Beszédhang, betű, fonéma
Beszédhang, betű, fonéma
Nyelvünk szavai különböző beszédhangok sorozatából épülnek fel; íráskor ezeket a beszédhangokat tükröztetjük a megfelelő betűkkel. A betűk – más nyelvekhez hasonlóan a magyarban is csak részben felelnek meg a beszédhangoknak: amíg a világ szó v, i, l, á, és g beszédhangjai megfelelnek a v, i, l, á, és g betűknek, addig a játszik szó betűsora a j, á, cc, i, k beszédhangokat reprezentálja, mivel e szóban a tsz betűkapcsolatot hosszú cc hangnak ejtjük. A betűk tehát a beszédhangoknak bizonyos elvonatkoztatásai, és szoros kapcsolatban állnak az ún. fonémákkal. A fonémák a beszédhangok „mögöttes” nyelvi formái, tehát nem fiziológiai és nem akusztikai jelenségek. A beszédhang az artikuláció során létrehozott beszédjel, míg a fonéma annak mögöttes (elvonatkoztatott) nyelvi formája. Például az ad ige d beszédhangja felszólító módban a kiejtésben hosszú ggy-vé válik (adj→ aggy), és ez a ggy hang megfelel az eredeti d-nek, vagyis e példában a hosszú ggy beszédhang mögöttes nyelvi formája a d fonéma. A h fonémának a magyarban több ejtésváltozata van. Ha kiejtjük egymás után a ház, ihlet és bohóc szavakat, észlelhető a három h mássalhangzó különbözősége (a ház szóé zöngétlen gégehang, az ihlet szóban lévő h képzési helye a lágy szájpad, míg a bohóc szóban zöngés h-t ejtünk). A mögöttes nyelvi formákkal, létrejöttükkel és szabályaikkal a fonológia nevű tudományág foglalkozik.
