám! Ezek a felkiáltások és megszólítások az előbbiekhez hasonlítanak abban, hogy nincs bennük alany-állítmányi mag. De eltérnek tőlük szerkesztettségükben, minthogy több összetartozó mondatelemből állnak. 3. Tagolt és szerkesztett: A fű zöld., Öcsém vidékre vitte a családját., A föld mélyén az őskori fák átalakulnak szénné. A tagolt mondat csak szerkesztett lehet, hiszen legalább egy alany és egy állítmány kapcsolatából áll. Megszerkesztettségi állapotát tekintve azonban – minthogy beszerkesztett rész a szövegben – nemcsak nyelvileg teljes lehet (Pista hallgatta a fiúkat. A fiúk szidták őt), hanem nyelvileg hiányos is (Pista hallgatta fiúkat. Szidták). Itt a második mondat, helyzeténél és előzményeinél fogva, értelmileg kiegészül az elsőből.
A mondategység – tehát az egyszerű mondat, illetőleg az összetettnek egy-egy tagmondata – szerkezetében egyaránt tartalmaz mondatszintű és mondatszint alatti tagokat (mondatelemeket). – A mondategésznek, ha összetett mondat, felső szerkezeti szintjét a benne foglalt mondategységek (tagmondatok) egymáshoz való viszonya szabja meg. E mondategységeknek azután mindegyike külön-külön tagolódik tovább, különböző szabályok szerint.
A mondat helyzete a szövegben
A mondat kettős arcú jelenség: összekötő kapocs a nyelv (az eszközállomány) és a beszéd (a használat) szintje között. A nyelvi állomány valójában jelek készlete: a valóság elemeinek, jelenségeinek a nyelvközösség által kialakított és rögzített fogalmait ezek segítségével tudja a beszélő (író) úgy megjelölni, hogy ezáltal felidézze őket a hallgatóban (olvasóban). Az alapszófajok a (létező vagy társadalmilag elgondolt) dolgoknak és jellemzőiknek, a segédszófajok és a toldalékok ezek kapcsolatainak, viszonyainak jelölői.
A mondat kettős arcú jelenség: összekötő kapocs a nyelv (az eszközállomány) és a beszéd (a használat) szintje között. A nyelvi állomány valójában jelek készlete: a valóság elemeinek, jelenségeinek a nyelvközösség által kialakított és rögzített fogalmait ezek segítségével tudja a beszélő (író) úgy megjelölni, hogy ezáltal felidézze őket a hallgatóban (olvasóban). Az alapszófajok a (létező vagy társadalmilag elgondolt) dolgoknak és jellemzőiknek, a segédszófajok és a toldalékok ezek kapcsolatainak, viszonyainak jelölői.
Mondatformák szerepváltása
A mondatfajták mindegyikének megvannak a maga jellemző eszközei és formái. A kijelentő mondat állítmánya általában kijelentő vagy feltételes módban áll, a felszólítóé felszólító módban. A felkiáltó mondatot többnyire „De” vagy „Jaj de” vezeti be, s ehhez kijelentő módú állítmány társul; az óhajtó mondat indulhat „Bár vagy” „Csak ne” szócskával, de állítmánya feltételes alakú. Néha nehéz eldönteni, hogy egy efféle megnyilatkozás: „De szeretnék gazdag lenni”, felkiáltó vagy óhajtó mondat-e; s nem könnyű elhinni, hogy a „Szeretnék gazdag lenni” egyszerű kijelentő mondat.
Olykor csupán a hangzásforma jelzi, hogy egy „Tűz van” vagy „Jön az árvíz” szövegű mondat kijelentő vagy felkiáltó-e. Máskor bizonyos, hogy egy-egy kijelentő alakú mondat – szerepét tekintve – felszólítás: „Most megmosod a kezedet!”, „Ti ketten idehozzátok a füzeteteket!” Felszólító értékű lehet a kérdő alakú mondat ilyen megformálásban: „Ideadnád a sót?”, „Viszed innen azt a kutyát?!” Ugyanígy, udvariasabb formában is: „Volnál szíves abbahagyni a dúdolást?”
