Nyelvújítás a Bach-korszakban
Nyelvújítás a Bach-korszakban
A német nyelv áradatával szemben az egyik gátat a lassan magához térő irodalmi élet jelentette; az ellenállás másik formája a nyelvújítás volt. A neológiának új hulláma indult el, amely a tudományok, különösen a természettudományok és az orvostudomány nyelvének magyarrá tevésére törekedett. Jó szándékú tudósok fogtak neki a szógyártásnak; de nem sokat törődtek azzal, hogy az új szavak megfelelnek-e nyelvünk törvényeinek. A feléledt neológiának az eltévelyedéseit az a néhány bírálat, amely a társadalom részéről elhangzott, nem tudta helyrebillenteni. Erélyesebb fellépésre volt szükség. Ennek a kiegyezés (1867) után jött el az ideje.
A kiegyezéssel egész sor olyan tényező kezdett hatni nyelvünkre, amelyeknek nyelvi következményei vitathatatlanok. Meggyorsult az ország gazdasági fejlődése, ami számos társadalmi változással járt együtt. Ezek közül a legfeltűnőbb jelenség egy nagy arányú belső vándorlás megindulása: a falvak lakossága a városokba áramlik (ipari munkások), de nagy a mozgás az egyes vidékek között is (aratók, kubikusok). Külön ki kell emelni a modern Budapest megteremtését. A kiegyezés után a szabadabb politikai légkörben újjáéledt a magyar sajtó, széles körben olvasott országos lapok születtek. Az irodalmi élet fellendült, új irányzatok jelentkeztek, jeles írók egész sora képviselte mindegyiket. Megszaporodtak a színházak. Hatalmas lendületet vett a szaktudományok fejlődése (mérnöki tudományok, vegyészet, orvostudomány, nyelvészet stb.). Az oktatásügy alapvető reformjának eredményeképpen a művelődésből addig kizárt rétegek is hozzájuthattak a kultúra javaihoz; kiépült az oktatás rendszere a középfokon és az egyetemek tekintetében is. A közigazgatás nyelve (a minisztériumoktól központilag irányítva) a magyar lett.
Nyelvi események is jelzik a korszakváltást. 1867 után a társadalmi mozgás, a művelődési viszonyok megváltozása, az irodalom és a sajtó hatása jelentősen meggyorsította az irodalmi és köznyelvnek egyrészt az elterjedését, másrészt belső egységesülését. – Korábban megindult nyelvfejlődési tendenciák felgyorsulnak, sőt le is zárulnak. Ezek közül a legfeltűnőbb talán az -nd jeles jövő idő (látand, követendi stb.) teljes eltűnése, jóllehet a reformkorban még használták az efféle alakokat. Régiessé vált az -a/e, -á/é (vára, kére, várá, kéré) időjeles múlt idő. A szenvedő igének (adatik, kéretik) az általános használatból való gyors kiszorulása ugyancsak a kiegyezés utáni évtizedekben következett be. A szóalkotás módjai közül a nyelvújítás korában a képzők szerepe meghatározó fontosságú volt; a 19. század végére azonban a szóösszetétel révén keletkezett (alkotott) szavak aránya utoléri, sőt túlhaladja a képzett szavakét.
Nem hiányzott a kiegyezés utáni korszakból a stílusújítás sem: egyszerre van jelen irodalmunkban a népi-nemzeti, az impresszionista, a naturalista, a szecessziós stb. irányzat, s mindegyiknek kiváló művelői vannak.
Ennek az időszaknak volt uralkodó nyelvművelő irányzata az ortológia, azaz a nyelv régi állományát védelmező, hagyományos sajátságait őrző, illetőleg az új elemek terjedését, meggyökerezését akadályozó nyelvészi-nyelvművelői felfogás, magatartás.