Találunk tagadó formát állításként, ilyenekben: „Ez a Pista nem buta gyerek”, „A bélyeggyűjtés nem rossz szórakozás”. A tagadó forma akár felszólító értékű is lehet: „Nem bánnám, ha velem jönnél!”
Forma és tartalom ellentmondásakor használhatunk ilyen kettős megnevezéseket: „felszólító értékű kérdő mondat”, „felkiáltó értékű kijelentő mondat”. Ekkor a biztosabb fogódzóból, a formából indultunk ki. Ingatagabb volna a fordítottja: „kérdő alakú felszólító mondat”, mert a tartalmi oldal megítélése mindig bizonytalanabb a formainál.
A mondatfajták mindegyikének megvannak a maga jellemző eszközei és formái. A kijelentő mondat állítmánya általában kijelentő vagy feltételes módban áll, a felszólítóé felszólító módban. A felkiáltó mondatot többnyire „De” vagy „Jaj de” vezeti be, s ehhez kijelentő módú állítmány társul; az óhajtó mondat indulhat „Bár vagy” „Csak ne” szócskával, de állítmánya feltételes alakú. Néha nehéz eldönteni, hogy egy efféle megnyilatkozás: „De szeretnék gazdag lenni”, felkiáltó vagy óhajtó mondat-e; s nem könnyű elhinni, hogy a „Szeretnék gazdag lenni” egyszerű kijelentő mondat.
Olykor csupán a hangzásforma jelzi, hogy egy „Tűz van” vagy „Jön az árvíz” szövegű mondat kijelentő vagy felkiáltó-e. Máskor bizonyos, hogy egy-egy kijelentő alakú mondat – szerepét tekintve – felszólítás: „Most megmosod a kezedet!”, „Ti ketten idehozzátok a füzeteteket!” Felszólító értékű lehet a kérdő alakú mondat ilyen megformálásban: „Ideadnád a sót?”, „Viszed innen azt a kutyát?!” Ugyanígy, udvariasabb formában is: „Volnál szíves abbahagyni a dúdolást?”
Találunk tagadó formát állításként, ilyenekben: „Ez a Pista nem buta gyerek”, „A bélyeggyűjtés nem rossz szórakozás”. A tagadó forma akár felszólító értékű is lehet: „Nem bánnám, ha velem jönnél!”
Forma és tartalom ellentmondásakor használhatunk ilyen kettős megnevezéseket: „felszólító értékű kérdő mondat”, „felkiáltó értékű kijelentő mondat”. Ekkor a biztosabb fogódzóból, a formából indultunk ki. Ingatagabb volna a fordítottja: „kérdő alakú felszólító mondat”, mert a tartalmi oldal megítélése mindig bizonytalanabb a formainál.
A mondat meghatározása
A meghatározások többsége, nem is indokolatlanul, a mondatnak imént bemutatott jellemzőjét ragadja meg: a szerkesztettségét. Akadémiai nyelvtanunk (A mai magyar nyelv rendszere. II. kötet, 1962) például a következőképpen: „A mondat a beszédnek két vagy több, nyelvtani szabályok szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló alapegysége, mely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát s ehhez való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez – ide értve a zeneiekét (mondatfonetikaiakét) is” (19; a kiemelések az eredetiben ritkítással).
A szerkesztettség a mondatoknak valóban túlnyomó többségében érvényesülő (azaz domináns) jellemzője. Magának a mondatnak mégsem föltétlenül meghatározó (nem definitív) kelléke.
A meghatározások többsége, nem is indokolatlanul, a mondatnak imént bemutatott jellemzőjét ragadja meg: a szerkesztettségét. Akadémiai nyelvtanunk (A mai magyar nyelv rendszere. II. kötet, 1962) például a következőképpen: „A mondat a beszédnek két vagy több, nyelvtani szabályok szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló alapegysége, mely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát s ehhez való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez – ide értve a zeneiekét (mondatfonetikaiakét) is” (19; a kiemelések az eredetiben ritkítással).
A szerkesztettség a mondatoknak valóban túlnyomó többségében érvényesülő (azaz domináns) jellemzője. Magának a mondatnak mégsem föltétlenül meghatározó (nem definitív) kelléke.
Az első akadémiai nyelvtan
